Szolnok Megyei Néplap, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-04 / 207. szám

1970. szeptember 4. SZOLNOK MEG/El NÉPLAP s A harmadik nemzetközi finnugor kongresszus Taliinnban A SZOT hazánk felszabadulásának negyedszázados évfordulójára képzőművészeti és iparművészeti pályázatot hirdetett. A pályázat anyagából — 170 művész 300 alkotásá­ból — a Nemzeti Galériában kiállítást rendeztek. Képünkön Ék Sándor: „Azon a na­pon három bátor amerikai megkerülte1 a Holdat” című festménye. (MTI foto: Keleti Éva felvétele — KS) Szabó László — Sólyom József: Kémek 3. a búvárhajón Tervrajzok a Lufiivaffenek Az első nemzetközi finn­ugor kongresszus Budapes­ten zajlott le 1960-ban mintegy háromszáz résztve­vővel. A másodikat Helsinki vállalta 1965-ben. A tagok száma körülbelül azonos volt. A harmadik emlékei még egészen frissek, hiszen most történt 1970. augusztus 17—23-ig Taliinnban, az Észt Szocialista Szovjet Köz­társaság fővárosában. A résztvevők száma ötszáz körül járt, tizenkilenc or­szágból. Ebből száz volt a vendéglátó észtek száma, több mint százan jöttek a Szovjetunió egyéb köztár­saságaiból, részt vettek a kongresszuson mintegy száz finn, ugyanennyi magyar és a maradék majdnem százon további tizenhat ország osz­tozott. A Szovjetunióban élő kisebb finnugor népek kö­zül képviseltették magukat a cseremiszek (marik), a mord- vinok, a zűrjének (komik), a votjákok (udmurtok), vogulok (manysik), a karjalaiak és vepszék. Szakma szerint a többség nyelvész, de nagy számban voltak a néprajz, népzene, népköltészet, em­bertan, régészet és iroda­lom kutatói is. ☆ A kongresszus színhelyé­nek a rendezők a Sakala 3. alatti hatalmas akadémiai épületet választották, ahol több akadémiai kutatóintéze­ten kívül számos tanterem és egy impozáns méretű díszterem is rendelkezésre áll. Az utóbbiban tartották az ünnepi plenáris üléseket Az épületben étterem, ká­véház, könyvesbolt, posta és orvosi rendelő szolgálta a kongresszus tagjainak ké­nyelmét. A szakosztályülések egy­mással párhuzamosan foly­tak a következő szekciókban: általános finnugrisztika, balti-finn nyelvek, ugor nyelvek, permi és volgai nyelvek, lapp nyelvek, sza­mojéd nyelvek, régészet, néprajz, irodalom, népköl­tészet, népzene és embertan. Hat plenáris előadás hang­zott el és majdnem három­száz a különböző szakosztá­lyokban. A kongresszus elnöki tisztségét Paul Ariste pro­fesszor, az Észt SZSZK aka­démiájának tagja látta el. A szervezésből főleg a tal- linni akadémiai nyelvi és irodalmi intézetek, valamint a tartui egyetem megfelelő tanszékei vették ki részüket, de ott találtunk az aktív szervezők között olyan észt közéleti nagyságokat is, mint A. Green miniszter, L. Lentsman, V. Maagmägi, az „észt TIT” elnöke. & A tudományos programot értékes kulturális események tették színessé: hangverse­nyek, filmbemutatók, kirán­dulások. Fogadást adott a tallinni városi tanács elnö­ke a csodálatosan szép kö­zépkori műemlék-városhá­zában, az Észt SzSzK Tudo­mányos Akadémiájának el­nöke a festői Toompean, a tallinni várhegyen, valamint az Észt SzSzK kormánya ne­vében Arnold Green minisz­ter a tengerparton épült modern Túl jak nevű teraszos üvegpalota-kávéházban. Egyes professzorok, köz­életi személyiségek még külön is vendégül láttak kisebb csoportokat. * Én magam megkülönböz­tetett helyzetet élvezhettem több szempontból is. Egy­részt a tíz tiszteletbeli ven­dég közé tartoztam, akiket az Észt SzSzK akadémiája látott vendégül. Mint a nemzetközi kongresszusi bi­zottság tagja a nyitó és zá­ró ünnepségen az elnökség­ben kaptam helyet és hiva­talból rflinden egyéb bizott­ság tagja voltam. Külön meghívá:so^nak is sokszor tettem éíe2et. Megkülönböztetett helyze­tet jelentet^ számomra az is, hogy a rEinteSy száz ta­gú magyar delegációból csak néhányan ismertük az észt nyelvet 'beszédfokon, így érthető, hogjt mind az észtek, mind a' magyarok megbecsülték ezeket, az is­mereteket. Még diákkoromba]1 töl­töttem egy ösztöndíja® évet Tartuban, és így néhány olyan régi-régi ismerőssel *s összefutottam, akiket évtk zedek óta nem láttam. Az utolsó estét például Villem Eeimannál, a tallinni zene- akadémia igazgatójánál, Ko­dály Zoltán egykori tanítvá­nyánál töltöttem. ☆ • Augusztus 20-án reggel a kongresszus részvevői húsz autóbuszon Tartu városát lá­togatták meg. Az ősi város­ról 1030-ból szól az első em­lítés. A svéd uralom alatt 1632-ben II. Gusztáv Adolf svéd király egyetemet ala­pított Tartuban. Az egyetem néhány évtizedes működés után többször szünetelt a háborúk alatt, majd meg­szűnt és csak 1802-ben éledt újjá. Mai, újklasszikus stí­lusú épülete a múlt század elejéről való. Mögötte, egy dombon épült a Baltikum egyik templom óriása a kö­zépkorban. Többször leégett, és a 17. századi tűzvész után már nem is építették fel templomnak újra. Soká he­vert romokban a hatalmas vörös téglából emelt épület. A 19. század elején a szen­télyt rendbehozták és egye­temi könyvtár lett belőle. Az egykori templom mére­teire jellemző, hogy a most már három millió könyből álló egyetemi könyvtár el­fér a szentélyben. Tartu városa sokat szen­vedett a második világhábo­rúban. A város fele leégett, elpusztult a Vanemuine- színház, valamint az Ema- jógi folyón átívelő 18. szá­zadi kőhíd is. Az utóbbi he­lyett egy új, de jellegtelen betonhíd épült, a leégett színház helyén azonban egy pompás, hatalmas, korszerű épület emelkedik. A kong­resszus tiszteletére külön előadást rendeztek, magas művészi szinten adtak elő a Vanemuine tagjai egy észt népdalokból összeállított „székely-fonó”-szerű jelene­tet, egy japán pantomimot, valamint egy Bach zenéjére koreografált modern ba­lettot. Maradandó művészi élményt jelentett az est mindnyájunk számára. Tar- tuba való megérkezésünkkor úgy éreztük, mintha a város egész lakossága az utcákon volna. A húsz piros autóbusz az egyetem környékén par­kolt. A kongresszus részt- ’ vevői felmentek a mintegy nyolcszáz személyt befogadó aulába, az üres helyeket a tartuiak foglalták el. A rektor beszéde után ebédel­ni mentünk, majd a színházi előadás előtt az egyetemet és néprajzi múzeumot tekin­tettük meg. A város főterén különféle nyelvű feliratok üdvözölték a kongresszust. * A tallinni Estonia szín­házban műkedvelő hangver­senyen vehettünk részt. Az Észt SzSzK Tudományos Akadémiájának nyolcvan ta­gú női és száz tagú férfikó­rusa énekelt észt kórusmű­veket. Tudósok, tudományos dolgozók, adminsztrátorok és gazdasági emberek, az aka­démia hivatalából és tu­dományos intézeteiből vol­tak a kórusok tagjai és olyan kifinomult zenei kultúrával és hajlékony, zengő hangon énekeltek, hogy akármelyik hivatásos kórus becsületére vált volna előadóművésze­tük. A kórusművek általá­ban észt népdalok feldogozá- sai voltak vagy azok ihle­téséből születtek. Vajon a Magyar Tudományos Akadé­mia hivatalai és intézetei a maguk többszörösen na­gyobb személyi állományuk­ból ki tudnának-e állítani egy majdnem kétszáz tagú kórust? Az észt nemzet egyik leg­erősebb összetartója sok év­százados viharos és szenve­désekkel teli történelmében az ének volt. Ilyen magas­fokú népi énekkultúra kevés nemzetnél él. Ennek bizo­nyítéka egyebek közt az énekversenyek számára épí- 't£tt szabadtéri karének- szJnpad ' a* Kadriorg-parkban. A Kezdő és a befejező aktu­son valamennyi énekkar egysz?íre énekéi, és a, szín­pad befogadóképessége 35 ezer em£er! Meglátogattam Jaan Krosst és Ellen Niitet, az észt köl­tő-házaspárt. Ellen Niit Pe­tőfi fordító, költő és az észt gyermekirodalom legjobb képviselője. Jaan Kross ál­lította össze az Észt Iroda­lom Kistükre című antoló­giát, amelynek fordításában magam is részt vettem. Kross nemcsak a ma élő észt írók legjobbjai közé tartozik, hanem jeles iro­dalomtörténész. és. műfordí­tó is. <5 .fordította le egyéb­ként Paula Palmeos docens segítségévei Az ember tra­gédiáját észtre. A tragédia bemutatására már készül a tartui Vanemuine színház. Krossék az Írószövetség házában laknak. A négy gyermek közül a legidősebb 17 éves, a legifjabb két hónapos. Az eredetileg kis lakást saját ízlésük szerint sikerült kibővíteniük a pad­lástérből átalakított ré­szekkel, hogy a nagy csa­ládnak és a tömérdek könyvnek helyet szorítsa­nak. A költő-házaspár kitű­nő házigazdának is bizo­nyult. ☆ A kongresszuson sok-sok értékes előadás hangzott el. Ezeknek jelentékeny ré­szét persze a párhuzamosság miatt nem hallgathattam meg, de az előadások ha­marosan nyomtatásban is napvilágot látnak. A kisebb finnugor népek képviselői már az eddigi kongresszu­sokon is részt vettek, de ilyen nagy létszámban még nem. Külön érdekessége — bár szomorú érdekessége — volt a kongresszusnak, hogy láthattuk Klaudia Plotnyi- kovát, az utolsó szajáni sza­mojédot, aki még ismeri és beszéli ősei nyelvét. Öt a kongresszusra külön repülő­géppel hozatták át a szibé­riai Abalakova faluból. ☆ A kongresszus mintasze­rű rendezéséért köszönet il­leti a vendéglátókat min­den résztvevő nevében. A kongresszus hetén az észt sajtó az első lapon a kongresszussal foglalkozott, minden egyéb bel- és világ- politikai esemény a belső lapokra szorult. A tallinni rádióban és televízióban is központi helyre került a kongresszus. Azt hiszem nem kis erőfeszítésünkbe fog kerülni, ha 1975-ben ugyanilyen jól és körültekintően akarjuk majd megrendezni a IV. nemzetközi finnugor kong­resszust Budapesten. Ehhez ugyanolyan lelkesedés és ügyszeretet kell, mint ami­lyet Taliinnban tapasztal­tunk. DR. KÁLMÁN BÉLA egyetemi tanár, Debrecen Az egyik ilyen hajóstiszt, amikor _ meglátogatta Ran- kent irodájában, az ••‘tfeenet mellett még valamit letett az asztalra. Ez a tárgy olyan volt, mint egy repülőgép légcsavarjának kicsinyített mása. — Hát ez meg mi? S hogy kerül ide? —> kérdezte Ran­ken. A tiszt elmondta..? Néhány hónappal előbb a német hajóstiszt egy New York-i bárban megismerke­dett bizonyos Fritz Soehn- nal, egy idős amerikai né­mettel, akit a környéken csak Papa néven ismertek. Soehn tétovázás nélkül kö­zölte a tengerésztiszttel, hogy a führert és hazáját kívánja szolgálni, s ezért akar vele kapcsolatot tar­tani. A későbbiek során a kocsmában át is adott a tengerésznek egy légcsavar- modellt. Közölte, hogy a kis légcsavar abból a gyárból származik, ahol ő üzemve­zetőként dolgozik. — Otthon tudni fogják, mi ez... — mondta, s egyelőre többet nem volt hajlandó elárulni. Nos, ezt hozta el a hajós­tiszt Rankennak, aki mér­nök volt, de hiába vizsgálta a kis légcsavart, semmi kü­lönöset nem fedezett fel rajta. Elküldte Berlinbe a Luftwaffe, vagyis a légierők vezérkarához is, ám ott sem fedeztek fel különöseb­bet a csöppnyi propelleren. Ranken ennek ellenére azt javasolta a tengerésztisztnek, hogy tartsa az összekötte­tést továbbra is a Papával, hátha egyéb értékes adato­kat is tud szolgáltatni az amerikaiak felfedezéseiről. Az értékes csomagok A tengerésztiszt három hét múlva ismét jelentkezett Rankennél, s ekkor két cso­magot vett elő... — Hát most meg mi jót hozott? — kérdezte Ranken. A hajós elmondta, hogy Soehn révén megismerkedett egy Paul nevű amerikai né­mettel, aki ugyanabban a gyárban dolgozik, ahol Pa­pa üzemvezető. Ez a gyár az úgynevezett Norden- gyár. s Paul az egyik futó­szalag főellenőre. ő adta át a két csomagot, hangsúlyoz­va, hogy rendkívül értéke­sek. — És mennyit kért érte? — kérdezte Ranken. — Semmit! Pedig meg­kérdeztem tőle, hogy milyen díjazásra számít, és azt a kérdést is föltettem, hogy mennyiért szerezne be egyéb tervrajzokat, amelyek ben­nünket érdekelhetnének. Ügy tett, mintha dühös volna. Egyre csak azt han­goztatta, hogy amit csinál, azt kizárólag Németország érdekében teszi. Ranken régi róka volt az Abwehr szolgálatában, Ala­posan ismerte a kémkedés furfangjait, s ezért kissé fur­csának találta, hogy akad olyan ember, aki visszauta­sítja a pénzt. A kis csoma­gocskák tervrajzokat tartal­maztak, amelyek Ranken számára túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy megfejt­hesse. Így aztán ez a cso­mag is a német légügyi mi­nisztériumhoz került, de ez­úttal is az a válasz érkezett, hogy a rajzok nem tartal­maznak semmi különöset. A légierők vezérkara szerint az amerikai német ily mó­don akar pénzhez jutni... Ranken ekkor már nem elégedett meg ezzel a vá­lasszal, mert sehogyan sem akarta elhinni, hogy akad egy ember, aki szolgálataiért nem kér pénzt, viszont ér­téktelen tervrajzokat ad át a náci hírszerző szolgálat­nak. Hamarosan hurcolkodott Az Abwehr éppen ezek­ben a hónapokban kezdett hozzá Egyesült Államok-beli kémhálózata bővítéséhez, így Rankennel személyesen is találkoznia kellett Duques- ne-nel, és más amerikai ügy­nökeivel. Ezért úgy határo­zott, hogy átutazik az Egye­sült Államokba, és ennek során kivizsgálja a pénzt visszautasító ügynök esetét. Dr. Ranken a Bremen ne­vű hajón kelt át az Egye­sült Államokba, és néhány nap múlva meg is érkezett New Yorkba. Az FBI — anélkül, hogy Ranken ezt sejtette volna —, még part­raszállás közben lefényké­pezte. Szállodába költözött, de aztán néhány nap múlva egy másik helyre hurcolko­dott. az Abwehr óvatossági rendszabályainak megfelelő­en. Amerikai tartózkodása idején szakadatlanul változ­tatta lakóhelyét. Közben ta­lálkozott Duquesne-nel, uta­sítást adott neki különböző szabotázscselekményekre, amelyeket csak akkor kell végrehajtaniuk, ha az USA hadba száll Németországgal, Rankennek sok dolga volt, így csak egy idő elteltével tudott komolyabban foglal­kozni a tervet ingyenesen átadó emberrel. Egy este elment abba a sörözőbe, ahová a Papa szo­kott járni, aki most is ott ült megszokott helyén. Ran­ken bemutatkozott neki, s azt mondta magáról, hogy a német hajóstiszt barátja. Beszélgetés közben óvatosan érdeklődni kezdett Paul iránt. ( — Nem ez az igazi neve' — válaszolta Papa. — Her­mann Lángnak hívják, de ha komolyan érdekli, láto­gasson el hozzánk. Ranken örömmel fogadta a meghívást. és azonnal meg is beszéltek egy idő­pontot, másnap este hét órára. Ranken pontosan ott volt'' Az idősebb ember köszön­tötte, majd leültette vendé­gét, aztán egy sovány bar­na férfit vezetett be. ali szemüvege mögül jól szem ügyre vette Ranken doktor. A Papa bemutatta őket egy­másnak. Lang nem volt túlzottan bőbeszédű, sőt igen bizal­matlannak mutatkozott. Az Abwehr ügynökének az volt a benyomása, hogy egyszerű munkással áll szemben, áld csupán szaktudásának kö­szönheti, hogy a Norden- gyárban kinevezték terme­lési ellenőrré. Rövideset arra is rá kellett jönni hogy Lang rendkívül vágj dik hazájába, Néme! szágba. Lassanként feloldódott zöttük a tartózkodás Lang részletesen besz a gyárban folyó mun. A doktor kezdetben n hetősen érdektelenül gáttá, de annál inkább csigázódott az érdekli amikor a munkás kö vele, hogy az USA lér számára dolgozik egy bázó célzókészülék el tásán. — A tervrajz, amit c nek eljuttattam, énnél nagy tervnek a rész« válaszolta megfontoltan. A világon egy hadsereg rendelkezik ilyen készült kel, és én nagyon szeretnél ha Németországnak is ve":’, ilyen berendezése, mert fe sohasem felejtem el, 1^. . német vagyok. Feltét!' ^ szeretném, ha Németot !eI kezébe kerülne ez a t az mány, mert bizonvára jyr szüksége lenne rá. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents