Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
Apróságok J, B. Rosier i Futó Nem árt, ha az ember mindig óvatos — mondogatták már a tapasztalt öregek is — különösképp, ha ide-oda utazgat a nagyvilágban. Hans barátunk figyelmen kívül hagyta eme bölcs intést, s minden teketóriázás nélkül leszólított a parkban egy csinos, fiatal hölgyet: — Számíthatok egy randevúra, kisasszony? — Nem vagyok kisasszony — rázta a fejét a hölgy, de válasza egyáltalán nem volt elutasító. — Nem kisasszony? — csodálkozott Hans. — Nem, nem. — De kár! — Mondjuk... — Asszony? — Bizony! — No, és a férje? kaland — Otthon maradt. Egyedül vagyok itt. — Akkor talán mégis..., hogy úgy mondjam... — csillant fel Hans szeme. — Nem lehetne... — Nem, nem, dehogy! — mondta nagyon komolyan a hölgy. — Tudja, én nem szoktam ilyen kilengéseket csinálni, s különben is az egész üdülőben tudják, hogy férjes asszony vagyok, csak a férjem nincs itt. Képzelem, mit suttognának rólam, ha együtt látnának engem magával?... — Talán azt mondhatnánk nekik, hogy... — Hogy? — Hogy én vagyok a férje és most érkeztem váratlanul! — Látom, fiatalember, hogy ilyen tekintetben heA Milánói Vásáron egy javakorabeli hölgy így szól férjéhez, aki lehorgonyzott egy csodálatos mosogatógép előtt: — Gyere csak Enze, gyere csak, mi jut eszedbe! Tudod jól, hogy az orvos szerint mozgásra van szükséged minden étkezés után! * A nők azért őrülnek meg a gyémántokért, mert olyanok, mint a könnyek — mondta Oscar Wilde. ☆ A férj a virágárushoz egy veronai üzletben: — Kérek egy nagyon szép csokrot, olyan szépet, hogy ha a feleségem meglátja, elhigyje kétes alibimet! ☆ Egy holland közlekedési szakértő megjegyzése egy nemzetközi konferencián: — Az a baj, hogy a ma autóvezetői a holnap autóival tegnapi utakon száguldoznak. ☆ Két barát, egy mulatságról hazatérőben, késő éjjel, egy darabon együtt megy. Egy- szercsak meglátnak két betö. rőt, akik egy ékszerüzletbe akarnak betörni. — Rablók! — kiáltja az egyik, a betörők felé rohanva, — Megőrültél? — tartja vissza a másik. Ne add az ostobát: nem látod, hagy ketten vannak, mi pedig egyedül! lyén az esze! — állt fel a pádról a hölgy. — Hát... egyéb tekintetben is megállóm a helyemet!... Tehát? Beleegyezik? — Nem, nem, lehetetlen! — rázta a hölgy tagadólag a fejét. — Ez teljesen lehetetlen! S hogyan, hogyan nem — mégsem volt lehetelen. Amikor Hans három órával a beszélgetés után belépett bőröndjével a szállóba, ahol Lilian már három hét óta lakott, így érdeklődött: — Rendelt a feleségem az én részemre is szobát? — Természetesen. A második emeleten. — Nagyon köszönöm. Hans boldogan felcipekedett a másodikra, elfoglalta lakosztályát, átöltözött, s néhány perc múlva megjelent a szálló ebédlőjében. S mivel a férfiak általában nagyon büszkék apró kis győzelmeikre, a kellemes várakozás izgató, melegítő gyönyörétől úgy ragyogott a szeme, mint A szállodaigazgató a szoH balányhoz: — Átadtad a számlát as 52-esnek? — Természetesen, már egy órája. — Különös.;; mormolja gondterhelten az igazgató maga elé — egy perce, hogy elmentem az ajtaja előtt és torkaszakadtából énekelt... «• Amikor férjhezmentem hozzád, azt hittem, hogy bátor ember vagy. — Akkoriban az ismerőseim is ugyanezt mondták ró• lám. Anya: — Siess fiam, elkésel a* iskolából! — Nem baj, mama, az Iskola egész nap nyitva van! ☆ Egy genovai új, kerteSj tengerparti villa tulajdonosa bekopogtat a szomszéd villa ajtaján: — Jónapot! — kiált vidáman, amikor a szomszéd ajtót nyit. Itt lakom a szomszédban. Lenne szíves kölcsönadni a fűnyíró gépét? Nagyon magas a kertemben a fű! — Sajnálom, nem tehetem: a lányom a jövő hónapban doktorál irodalomból. — Bocsánat, de nem látom az összefüggést. — Nincs is, de minden kifogás jó, ha valaki semmiképpen nem akarja kölcsönadni a fűnyíró gépét. a legfényesebb tükör. Egy pincér azonnal mellette termett: — Parancsol uraságod? — Egy különös kívánságom lenne: szeretnék ma este a teraszon vacsorázni a feleségemmel. Van ennek valami akadálya? — Sajnos, van. — Már minden asztal foglalt? — Nem, asztal még van — felelte a pincér —, de a felesége őnagysága egy negyedórával ezelőtt elutazott. — Elutazott?! — foszlottak szerte Hans gyönyörű reményei. — Bizony el. — De valami üzenetet csak hagyott! — Persze! — bólintott mosolyogva a pincér. — Itt hagyta a három heti szállodaszámláját. Azt mondta: „Este érkezik a férjem, adják át a számlát neki, majd ő fizet.” (Krecsmáry László ford.) ■ i I i' Királyhegyi Pál: De Miről Beszélsz Vele? A hajótörött dillemája Vidámságok Ravasz kérdés A pszichológia professzor a következő szavakkal kezdi előadását: — Eljutottunk a hazugság fogalmáig. Ezt a kérdést már kifejtettem „A hazugságról’’ című tudományos munkámban. Tartsa fel a kezét, aki olvasta a könyvet. A hallgatók mind egy szálig felemelik a kezüket. — Kitűnő! — folytatta a professzor. — Ez remek példa lesz a mai előadáshoz. Könyvem ugyanis még nem jelent meg... Ó, miért oly hamar Autóbalesetet szenvedett férfi fekszik a kórteremben és izgatottan figyeli az ajtót, várja a feleségét, aki minden pillanatban megérkezhet. Amikor nyílik az ajtó, s belép a vadonatúj bundába öltözött asszony, üdvözlés helyett ez a mondat hagyja el a beteg ajkát: Istenkém, hát ilyen hamar fizet a biztosító! Barátom, a kutatómérnök, magas, szőke, harmincnyolc éves. Azt mondja nekem a napokban: — Idefigyelj, te vagy az egyetlen, aki meg tudsz engem érteni. Ismered Ilonát. Imádom. Soha nem hittem volna, hogy ilyen van. Megérkezik és a szívem klitty- klitty, vad dobolásba kezd, holott még nem történt semmi. És amikor beszél... Imádom a hangját. Szeretnék letérdelni előtte a nyílt utcán, kezet csókolni neki és megköszönni, hogy a világon van. Csak azóta van értelme az életemnek, amióta megismertem. — Jó, jó, de mit kell ezen megérteni? Megkedvelted ezt a lányt. Ilyen már volt... — Ilyen még nem volt. ő pontosan olyan, mint senki más. Mióta ismerem, csak azóta tudom, mi a boldogság. — Tényleg, mi a boldogság? Hadd tudjam meg én is. — Bemenni vele egy eszpresszóba, véletlenül megfogni a kezét. Ennyi az egész. — Én is voltam már veletek. Kezet is fogtam vele. Műveletlen is, magas fokon. Elismerem, hogy csinos a maga módján, de te, aki tudós vagy és felnőtt, miről beszélsz vele? Barátom úgy nézett rám, mint egy futóbolondra: — Vele? Mindenről. Soha életemben nem találkoztam még érdekesebb, izgalmasabb emberi lénnyel. Tegnap például elmesélte, hogy rakott krumplit főzött ebédre. Reszkettem a gyönyörűségtől. Múltkor elmondta, hogy gyanútlanul ment az utcán, éppen bevásárolni indult a Közértbe. Már már beért az üzletbe, amikor meglátott egy dinnyét. Befőttet. És rám gondolt. Érted? — Igen. Persze. Most már értem. És mi van Lajossal? Mostanában ritkán látlak benneteket együtt. — Mert Lajos, unalmas, mint egy értekezés, nem is tudom, hogyan tudtam vele barátkozni eddig. És nagyképű. Jó múltkoriban arról beszélt, hogy a tenger fövényéből ma már az atomtitkok megfejtése után, bármit elő lehet majd állítani. Előreláthatólag az aranynak sem lesz komoly értéke, mert már megoldották az aranycsinálás titkát, amióta kiderült, hogy minden test atomokra bontható. Erre én azt mondtam, hogy Ilona nagyon szereti a pörköltcsirkét, de nem tejföllel. Mire ő nem is válaszolt, hanem arról kezdett beszélni, hogy a közeljövőben úgy fogunk utazni, hogy az utast fellövik a világűrbe és ott megvárja, amíg aláfordul a földnek az a része, ahová menni akar és ott leszáll. Tehát a hegy megy a Mohamedhez. Hát ilyen a Lajos. Nem lehet vele két értelmes szót váltani. — Márpedig én azt mondom, hogy nem friss! — Csak mondd, nyugodtan szívem!
