Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-11 / 161. szám
1970. július 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Elet a százalékok Perek tanulsága Strandmögött Pillantás a ruhásszekrényekbe „Zakó nélkül járhat, nadrág nélkül nem”. Állítja a hirdetés, amely az élmúlt hetekben sűrűn volt látható a lapok hasábbjain. Van benne valami, bár... Hiszen 1950- ben mindössze 384 ezer férfi nadrágot gyártott a hazai ipar. Nadrág nélkül jártunk volna? Aligha. Csak éppen más gondunk volt, mint ruhatárunk bővítése. Elég egy nadrág. Jobb esetben kettő. Egy hétköznapi, meg egy ünneplő. Több lenne a férfi, — vagy már nem elégszünk meg az egy-két nadrággal? Az ipar ugyanis 1960-ban — 1 400 000, tavaly pedig — 2 700 000 nadrágot gyártott, s akkor még hol van a szabóságok termelése!? Ügy látszik, egy ruhásszekrénybe való bepillantás is sokat mondhat húsz év változásairól. Matuzsálem az ifjak seregében: a textilipar. A legrégibb gyáripar. Angliában kezdtek először csattogni a mechanikai szövőszékek, — hogy azután megjelenjenek a világ minden táján. Hazánkban 1890-ben 4669 munkást foglalkoztatott a textilipar. Az ipari munkások húsz százaléka dolgozott ebben az ágazatban 1938-ban. Három évtized múlva, 1968-ban e részesedés tíz százalék alá csökkent. A Matuzsálemnek fejére nőttek az ifjak, az új iparágak. Az öreg azért így is 150 ezer embernek ad keEgyesült Államok Japán Német Szövetségi Közt. Franciaország Olaszország Anglia Magyarország r A textilipar tehát a példaként említett, de más országókban is, lassabban növelte termelését, mint amilyen illemben az ipar egészének produktuma emelkedett. Igaz. hazánk esetében ez a „lassabban” sem kicsiség. Hiszen 1930—1940 között, éves átlagban 156 millió m’ pamut és 22 millió m3 gyapjú- szövetet termeltek, 1969-ben pamutszövetből 311, gyapjú- szövetből 34,5 millió m! készült. Automaták és diszkrét ruhadarabok Napjaink embere egészen másként öltözik, mint elődei, harminc, ötven esztendeje. A vastag — kártolt — szövetfajták veszítettek népszerűségükből, előtérbe kerültek a fésűs gyapjú kelmék, műszálak, a kötött textíliák. A hazai textiliparban 1960-ban mindössze 1,8 százalékot képviseltek a műszálak az — anyagfelhasználásban. Arányuk ma már megközelíti a nyolc százalékot, igaz, a nemzetközi átlag 16—17 százaléknál tart... A hölgyek — diszkrét fehérneműinek termelése 1950 és 1969 között 2 350 0Ö0 darabról 18 837 000 darabra nőtt, s ehhez nemcsak a vásárlók bugyellárisá- nak kövéredése kellett, de — például — az is, hogy az automata gépek aránya 30 százalékra növekedjék a gépállományon belül, mert csak azok birkóznak meg a hajszálnál is vékonyabb műszálakkal. A fésült gyapjú-tíousú fonál mesterséges szálból — amelyet a hölgyek jól ismernek, például Kasmilon néven — még ismeretlen volt két évtizede, sőt, 1960-ban is mindössze 17 tonnára futotta, kísérleti gyártásként. — Ma egyike a legközönségesebb árunak a boltokban, s az ipar évente 1500 tonnát termel belőle. Ahogy a hatvanas évek eleién ismeretlen volt a nem szövött textília, a laminált kelme, nem folyt szintetikus selyemgyártás, — nem készültek műszálból na- pvobb mennyiségben női és férfi kötöttáruk. A jó ..cuccok” külföldet járt turisták bőröndíében kerültek haza, ismerősök, barátok pukkasz- tására. Mígnem azután gyornyeret. S persze, valameny- nviünknek szövetet, fonalat, szőnyeget, függönyt, alsó- és felsőruhát. A páncélingtől a perionig Az ember ősidők óta rengeteg dolgot fölhasznál öltözetéhez. Állatbőrökkel kezdte, folytatta a füvek, pálmarostok fonatával, hogy azuán eljusson a len, kender, gya- pott, juta, selyem, gyapjú hasznosításáig. Ám a textilipari anyag az azbesztszál is — tűzálló ruhák készülnek belőle — az arany meg ezüst fonál, a kókusz rostja. A „textilipar” készített valaha páncélinget, s készít ma, — már-már alig látható vékony szálakból perionharisnyát... A textilipar, s ifjabb öccse, a ruházati ipar világszerte elsősorban nem fejlődési dinamizmusával tűnik ki, hanem azzal, hogy a vásárlói igény és kritika hatására megpróbálja az újjászületést, öreg ipar, nem megy könnyen, de: elkerülhetetlen. Egy rövidke táblázat áttekintése talán nem terheli túlságosan az olvasót. Nézzük csak, miként nőtt az ipári termelés, s ezen blül a textilipar produktuma néhány országban 1967-ig, 1950-hez mérten. (Százalékban, 1950= 100). Ipar Textilipar 211 149 999 506 318 223 249 125 395 140 160 89 448 284 san leáldozott napjuk hiszen a hazai ipar is termelni kezdte... Míg új anyagok karriert futottak be, mások eltűntek a porondról. Ki, venne fel a mai tizenéves bakfisok közül flór-harisnyát? 1950-ben — még 21 millió pár pamutharisnyát termelt az ipar, napjainkban már mindössze hétmilliót, s ennek nagyobb része is exportra kerül... Viszont a műszálból készült harisnyák előállítása tizenöt év alatt megkilencvenszerező- dött — nem tévedés: a ki- lencvenszerese lett —, évente 28 millió pár kerül tasa- kokba. Vagy: ki gondolt volna a „lóden-korszakban” arra, — hogy az ipar hatalmas tömegben állít majd elő gyermekkabátokat és bundákat? Tömegesen? Igen, hiszen — egyetlen évben 1 600 000 darabot készít az ipar. A sor folytatható. Húsz éve 455 000 m* lakástextília került ki összesen a gyárakból, ma a tizennyolcszorosa, s mégis, a vevő panaszkodik. Kevés, s szegényes a választék, többet, modernebbet követel. Száz forintból 18.30-at... összkiadásaink minden 100 forintjából 18,30 jut ruházkodásra. Kiadott forintjaink fejében több férfi és női konfekcionált felsőruhát, kötött felsőruházatot, alsóruházatot, férfi és fiú inget vásárolunk, s kevesebb pamutszövetet, — len- és kenderszövetet, ágyneműt. Azaz: értékesebb, s egyre kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat. Évente 583 ezer m! gyapjúszövet, 800 ezer női kabát, 1 900 000 fiúruha, s közel tízmillió férfi és fiú ing talál vevőre a kiskereskedelem üzleteiben. (Az árakról, melyek 1969-ben, s most is szép csöndben emelkednek, kivételesen ne ejtsünk szót, bár érdemes lenne...) A munkás háztartások minden tagjára évente 1940 forint ruházkodási kiadás jut. Ugyanez az adat az alkalmazotti háztartások esetében 2556. a paraszti háztartásokban 1515, a kettős jövedelmű háztartásokban oedig 1923 forint. A ruházati cikkek forgalma 1950-ben nyolc, 1960-ban — 16.6, 1965-ben 17.4, s 1969- ben 22,2 milliárd forintra rúgott ' divat ! Az üzemi baleset miatti kártérítési eljárások bírósági gyakorlatából Ismeretes, hogy az 1964- ben megjelent jogszabályok — amelyeket az időközben hatályba lépett új Munka Törvénykönyve is megerősített — kimondották, hogy a vállalat — a gyakorlatban alig előforduló kivételtől eltekintve — kártérítési kötelezettséggel tartozik a dolgozójának, ha azt a munkája végzése közben üzemi baleset éri. Az ilyen munkaügyi vitákban a munkaügyi döntőbizottságok járnak el, de a döntésük ellen akár a dolgozó, akár a vállalat felülvizsgálati eljárást kezdeményezhet a bíróságon. A felülvizsgálati eljárások lefolytatására az egész megyére vonatkozóan a szolnoki Járásbíróság van kijelölve, amelynek az ítélete ellen nincs is helye további fellebbezésnek. A Járásbíróság ítélkezési gyakorlatából képet lehet tehát alkotni arról, hogy a vállalatoknál miként érvényesülnek azok a humánus elgondolások, amelyek az üzemi baleseti kártalanításról rendelkező jogszabályokban tükröződnek. Az ilyen jellegű perek viszonylag nagy száma nem örvendetes jelenség. Arra mutat ez, hogy a vállalatok egy része vagy mentesülni szeretne — indokolatlanul — a baleseti kártérítés fizetése alól, vagy pedig egyes vállalati vezetők nem ismerték még fel az anyagi repa- rációt biztosító jogszabály nemes célzatát. A bíróság — a jogszabálynak megfelelően — az ügyek túlnyomó részében a baleseti sérült dolgozó javára dönt, amint a közelmúltban az alábbi esetekben is ez történt. Hiányzott a létra H. I. törökszentmiklósi lakos lakatosként dolgozott az egyik gépjavító állomáson. Arra utasították, hogy a műhelyablakokra fogantyúkat szereljen fel, létrát, vagy magasító állványt nem bocsátottak azonban rendelkezésére, sőt tudomásul vették, hogy a munkáját festékes dobozra helyezett U-vasról — labilis állapotban — végezze. Az egyik ablak kiemelése közben a dolgozó megingott, leesett és a közelben letámasztott ablaküvegben a kezét súlyosan megsértette. Másfél hónapig kórházban ápolták, majd ezt követően még félévig táppénzes állományban volt. A bíróság megállapította, hogy nem helytálló a gépjavító állomásnak az a védekezése, hogy a balesetet kizárólag a dolgozó elháríthatatlan magatartása idézte volna elő, hiszen a munka végzéséhez megfelelő segédeszközt (pl. létrát) nem biztosítottak számára, sőt a munkavédelmi kioktatást is elmulasztották. Kötelezte ezért a bíróság a gépállomást, hogy 4795 forint kártérítést fizessen meg a baleseti sérültnek. A kárösszeg a munkabér és táppénz közötti különbözetből, a hozzátartozók kórházi látogatási költségeiből és a .baleset során használhatatlanná vált ruhanemű értékéből tevődött ki. Ki felel a huzatért B. J.-né a szolnoki járás egyik községében takarítónőként állott egy állami gazdaság alkalmazásában. Az egyik reggel takarítóeszközökkel a kezében felment az emeletre, hogy az ottani helyiségek takarításához fogjon. Az üvegajtót kinyitotta, azonban a huzat majdnem bevágta azt, minthogy a szoba ablaka nyitva volt. A takarítónő eldobta a takarítóeszközöket és hirtelen az ajtó után kapott, hogy annak becsapódását — és az ajtó üvegének eltörésüt megakadályozza. A becsapódó ajtó azonban a jobb kezének az egyik ujját az ajtófélfához nyomta és eltörte. A baleset következtében egy hónapig volt táppénzes állományban. Az állami gazdaság azon a címen tagadta meg a kár megtérítését, hogy a baleset a sérült kizárólagos hibájából következett be. A Járás- bíróság rámutatott az ítélet indokolásában viszont arra, hogy a helyiségben azért keletkezett huzat, mert előző este az egyik ablakot kinyitották, majd éjszakára nyitva felejtették. Szó sem lehet tehát arról, hogy a sérült dolgozó elháríthatatlan magatartása okozta volna a balesetet, ezért az állami gazdaság köteles megtéríteni a dolgozó kárát. ,r ☆ A következő alkalommal olyan kivételes eseteket fogunk ismertetni, amikor a vállalat mentesült a kártérítés megfizetése alól, ill. amikor kármegosztásra került sor a baleseti sérült és a vállalat között. Dr. P. B. Fiatal, karcsú nők részére tervezett kétrészes fürdőruhák. Két jellegzetes képviselője az idei fürdőruha divatnak, paszpóllal, zsinórral és fémcsattal díszítve. Mit főzzünk holnap? MEGGYLEVES, LEHŰTVE PÁRIZSI CSIRKE mAlnákrém Párizsi csirke: A feldarabolt csirkét besózzuk, lisztben, tojássárgájában és a felvert tojásfehérjében megforgatjuk, forró zsírban kisütjük. Gyorsan kell vele bánni, hogy a tojáshab szét ne folyjék rajta. Burgonyakörettel tálaljuk. Málnakrém: Annyi málnát törünk össze, hogy 4 deci legyen; vásárolunk hozzá egy doboz babapiskótát és 2—3 deci tejszínt. Egy üvegtál aljára terítjük az apróra összetördelt babapiskóta felét, erre simítjuk a málna felét, porcukorral meghintjük és egy réteg vaníliás cukorral édesített tejszínhabbal vonjuk be. Most ismét babapiskóta és erre gyümölcs következik, ismét megcukrozzuk és pamacsokban tesz- szük a tetejére a maradék tejszínhabot. Mindegyik pamacs közepére egy-egy málnaszemet ültetünk, egy-két órára hűtőszekrénybe tesz- szük. Gyors, nem drága édesség. Szeberényi Lehel: A BAJONÉT Az ember örül a legkisebb szárazulatnak, egy villamosbelsőnek. Akár csak egy szellős peronnak, amilyen az ötven- kettesé, a Marx téren. Odakinn lucskos tél. A sárga, nyirkos lég a járdáig lóg súlyosan. A járókelők lelkére tekeredik, • kik úgy burkolóznak a kedvtelenségbe, akár a téli holmijukba. Odakinn a forgalom, mint a szüntelen, reménytelen szárazra, kályhaközeibe igyekvés. A peronra kiskatonák csoportja tódul. Csupa gyerekarc a téli darócban. Ruha és arc kontrasztja, merev szigor és oldott lágyság összezárva. Ifjonti élénkségük hirtelen bevilágítja a nyitott peront, szétkergeti a délutáni tér szomorú, lucskos álmosságát. Mintha egy kályhácskát gyújtottak volna be itt és piros fénnyel kezdene durúzsolni. A sarokban, az üveg fémkeretének támaszkodva derűs, őszes civil álldogál, puhán, szolid szürke kabátjában, megfelelő kalapjában, kesztyűjében, s a le- csendesült élet lassan, diszkréten előlo- pózó kerekségeivel, az áll alatt, az arc gödrös részein, s mindenütt, ahol a békés kitöltődésnek helye van. Álldogál ez a civil, egy szolid hivatalnok, vagy nyugdíjas hivatalnok. Bajuszából, mint egy meleg téli prémből barátságosan kimosolyog a katonákra. — Eltávozás? — kérdi. A kiskatonák, a mama-illatú gyerekek odafordulnak, készségesek és vidámak. — Az — mondják. — Nohát ez nagyszerű — mosolyog a civil atyai bajúsza. — Nincs a katonának nagyobb öröm. Magam se voltam másképp. De régen is volt. Bólogatnak a kiskatonák illedelmesen, mint nemrég az iskolában, a tanáruknak. Mondanak ők is valami barátságosat, egyik is, másik is. — És fegyveretek nincs? — nézi őket szelíden a civil. A gyerekek csodálkoznak. — Minek az? Nincs háború. — S ha valaki megtámad, hogy védekeztek? Nevetés. Egészséges fogsorok. — Miért támadna? — Mit tudom én, az utcán. Együtt nevetnek e valószínűtlenségen, a barátságos civil, s a boldog kiskatonák. — Az én időmben — meséli a civil — bajonétunk volt... — Bajonét? Kíváncsian hallgatják a fiúk. Egyikük a tisztelettudás határára merészkedik. — És használni is tetszett? Az atyai bajúsz meleg és barátságos és elnéző. Pedig várná az ember, hogy parányit megrezzen. De nem, szokva van kicsi tiszteletlenségekhez. — Egyszer... Bizony egyszer használtam is. — Szeme mozdul csak kicsit az idős úrnak, egészen icipici fénnyel, régi, ifjonti hetykeségek elkésett, kósza suga- racskája, hogy mindjárt el is meneküljön a bölcs derű csendesen fodrozó tavába. Egyetlenegyszer. A kiskatonák egy csomóban, mint az összebújt csirkék. Nem tudják, mit kérdezzenek. Egyikük azt kérdi: — Milyen érzés lehetett? — Hát... — mereng a tekintet, a szürke hivatalnok-kalap alatt a bajúsz sö- tétebb színt ölt. — Háború volt. Tizennyolcban volt... Húsz lépésre volt az orosz állás. Barátkoztunk, cigarettát cseréltünk. S egyszer jött a parancs, ba- jonéttal kellett mennünk emberre... Kell a szünet, egy hosszabb lélegzet miatt, a tekintet lélegzete miatt is, hadd pihenjen meg a kiskatonákon, a mamaillatú orcákon, jóságos szelíden. Sápadtak a gyerekorcák, háromszor se sütött ki a nap, mióta ez az idő beállt. — Ügy volt... — fejezi be emlékezését a peron fémkeretének támaszkodó hivatalnok, — hogy akkor először használnom kell a bajonétom. Húsz lépésig volt így, s mikor odaértünk az állásukhoz, ők is eldobták, meg mi is eldobtuk a bajonétunkat. A villamos fellélegzik, a kiskatonák is újra élénken izegnek-mozognak. A bajúsz mosolyog, megkegyelmezett hallgatóságának. Ahogyan neki is megkegyelmezett a sors, egy életre szóló lelki súly erejéig. — Persze volt más is — teszi hozzá az igazság kedvéért. — Csúnya dolog a háború. De énnekem ennyi volt a dolgom a bajonéttal, tizennyolcban... — Tizenhétben volt az. — Az iménti kiskatona mondja, kit az ördög nem hágy nyugton. A barátságos bajúsz most is csak elnézően mosolyog. — De jól megtanultátok a történelmet.
