Szolnok Megyei Néplap, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-13 / 215. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970 szeptember 13.' ISZAAK BABEL: Jézus bűne Arina, a szállodai szolgáló ott lakott közel a főbejárathoz, Szer joga, a szolgalegény pedig a hátsó lépcső táján. A dolog szégyenszemre megesett közöttük. Arina virágvasárnapján ikreket szült Szerjogának. A víz folydo- gál, a csillag ragyog, az ember meg fenegyerekeskedik. így hát Arina újra csak áldott állapotba került, már a hatodik ‘ hónapot pergeti, gyorsan pergők az asszonyi hónapok. Szerjoga katonasorba cseperedett, be kell vonulnia, ez itt a bökkenő. Hát fogja magát Arina, előáll, és kereken megmondja: — Szerjoga, nincs értelme, hogy várjak rád. Négy esztendőn át te jobbra, én balra, a négyesztendő alatt, akárhogy is, de legalább hármat szülök. Ha szállodában szolgálsz — emelgesd a szoknyád. Űr mindahány, aki betér. Mire megjössz a. katonaságtól — a belsőm már kiszikkadt, elfonnyadt asz- szony leszek, kellek is én akkor neked. — Ügy biz’a — bólogatott Szer joga. — Most még Ügyeskednek körülöttem a kérők: Tofi- mics, a boltossegéd — goromba, mint a pokróc, no meg az öreg Iszaj Abramics, a szent Nyikola templom elöljárója, ereje fogytán lévő ember —, de hát nekem úgyis a lelkem kavarja fel a ti gonosz, bika erőtök, hiába beszélek, még a szuszt is kiszorítjátok belőlem... Letelik a három hónap, megjön a poronty, beadom a lelencebe, aztán férjhez megyek hozzájuk. Szerjoga csak hallgatja, lecsatolja nadrágszíját, s nagy virtussal méregeti vele Arina hasát. — A hasamat ne bántsd szólt rá az asszony —, a te porontyod mocorog benne, nem idegen... Volt ott mégis hadd el hadd, potyogtak a legénykönnyek, csurgóit az asz- szonyvér, de semmire sem jutottak. Erre az asszony ment, és Jézus Krisztus elé járult, mondván: — így és így, Uram Jézus, Arina vagyok a Tver utcai Madrid és Louvre szolgálója. Ha szállodában szolgálsz — emelgesd a szoknyád, úr mindahány, aki betér. De ott jár lenn az árnyékvilágban, a te rabod, Szerjoga szolgalegény. A múlt év virágvasárnapján ikreket szültem neki... Aztán szép sorjában, töviről hegyire elmondta a dolgot. — Hát ha nem állna be katonának? — hümmögött a Megváltó. — Akkor jön a csendőr és nyakoncsípi... — A csendőr — az Űr Jézus lehorgasztotta fejét — erre nem is gondoltam... Mi lenne, ha netalán te élnél feddhetetlen életet? — Négy álló esztendőn ál? — ámuldozott Arina. — Hiszen ha rád hallgatnánk, mindenkinek meg kellene házasodnia, hiszen réges-rég óta csak ez a módi járja nálad, no meg aztán, honnan jönne a szaporulat? Valami okosabbal könnyíts rajtam... Elfutotta a pír az Űr Jézus arcát, az asszony az elevenére tapintott, de hallgatott. Ahol nincs ott ne keress, ezt még az Isten is tudja. — Ide figyelj. Isten teremtménye, te kedves, bűnös Arina leányzó — zengett végül is az Űr Jézus dicsőséges hangja — láb atlankodik itt a mennyekben egy jóképű angyal, Alfréd a neve, már nem bírok vele, egyre csak siránkozik: Uram Jézus, miért tettél engem alig húszéves koromban angyallá, hiszen itt használható fiatalember lehetnék. Hát kedves lányom, ezt a Alfréd angyalt kerek négy esztendőre férjül adom neked. Vigaszod lesz ő, védelmeződ, és szerető hitvesed. Szülni tőle nemcsak hogy gyereket, de kacsacsibét is képtelenség, mert hancúrozónak ugyan hancúrozó, de amit tesz, nem komoly... — Éppen ez kell nekem — ragyogott fel Arina, — hisz ez az a komolyság, amitől kétévenként háromszor halálomon vagyok... — Édes legyen a pihenésed, Isten teremtménye, Arina, könnyű legyen a fohászod, akár a nótaszó. Ámen. Ebben maradtak. Odahívatták Alfrédot. Vézna legényke, gyengéd, égszínkék válla mögött két rózsaszín fényben játszó szárnyacska lebeg, mint két galamb a magasságos égben. Tapogatja Arina, tapogatja, mígnem bugyborékoló zokogásban tör ki belőle a meghatódottság, az asszonyi ellágyulás. — Alfrédocskám, egyetlen vigaszom, boldogságom... Az Űr Jézus még meghagyta, hogy ágyba fekvés előtt levegyék ám a szárnyakat, az angyalszárny zsanérra jár, akár az ajtó — levegyék és tiszta lepedőbe csavarják, mert hát a sürgés-forgás közben a szárny eltörhet, pedig az nem akármiből, hanem újszülöttek sóhajából készül. Legvégül az Űr Jézus megszentelte a frigyet: meginvitálta az egész püspöki kórust. Szépen hangosan énekeltek, de harapnivaló, az már nem volt egy fikarcnyi se, arrafelé ez nem járja... Átölelte Arina Alfrédot, s a selyemhágcsón szaladt is vele lefelé a földre. Oda is értek a Petrovka utcába... — lám, hova akart az asszony kilyukadni — Alfrédnak, akin nemhogy gatya, de az ég világon semmi nem volt, vásárolt is tüstént lakk félcipőt, kockás gyapjúnadrágot, vadászkabátot, meg piros bársony mellényt. m — Egyéb majd otthon is akad — mondta. Arina aznap nem dolgozott, kimenőt kért. Szerjoga eljött, botrányt is csapott, de az asszony ajtót sem nyitott, csak kiszólt: — Szergej Nyifantics, most éppen a lábamat áztatom, kérem, távozzon innét, botrány nélkül... Mire a legény szó nélkül sarkon fordult, és elment. Ezt már az angyali erő hatására tette. Arina olyan vacsorát csapott, hogy még egy kupec is megnyalta volna tőle a tiz ujját, mert hát ki akarta vágni a rezet. Egy palack vodka, óbor, aldunai hering krumplival, no meg tea szamovárból. Alfréd falatozta is ezeket a földi javakat, csakhogy nagyhamar levették a lábáról. Arina egy szempillantás alatt kiemelte a szárnyakat a zsanérból, begöngyölte, Alfrédot meg az ágyra fektette. Ott fekszik 'csodás fehéren a pehelydunnán, a rozoga, sok bűnt látott nyoszo- lyán, földöntúli ragyogás sugárzik belőle, hold meg vörös sugarak kergetőznek egymást váltva a szobában, fénykévés lábon imbolyogva. Arina nevet és sír, dalol és fohászkodik. Hallatlan boldogság jutott osztályrészül ezen a megsanyargatott földön, Arina, boldog vagy te az asszonyok között! A palackot fenékig kiitták. Meg is volt a hatása. Alig, hogy elszenderegtek, Arina Alfrédra huppant izzó, hathónapos, Szergejtől viselös hasával. Nem volt neki elég, hogy angyallal hálhatott, nem volt neki elég, hogy a szomszéd szobában senki sem krákog, senki sem hortyog, se nem szipákol, mindez nem volt elég a megveszekedett, telhetetlen asszonyának, nem, Tnég a kidülledt forró hasát is melengetni kellett neki. S agyonnyomta Isten angyalát, agyonnyomta részeg mámorában, örömében, agyonnyomta, mint egy egyhetes csecsemőt, maga alá gyűrte, mígnem az halálos véget ért. A szárnyak pedig, a fehér lepedőbe bugyolált szárnyak, sápadt könnyeket csorgattak. S feljött a hajnal — a fák lombja lekonyult. A távoli északi erdők mindmegannyi fenyőfája pópasüveget öltött, mind megannyi fenyőfa térdre borult. Megint csak ott állt Arina az Űr trónusa előtt, testesen, tagbaszakadtan, vörös kezén meg ott nyugszik az ifjú holttest... — Tekints le rám, Uram... Ezt már Jézus szelíd szíve sem bírta el, s megátkozta az asszonyt, felgerjedt haragjában. — Ahogy a földön viselkedtél, úgy viselkednek majd veled Arina... — De hát, Uram Jézus — szólalt meg Arina alig hallható hangon — vajon én teremtettem-e nehéznek testem, vajon én pároltam-e kisüstön a vodkát, vajon én találtam-e ki a magányos együgyű asszony lelket... — Nem akarok többé veled bajlódni — kiáltott fel az Űr Jézus — agyonnyomtad az angyalom, te vacak... S gerjedelmes szélvésszel Tépenderítette Arinát a földre, a Tver utcába, a Madrid és Louvre szállodába, le a kis kamrájába, ami az ö földi osztályrésze. Ott pedig már meggyűlt a tenger baj. Szerjoga duhajkodik, ahogy ez a regrutához illik. Tro- fimics, a boltossegéd is megjött Kolomnából — s meglátta Arinát kigömbölyödve, kicsattanó képpel. — A hasas mindenedet — kezdte, s csak mondta az ehhez hasonlókat. Az öreg Iszaj Abramovics hírét hallva a gömbölyödő hasnak, szintén zsörtölődik: — A' történtek után — mondja —, nem vihettek oltár elé, de azért szívesen elhálogatok veled... Az ilyen vénembernek inkább a nyirkos földben kellene már hálni, nem egyebütt, de azért mégiscsak leköpi az ember lelkét. Mintha mindenki megveszekedett volna — a kukták, a kupe- cek, a vendégek. A kereskedőember — játékos kedvű. S ezzel vége a mesének. De mivel hogy a három hónap is lejárt, s Arina szülni készült, kivánszorgott hát a hátsó udvarra, a selymes ég felé emelte szörnyű nagy hasát, és hangtalanul fohászkodott: — Látod, Uram, látod ezt a hasat, úgy dobol benne, mintha borsót rázna. Hogy mitől van ez — nem tudom. Még'egy ilyet, Uram, Jézus, nem kívánok... Válaszul az Űr Jézus könnyeivel öntözte Arinát, aztán letérdelt: — Bocsáss meg nekem, Arina, bocsásd meg nekem, bűnös Istennek, amit veled műveltem... — Nem bocsátók meg neked, Jézus Krisztus — válaszolta Arina — nem én. Fordította: WESSELY LÁSZLÓ Héra Zoltán: A régi hegyen Emelj csak, magas öklödön tarts, mutasd a tájat lebegőben. A bádogtornyot, a réten a tócsát ragyogtasd, mutasd. Hozd fel a régi delet a mélyből, feszítsd az égre, homorítsd, és röptess el engem újra, a fény árkai között, szemben a széllel. Lejt az a hegy, ama másik, magasan hunyorít lenti szurdoka. [áteresztett Hadd, hogy magamat fölragadjon, a tüskék elől, a nyirok elől. Oly teljes e dél. Hadd kezdjem újra. Szilágyi Ákos: Elindultam egyszer.. Homlokom, homokóra, vékonyan elpereg; varázslással, rothadó zenével hagytam, hogy rámijesszetek. Ijedten bégetnek bokraim, elpusztultak a pásztorok. Hallgatásom sodra ing, kékjén hiányom átzokog. * Arcom esőszárnya söpri, tó-nyugalmam bőrösödik: körmöm alól nő egy dal, szemem alól két kis hal. Elindultam egyszer gyalog, arcom fölött vászon-száj szállt — ujjaim alvadt varangyok, homlokom eltalicskázták. BODÓ BÉLA: Svejknél,Prágában Hogy is írja Hasek: a báróné közben előszedte kosarából az ajándékokat. Egy tucat sült csirkét rózsaszínű selyempapírba csomagolva, fekete-sárga zsinórral átkötve, két üveg hadilikőrt, rákötözött címkével, amelyen ez a felírás állt: „Gott strafe England” (Isten verje Angliát) a címke másik oldalán Ferenc József és Vilmos császár volt látható, kézen fogva, mintha éppen azt a gyerekjátékot akarnák játszani, hogy: „Nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva, Nyuszi talán beteg vagy, hogy már nem is ugorhatsz”. Kísérőnk megállít a nagy fehér épület előtt. Kórház. Itt feküdt — mondja — a „szimulánsok” közt, Svejk, a derék katona. Itt kapta az ajándékokat... Mert Jaroslav Hasek hőse valóban élt, kutyapecéri és közöshadseregbeli mivoltában. Prága gót templomait nézegetjük éppen, a tűhegyes, bűbájos karcsú tornyokat, a híres prágai zsidó temető szorosan egymásra hordott sírköveit, a gólemet készítő rabbi sírját, amikor hirtelen elöntött a svejki hangulat. Szinte láttam, hogy osztja szét a derék katona az agg osztrák bárónő sült csirkéit a szimulánsok közt, akiket beöntéssel, aszpirinnel s kinines vízzel kúrálnak a hadi kórházban, hogy észre térjenek, s kimenjenek az első világháború vágóhíd- jára, meghalni a gyűlölt monarchiáért. Felnevettünk kísérőnkkel, emlékezve a derék katona mulattató, mégis mélyértelmű kalandjaira — nekem külön jól esett, hogy a szépséges Prága látogatásakor megálltunk a látnivalónak éppen nem nevezetes kórház épület előtt. Svejk miatt — olyan hangsúllyal, mintha más országban valaki azt mondaná: itt élt Bovaryné, vagy másutt: itt vívott halálos párbajt Anyegin. Vagyis egy remekmű, a rangos irodalom bevonult a városemlékek sorába, a kalauz kötelességének tartja, hogy a Loretta építészeti bájossága, a sokszáz éves harangjáték ékessége, a Hradzsin termei mellett egy semmitmondó kórházi épületet is mutasson — mert itt feküdt kérem Svejk, a „szimulánsok” közt... Átmegyünk a hatszázéves Károly-hídon, a szobrokkal megnehezült híd-csodán — itt is járt Svejk, fülig érő katonasapkában, állig érő kimustrált mundérnadrágjában két fegyőr között — hiszen emlékeznek rá... De most a hidat bámulják, hat évszázadát, remekmívű bejáratát és túl sok tornyát, a sokhídű Moldvának azt az ékszerkarkötőjét. A hidak általában arra valók. hogy átmenjünk rajtuk a folyó egyik partjáról a másikra. De mintha ez a régi kőhíd, nem is ezt a főcélt szolgálná: autópark a bejáratnál, külföldi rendszámtáblákkal, a hídon bábeli hangok — a híd élő múzeumi tárgy. A harminchat mást-mást kifejező szoborcsoport közt — az alkotások a híd két oldalán vonulnak fel — van egy, amelynek alapzatát rácsos ablakkal ellátott börtönnek képezték ki, a kőbörtönben szakállas rabok félmeztelenül, amint éppen bilincseiket törik szét. A bilincstörés kőből faragott ereje ragad meg — a maga módján Hasek is ezt tétette Svejkjével, a derék katonával. Ezt Húsz János is, akinek dogmát tagadó tanaiból végül is az csendül ki, hogy egyforma becsülés illeti meg a királyt, a papot és a népet; — máglyahalála nyilván ez utóbbi miatt történt. Hiszen még Marczali Henrik ódon, ókonzervatív Habs- burg-katolikus nagy képes világtörténete is erre utal. S a teret, ahol az órás régi Városháza áll, szinte betölti magasodó szobra. Most az órát nézzük, magyarok, angolok, franciák, németek, svédek — az órát nem lehet Prágában kihagyni. A megszálló német fasiszták a sok elhurcolt mellé, ezt az órát is le akarták szerelni — talán már nem volt rá idejük. Itt, most, a legendát hallgatjuk: az évet, a hónapokat, a napokat, a perceket és másodperceket jelző időmutató, s a hozzá tartozó órajáték készítő mesteréről, akit a régi prágai városurak megvakítottak, nehogy másutt is felszereljen ilyen káprázatos szerkezetet. Ez a szerkezet minden teljes órában kinyitja a magasban ablakait, s a két ablakban sorra megjelennek az apostolok, színes alakjuk faragott pompájával. Közben az ablak alatt a csontváz-halál zsinórral rángatja a lélekharangot, csontkezével pedig kiveri a perceket — memento móri, gondolj a halálra, az időd lejár. Szép. Érdekes. Ismét Svejkre kell gondolnom és „szimulánsaira”, akik közt például három súlyos tüdőbeteget addig kúráltak, a frontra küldésük érdekében, kininnel és beöntéssel, míg a temetőbe nem kerültek. Aztán az ódon szép Prága után megnéztük az új városrészt, a magasodó új lakótelepeket, a virágos ablakokat, a parkokat, a játszó gyermekeket. Emlékezz az élőkre! Svejkre is, de az élőkre is kell emlékezni, az élőkre gondolni, azokra is, akik ebben a szép városban laknak és minden-« kire. mindenhol... KISS ATTILA RAJZA
