Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-23 / 197. szám

1970. augusztus 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP / ____J 1 í k ■ WOKIECH ZUKROWSKI r & Kép z őmúvészétról röviden Néhány szó a műfajokról (Grafika — festészet) Talán helyesebb, ha először az eszköz­ről, a szerszámról beszélünk. A ceruza, a széndarab, a különböző krétáik javarészt a rajz eszközei. Ezekhez csatlakoznak a kü­lönböző rendszerű és minőségű tollak (százféle más, rögtönzött szerszám), mi­vel grafitot, tintát, tust, hígított tust, dió­pácot és egyéb anyagot lehet felvinni a papírra. Kamarazene: kevés eszközzel, szigorúan megválogatott elemekkel áb­rázolni valamit, de úgy, hogy ebbem a kicsiny, látszólag szegényes viliágban mégis benne éljen az egész mindenség. A rajz a maga fekete-fehér ellentétével (mondhatnék így: puritán hangszerelésé­vel) a három dimenziót, a tárgyak tettes­ségét, a fények és árnyék villódzását, sőt — a rajz nagymestereinél még ez is elő­fordul — a valóság színhatásait is érzé­kelteti. A rajz mindent tud: portrét és táj­képet, meghitt csendéletet és kicsinyben is monumentálisnak ható lovascsatát. A rajz­eszköz és a rajzolás módja már jóval komplikáltabb, amikor a művész közbe­iktatja a nyomtató lemezt. Ebbe karcolja bele az ábrát (ne bonyolódjunk bele a karc és metszet szakmai rejtelmeibe) ezt a fém, vagy falapot festi be, s ezt, csak úgy mint nyomdászok a klisét, nyomja rá a papírosra. Ez már a kamaraművészet magasiskolája. Csodák születtek belőle. Te­nyérnyi lapon a végtelenség és az örök­kévalóság illúziójával ajándékozva meg az emberiséget. A rajz a sokszorosított grafi­kán túl ott vár reánk tündöklő színeivel, egy virágos kert frissességével az élmény és megvalósítás közvetlenségével: az ak- varell, a tempera, és a pasztell. Az iménti grafikai műfajok a rajzot hangsúlyozták. Emezek a színt. Ott a fekete-fehér domi­nált — itt a végtelen színgazdagság. Ka­maraművészet ez is, hiszen a pasztell és az akvarell művelői — tisztelet a kivétel­nek — nem kedvelik a nagy méreteket. Mondanivalója is a pompásan megraga­dott pillanatot, ha szabad a fotóművészet­ből kölcsönözni hasonlatot — a hibátlanul exponált pillanatfelvételt képviseli. Anél­kül, hogy itt valamiféle rangfokozatról, vagy lépcsőzetről beszélnénk (hiszen min­den igazi alkotás magas rangfokozatot je­I lent, mindenféle alá- és fölérendelő sor- £ rendet kizárva (a grafikán és az akvarel- ?- len túl az olajfestménnyel találkozunk. Ha azt mondanók, hogy alkotói módszere körülményesebb, „nehezebb”, mint a gra­fikáé, valótlant mondanánk. Hiszen a réz­karc, vagy az acélmetszet egy-egy példa- nya néha hónapokra a munkaasztalhoz v szögezi a művészt. Való igaz azonban, f hogy az olajfestészet klasszikus módszerei i (300—400 éves távlatra gondolunk) hallat- $ lan műgondra kényeszerítették a festőt. Az f anyag kiválasztása (fa, vagy vászonfelület), . ennek megmunkálása, alapozása, a fest­mény alapvonásainak felvázolása, a szín­alátét, ami csak arra szolgált, hogy az igazi, végleges színek tüzét fokozza, a vég­ső simítások, mindez nemcsak nagy művé­szi felkészültséget, hanem alapos „mes­teremben” képzést követelt. A XIX. szá­zad impresszionizmusa ezt a bonyolult alapozást és előmunkálatot nemhogy nem kívánta meg, ellenkezőleg — szinte el is tiltotta. De az olajfestmény mindezen sti- láris és mesterségbeli változások ellenére rendkívüli lehetőségeket kínál a művész számára. Szinte végtelen színskálát. Cso­dálatos atmoszféra-teremtést, a fény, a levegő, a távlat tüneményeinek minden csodáját. A növényzet, vagy az emberi test, egy épület, vagy a táj olyan anyag­szerű ábrázolását, ami végülis ezt a mű­fajt a legnagyobb mesterek kedvencévé, a legnagyobb mesterművek hordozóivá tette. És végül — hangsúlyozva, hogy fel­sorolásunkat inkább egy ötlet, mintsem valami rangsor alakítja ki, — a freskó, amelyről meg kell mondanunk, hogy jóval régebbi, mint az olajfestmény (s ez áll a rajzra, krétára, vízfestékre is), a freskó, vagyis al fresco, azon frissiben — a ned­ves vakolatra kerül fel. Ha kiszáradt a va­kolat, a festő nem dolgozhat tovább. Ez bizony gyorsaságra, az alkotás villámló tempójára kényszeríti a piktort. A ra.iz finom kamarazenélés, a rézkarc elmé­lyült mesteri munkálkodás, az olajfest­mény, a színek, formák világának gazdag feltárása. A freskófestő mindig összegez. A legnagyobb, legfontosabb, domináló vo­násokat emeli ki. Amazok elmélyülhetnek a részletekben. Neki nagyvonalú, monu­mentális hatásra kell törekednie. Az ol­vasó joggal teszi fel a kérdést: hát a szobrászat és a szobrászat műfajai? Erről legközelebb beszélünk. Búcsúzóul még csak annyit — a műfajokat nemcsak az eszköz teszi, hanem használatuk is. A rajz leg­többször a gyűjtő fiókjában pihen. A táb­lakép; akvarell, pasztell, vagy olaj, felke­rül a falra. A freskó a középületek dísze. Persze, ha valóban mestermű. S ha együtt él az épülettel. GÁL GYÖRGY SÁNDOR Némán ültünk körben a leszálló alkonyatban. A tá- nyérkákra odatapadtak a kanalak a maradék befőttel, s még illatozott a meg nem ivott fanyar tea és omlós tészta. Az asszonynak dús, bar­na haja volt, két hullámban omlott hátra, s tarkóján la­za kontyba volt csavarva. Magasra vonta vastag szem­öldökét, mintha még most is csodálkozna azon az eseten, amelyről beszélni kezdett. Széles, barátságos szája ta­nácstalanul megnyílt. — Csak azt kérem, ne mosolyogjanak rajtam, mert már most érzem, hogy nem tudom elmondani önöknek úgy, ahogy történt. Mikor ama napokra gondolok, azt a pillanatot keresem, amely­nél az ügy kezdődött, s lá­tom, hogy csak egy marék morzsa maradt meg és va­lamilyen nehéz, meghatároz­hatatlan hangulat, legyenek hát elnézőek. Erősen szorongatta tenye­rét Az ősi gyűrű gyémánt­jai megcsillantak, mikor uj­ját a napnyugta sárgás fé­nyébe dobta. Körmein ró- zsállott a maradék lakkfes­ték. — Az idő akkor kellemes volt; ne haragudjanak, hogy ilyen részleteket említek, de az a nap, az az időszak, még a levegő íze is, úgy érzem, szorosan összefügg azzal az esettel, amelyet átéltem. A levegő üde, hűvös volt. Az éjszaka megnedvesedett jár­dák csak déltájban száradtak fel. Elmúltak már az első heves záporok, amelyek a nyár határát jelentik, las­san közeledtünk a negyedik háborús tél felé. Varsóban laktunk, a Kru- cza utcában, egy ódon bér- ház alagsorában. Férjem dol­gozott, lányom illegális is­kolában tanult. Egész dél­előtt egyedül voltam otthon. Csak néha kopogtatott be a szomszédasszony és jószán- dékúan közölte, hogy mit adnak jegyre az üzletben. Nem sok munkám volt Is­merik ja megszállás alatti ebédecskéket, amolyan ösz- szecsapott ételek voltak csak. Nem sok fáradtságba került, csak leleményesnek kellett lenni, kiváltképp ne­kem, mert az én gyámolta­lanomnak — gyengéden né­zett a kanapé szögletében ülő férjére — egy krajcárt érő kereskedői tehetsége sem voltf Nem vetem a szemedre, csak hát magad tudod a legjobban, hogy az egész ház az én vállamra szakadt, nem volt hát időm az elő- érzetemmel és a hangulatom­mal foglalkozni. Szorgal­masan csináltam „hozott anyagból” a pulóvereket, és valahogy megpróbáltuk tar­tani, legalábbis látszólag, a régi életet. A konyhában ültem, kötő­tűvel számoltam a szeme­ket. Hirtelen egy tolakodó gondolat jutott eszembe: megfeledkeztem egy végte­lenül fontos valamiről, va­lamiről, ami ebben a pil­lanatban a legfontosabb. Ölembe ejtettem a munká­mat, s azon töprengtem, mit terveztem erre a napra, egy pillanat múlva mégis úgy döntöttem, hogy semmit, egyáltalán semmit. Megint hozzákezdtem a beszegéshez. Ide-oda for­gattam a pulóver elejét, pró­bálgattam, de a munka már nem ment, folyton tévedtem, sőt néhány sort ki kellett bontanom... Nyugtalanság gyötört, valami akadályozott, űzött, végre türelmetlenül felálltam. Ügy rémlett, hogy valaki, mint egy kis gyer­meknek, mepróbálja lassan, érthetően szótagolni azt az egyszerű parancsot, és már haragudni kezd figyelmet­lenségem és hiányos felfogó­képességem láttán. Jártam-keltem a konyhá­ban. Tányérokat vettem a kezembe, a borsos zacskóért nyúltam, de éreztem, hogy bár jó úton vagyok, ez még sem az, amit tőlem várnak. Bizalmasan rábíztam ma­gamat a tudatalatti pa­rancsra, sőt, ez már kezdett kissé szórakoztatni. Csak amikor észrevettem, hogy kezemben tartom a portörlő-rongyot, a seprűt és a szemeteslapátot, ju­tott eszembe, mint káprá­zatos bizonyosság, hogy az előszobába kell mennem, és a szekrényben takarítani, rendet csinálni. Régen tervezgettem már, de halogattam a munkát, hisz nem volt sürgős... Elé­gedetten mentem, hogy vég­re megfejtettem, és így gy ársan megszabadultam a tolakodó gondolatoktól. Ki­nyitottam a nyikorgó aj­tót. A szekrény mélyén emelkedtek a régi dobozok, tele gondosan összerakott, becsomagolt, spárgával át­kötött fonalgombolyagokkal. — Emlékszel, — fordult tanút keresve férjéhez — a nagynéni azon az őszön cso­magokat küldött nekünk al­mával. .. A polcon fogó nél­küli bőrönd állt, poros üve­gek, rossz vasaló, egy ruha lógott a fogason, de olyan foltos volt, hogy tejre is restelltem elcserélni. Biztosan nyúltam le ennek a lomtárnak a fenekére, és kihalásztam az évek óta nem használt magas, kör­alakú kalapdobozt. Kioldot­tam a recsegő szíjakat, fel­emeltem a fedelét. Csalódot­tan láttam, hogy üres. A biztonság kedvéért megfordítottam, és néhány­szor a fenekére ütöttem. Tompán kongott és kiesett belőle egy behajtogatott szögletű névjegy. Élesen el­ütött a kitaposott szőnyegtől. „Wieslaw Olszewski” — olvastam roppant csodálkoz­va, és felemelkedtem tér­deplő helyzetemből. — Wies­law Olszewski... A kislányunk kollégája volt, fiatal fiú a „komplett­ből”. Három hónappal ko­rábban, egy utcai emberva­dászaton tartóztatták le. Há­rom hónap — gondoltam hir­telen — akkor nagy idő volt. Minden perccel kevesebben lettünk valakivel, nem le­hetett hát mindenkiért ag­gódni, mindenki csak legyin­tett és élt. tovább, saját sor­sára várva. Különben az ő ügye nem volt veszélyes. Nem találtak nála semmi terhelő bizonyí­tékot, olyat legalább, mint például a börtönből titkos levélben kicsempészett, ki­szivárgó híreket, tehát leg­feljebb az a veszély fenye­gette, hogy Németországba viszik munkára. Mindent megtettek, hogy kiszabadít­sák, különösen Zaleskiék, a fiú menyasszonyának a szü­lei. Sot, a közvetítőnek ki is fizették a tetemes összeget, és mindennek a legnagyobb rendben kellett volna men­nie... Meglepetten álltam, és már kész voltam nevetni a korábbi rossz előérzetemen, amikor hirtelen a szekrény mélyébe tekintettem, a fe­lesleges tárgyak pókhálóval beszőtt temetőjére, s akkor valahogy másképp láttam a helyzetet: majdnem vesze­delmesen. Ugyanakkor érez­tem a csendet, azt a szokat­lan csendet, amely megtele­pedett a lakásban. A hall­gatás fülemben vibrált, érez­tem a levegő, áramlatát. De már hangosan meg­csörrent egy fedő a láboson, a gyerekek egyhangúan dú­doltak az udvaron. Nem, nem. ez nem ének volt, rit­mikusan számoltak: ...—enc, benc, kimehetsz, cérnára, ci­negére, ugorj cica az egérre, fuss... — Végre az egyik gyerek, valamelyik sarokban elrejtőzve, hangosan és tü­relmetlenül kiáltotta: — Ke­ress, na, keress már! — Wieslaw Olszewszki — ismételtem, és megrémültem saját suttogásomtól, annyi szomorúság volt benne. Zaleskiékhez kellett men­ni, már régen készültem, csak mindig akadályozott valami. A lányom kért meg erre: meg kellett tudnom, mi van a fiúval; a közvetítők napról napra ígérgették a gyors szabadon bocsátást. Tudtam, hogy nem szabad halogatni, hogy azonnal mennem kell. Eloltottam a gázt, megszokásból kezembe vettem a szatyrot, mert ab­ban a negyedben talán si­kerül valamit vennem, és szememre vetettem magam­nak az érthetetlen sietséget. Futottam le. Éreztem, hogy nem nyugszom meg, amíg a Zaleskiékkel nem beszélek. Elég messze laktak, kint a Zoliborz negyedben. A vil­lamos lassan mászott. Elő­ször éreztem magam úgy, ♦ mintha kiváltam volna az utasok tömegéből. Idegesí­tettek a varsói újságárusok gondtalan kiáltozásai. Az utca néptelen volt, ál­mos, a terek közepén her­vadó fű csillogott a harmat­tól. A házak árnyéka hűvö­sen esett a homlokomra, majd ismét fény bántotta a szememet. A háromszögletű tér mögött, ahol Ignatovi- szék laktak, fehéres napfény ömlött, ökörnyálak úsztak a levegőben, összefonódva a kékes őszi füsttel. Bár dél volt, a házak süketen, be­zárkózva szundítottak, mint ahogyan néha hajnalban. Egyetlen gyermek sem ját­szott a járdán. Az úttesten nyikorgó, patkós csizmában lépkedett három német ka­tona, sisakban, hónuk alatt géppisztollyal. A járda vizes volt, fényesen csillogott. A németek lassan lépkedve szétrugdosták a fonnyadt georgia-csokrokat. Egy ha­lom összetaposott virág fe­küdt az aszfalton. Akaratom ellenére körül­pillantottam, de a közelben nem láttam virágüzletet, ahonnan kiszórhatták volna ezt az elhervadt árut. Gyor­san elkerültem a németeket. Nem figyeltek rám, inkább a nedves járdát lesték sisak­juk alól. Két lépést tehettem, és már megfeledkeztem róluk, hiszen nem fenyegettek. Ki­nevetnek Zaleskiék — gon­doltam, előbb az az értel­metlen takarítás, most meg a hirtelen vállalkozás, lehet­séges, hogy nem találok ott­hon senkit... Mikor sokáig csöngettem, már nyugodt voltam, hogy nem történt semmi. Renia nyitott ajtót, Wiesiek meny­asszonya. arca puffadt volt a sírástól. — Reggel idehozták, és az ablakunk alatt agyonlőtték őket. — Még most is őrzik, hogy virágot ne vigyünk oda. Tegnap írták fel a tú­szok listájára és már... Pe­dig úgy biztattak minket... Akkor felvillant bennem az az egyszerű szó, amely kezdettől fogva súgott ne­kem. Egyáltalán nem: „taka­rítás”, hanem csak: „rend, rend!” A fiú hirtelen ott állt előttem, mint egy élő alak, világos haján fénycsóva tán­colt. Egyik kezével az asz­talnak támaszkodott, mint mikor a lecke után az utol­só letartóztatásokat magya­rázta, s irQnikusan elmoso­lyodott: — „Tulajdonképpen ez az ő hitleri rendjük — mondta keményen — das ist deut­sche Ordnung in der Stadt Warschau!” Fordította: Bába Mihály FRANZ WERFEL: DALOL AZ ÉLET* Hogyan halt meg Rózsa Sándor? Kivégezték? Felakasztot­ták? Tüdővészben halt meg? Szinetár Miklós 12 részes té­véfilmet forgat a hajdani betyárról; ismét szárnyra kelt hát a legenda: hogyan is halt meg Rózsa Sándor. Móricz Zsigmond regényé­ben — amelynek alapján a tévésorozat is készül — 'fel­akasztják. A képernyőn is így hal meg. Tény, hogy Rózsa Sándor sírja ma is a szamosújvári börtön fala mellett található. Kutatók többen is úgy tud­ják, hogy 1872-ben életfogy­tiglani börtönre ítélték a le­gendáshírű betyárvezért, Szamosújváron a börtönben . tüdővészt kapott és 1878-ban halt meg. Különös legenda: Rózsa Sándor koponyáját nem temették a sírba. Az egyik feltevés szerint dr. Gopcsa Joachim szamosújvá­ri orvos vágta le Rózsa Sán­dor fejét és ő tette spiritusz­ba. Azzal a célzattal, hogy a koponyát egy neves bécsi antropológushoz juttatja el — vizsgálatra. A szállítással megbízott ember azonban a spirituszt ellopta, de az energikus szamosújvári bör­tönigazgató. Galgói Rácz Pé­ter közbelépésére, a kopo­nya mégiscsak eljutott az osztrák fővárosba. A vár­börtön igazgatója egyéb­ként a feltevések szerint megtanította Sándor betyárt írni és olvasni is a börtön­évek alatt. Mások viszont dr. Zaka­riásra, a szamosújvári or­vosra, a fegyintézet vezető főorvosára esküsznek; ő vé­gezte a szokásos boncoláso­kat, ő választotta le a fejet, preparálta, majd felküldte Budapestre a bűnügyi mú­zeumba. Móra Ferenc így vall „A Sándor körül” című kisre­gényében : „A szamosújvári börtön volt az ő Szent Ilo­nája, ahol — szabómester­ségre fogták. Ez csúfosabb bukás volt még a napóleoni­nál is”. Vétkes gyarlóság a háború. Akarat, tettek, Egy földhöz tapadt élet Magában mit ér, világ? Minden halandó felett, örömnek s fájdalomnak Minden léptén, öldöklő Az örök emberinek Furcsa bája ott lebeg. Gyűlöletben, szerelmes ölelésben, Maradandó ez csupán. Láttad, amikor púpos parasztlányok Riadtan vad szeme Lassan elborul, Mint a dámák tekintete És feléd int Kerti mulatságok zöldje, Lampionos éjek zenéje? Láttad betegek szakállát — Felhő a jegenyék fölött — Mi Istenre emlékeztet Viharok szelében? Láttad a haldokló gyermek Jóságos türelmét, amikor Elgyötört teste kezünkből A túlsó partra siklik át? Láttad a szolgálókat. Ha szomorúság lepi Meg őket estefelé, És úgy állnak tűnődve A konyhán, akár a szentek? Láttad, amikor barázdás arcú Éjjeliőrök megszépült Keze kutyát cirógat Nyersen becéző szavakkal? Aki küzdesz, harcolsz, lázadsz, Ne feledd: külsőnk S beszédünk egymástól Különbözve is mily rokon. Puszta létünk értelmét Véges elmével ki éri fel? A szó korlátain túl Hirdetem mégis: Ember, vagyunk! BOLDOG BALÁZS fordítása ■fr A jeles német antifasiszta költő és regényíró huszonöt évvel ezelőtt, 1945. augusztus 26-án halt meg amerikai emigrációban. Virág az aszfalton

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents