Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. Július 5. ERDQS ISTVÁN: Senki sincs becsapva egészen Ülök egy bársony fotel mélyén, olvasni akartam, újra meg újra bepárásodik a szemüvegem. Egy biztos: a házasságunknak befellegzett. Nem, nem azért gondolom ezt, mert egy idegen férfival szeretkeztem, és most mindenféle következményektől félek. Nem. Az elmúlt hat «vtől félek, s a tegnapi neki- oátorodás csak arra volt jó, hogy ha kis időre is, kihajítsam az ablakon az illúzióimat, s megérezzek valamit jóságos helyzetemből. Az anyám kézenfogva odavezette a kisfiámat a feldíszített fenyőfa elé, megrázták a csengőket, s halkan ünnepélyesen énekelni kezdtek; mennyből az angyal. A fiam, mint egy idomított kis állatka tátogott. látta a nagyanyja sugárzó örömét, s büszke volt a teljesítményére. Mikor meggyújtolták a gyertyákat, és a szoba ismerős tárgyai riasztó árnyékként táncolni kezdtek a falon, elbőgtem magam. Szerencsére senki sem figyelt rám; Dani a tapsikoló gyerekekkel ügetett ide-oda a szobában, — anyám mákoskalácsot szeletelt, a vendég nagymami meg ajándékcsomagokat bontott. Lobogtak a gyertyák kis semmi lángjai s bár tudtam, ha elengedem magam, semmivel sem érezhetem magam különbnek náluk; nem bírtam letaposni a közhelyeimet. Néztem őt, amint ott csoszogott kövéren, szuszogva a fia körül, majd lehunytam a szememet: azt játszom, amit akarok. Messzi múltat játszom; bár mostmár ez is teljesen felesleges. Kacat. Kézen fogva mendegéltek. — Ne félj. megvédelek én, ha kitör a háború. A fiú szava komoly. Zöld orkán, fekete vászonnadrág. Farmer a lányon is. Autó liheg. Lenn körben neonok, fenn csillag- tüzek. Világos az est sötétje. Mályvák, fű, szürke beton. — Drága — gondolja magában a lány, s nézi a fiú szemöldökének ívét. A kezembe nyomtak valami süteményt, rágcsálok. — Tegnap voltam huszonhárom éves. Péntek volt, december huszonharmadika. Sokan fel- köszöntöttek a cégnél, rendes emberek. A konyaktól kicsit kóválygott a fejem, azért remekül éreztem magam. Délben Dani áttelefonált; estére asztalt rendelt a bárban. Hat éve vagyunk házasok, van egy négyéves fiam. Ebéd után a helyettes osztályvezető annak biztos tudatában, hogy tetsző nekem nyíltan támadott. — Helló, maga huszonhárom éves! Sosem iszunk? — Nincs mit. öreg. Elillant... — Majd meghívlak. — Nocsak? — Ne íjedezz, hozzám! — Hagyjál békén a hülyeségeddel, Öreg! Mert mindjárt elcsábulok. Csak órákkal később jutott eszembe, hogy tulajdonképpen nem utasítottam visz- sza. Megijedtem, s úgy kellett elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem voltam határozott. Dani fél négykor megint odatelefonált. — Mi van. te kis ünnepelt, mi újság? — Errefelé semmi. — mondj már valamit! — Mit mondanék? — Akármit. Kinéztem az ablakon. Havas hegyoldalon pont szemben velem kis, fekete emberkék nyüzsögtek. rágyújtottam, közvetlen közelről ráfújtam a füstöt az ablaküvegre. — Kérdezhetek is? — Hát persze! — Közel van a zenekarhoz az az asztal? Dani felkacagott, tudtam, hogy arra gondol, a sztriptíz miatt kérdezem. — Egészen közel var. Dehogy is akartam én az esti buliról érdeklődni, az utolsó lehetséges pillanatban szaladt ki a számon a kérdés, mégis, mondjak valamit. Dani nyugodtan búcsúzott, hiszen beszélgettünk, minden rendben. Mit mondhatott volna. ha megkérdem, miért gondolok mostanában a jövő helyett egyre többet azokra a napokra, mikor megszeret- ten őt? Lehet egyáltalán egy ilyen kérdésre válaszolni? Értelmetlen dolog naponta, kérőzve visszakeresni magunkban a mentegető múltat; Kézen fogva mentek, hullt a hó. A fiú szava komoly. — Megvédelek én az ő sze- retetüktől. Zöld lódén, fekete nadrág, nadrág a lányon is, meg rövidszárú csizma. A villamos sárga, kabátos öregember rájuk csenget, rozzant ijesztgető. Fehér minden, újságot tol eléjük egy kamasz. Fák, — csend, befagyott tó. — Drága. — gondolja magában a lány, s nézi a fiú szemöldökének ívét. Fél öt előtt az Öreg, megint bedugta a fejét az ajtónyíláson. — ötkor. Ötkor várlak, a csemegesarkon. Mire megmoccantam, mesz- szejárt. Reszketett a kezem a számológépen. Később kérdezett valamit a gépírólány, azt sem tudtam, mit motyogok. Szerencsére Dán} újra hívott. — Megvárjalak, te ünnepelt? Két térdem riadtan koccant össze az asztal alatt. — Felugróm Zsuzsához, úgy másfél órára... — Ne várjalak? — Ne. Majd jövök hét körül. Az öreg késett, s amikor hátúiról váratlanul megfogta a könyökömet, elszabadult belőlem a szóáradat. — Mit képzelsz te rólam, mi vagyok én? Azonnal kérj bocsánatot az előbbi disznóságaidért, nem tűröm, hogy velem... Mosolygott, s ahogy lassan elindultam mellette, átnézett a fejem fölött, úgy mondta. — Gyere! — Nem megyek És közben mentem. Gépiesen raktam vadonatúj spanyol import cipőmet egymás elé, es majd megfulladtam az izgalomtól. Muszáj volt hadarni magamban mentségül, ami létezett még: mentek, fogták egymás kezét, tél volt, tavasz, ősz, nyár, ibolyaillat, mályva, háborús szorongás, vászonnadrág, komoly tekintet, hókabátos fák. lihegő neonok, drága, drága? Akartam, nem tudtam megállni. a liftben szédülés környékezett, de ahogy kiszálltunk elmúlt. Az öreg tapintatos volt, messze tőlem leült egy sarokban, a megnó- val babrált. Aztán a szépségemet dicsérte, a hajam fényét. a mellemet, s valami lángról beszélt, egy kicsi lángról. mely mindig ott lobog settenkedve a tenyeremen. Ezt nem értettem, de jól esett. Ittunk. Feloldódtak bennem a görcsök, a zene feldobott, kiegyenesített. Zongora. dob.bőgő, rekedtes férfihang. a magnószalag mintha az ujjaim közül futott volna ki Tágranyílt szemmel lélegeztem a sötétet. Ügy vetkőztem le, hogy az öreg tán észre sem vette, csak ült mélyen lekuporodva a magnó mellett a szőnyegen. — Nincs sok időm, öreg. Félórás késéssel érkeztem haza, Dani vacsorázott épp, nem tett szemrehányást a késésért, semmit nem kérdezett, soha nem ellenőrizte az útjaimat, vakon bízott bennem. A bárban millió gratulációt kellett elviselnem a huszonhárom évem ürügyén, sokan megcsókoltak. Dani igazán boldog volt, mert úgy érezte, örülök mindennek, ami körülöttem van. Hajnalban sétáltunk, mint a szerelmesek, kapualjban csókolóz- tunk, mint a bújkálók. Daninak minden igazi volt. Reggel nem mentem be a vállalathoz. Dani beteget jelentett helyettem. Itthon maradtam. A délutánt a hatalmas fenyőfa körül töltötte a család: a díszítés szertartása elfárasztotta. S most itt a boldog karácsony. Ülök egy fotel mélvén térdemen már ott az ajándékom, aranylánc kék kazettában. Sok-sok puszi midenkitől, mindenkinek. Dani egy sarokban anyámmal beszélget, elégedettek, fényesek. Anyám suttog. — Észrevetted? Magdi a boldogságtól elsírta magát. S. BODA ANDRÁSt A JEL A tártablakú könyvelésbe becsúszott a késő délutáni zaj. Buszok böffenő indulása, villamos recsegő fékjei, emberek zaja. A könyvelésbe a nyitott panorámaablakokon hasábban beúszott a hazamenők energiája. — Folytatjuk Kiss Űr? A könyökvédős kitakarta szemét a homlokszorításból. — Őrjítően fáradt vagyok. — Folytassuk Kiss Űr! — Olvassa! A két könyökvédős, gallérjuk és ingük között merített papírral: hogy ne koszolódjék az ing, egymással szemben ült. Csak ők ketten urazták egymást az irodában. — Bár szólíthatnánk egymást elvtársnak is, hehe... Nem igaz? — kérdezte egyszer doktor Szánthó, kivel közös zárkába zárta Kiss urat az évente tizenkétszer ismétlődő hóvégi zárás ötnapos éjfélig tartó túlórázása. — Olvassa. Szánthó Ür! — Kétezernyolcszázhuszonhét ....... H alkan recseg, tekereg az öreg Brunswiga. — Igen. — Tízezerötszáz... Az összeadógép ötven éve adja össze a számokat, Brunswiga. — Igen. — Igen. — Igen... igen... igen... — ezredszer fordul az összeadókar. — Igen... Nincs több? Akkor mondja Szánthó úr a végösszeget. — Kétszázhuszonnyolcezer négyszázhatvankettő. — Igen. Mennyi? Mintha csak az egyik könyökvédő lenne Kiss úron. — Kétszázhuszonnyolcezer négyszázhatvankettő. — IGEN. Kiss úr feláll. IGEN!!! Üvölti és Szánthó úr felugrik asztala mellől. IGEN!!! JELEN!!! Üvölti, suttogja. Mert ezt kell mondania. Elvesznek az íróasztalok, az utca zaja, az autóbuszok, a villamos, az emberek, csak a számok maradnak, és az IGEN. JELEN!!! Látja a sírkamraszerű priccsrengeteget. Látja bevetődő fények sárgasávos csontváz arcait. Látja a lábat, mi tétován lenyúl, támaszt keresve megáll a koporsó szélén. Hangokat hall. Hallja a saját rekedt suttogását. — Hová mész? — Orvosért. S meghallja ezt egy harmadik. _ Orvos? Ah. Orvos kell neki. Kísérlethez? Akad barátom. Orvos kell? Kozmetikus, borbély, író, igazgató, színész, költő főkönyvelő nem kell? Akad pedig! Orvos kell?! Gyógyszer barátom... — Hallgattassátok el. — Ez itt meghal. Piros csík megy a szíve felé, vérmérgezés. — Hol itt egy orvos? Miféle gyógyszer kell neki? Széttört here? Apám velője? Itt van, itt szárítom. Hülyék. — Azt mondják a vizelet... — Pszt! Az őrség! Fényre kushad a kripta. Álmot tettetnek a csontok. S a sötétséggel indul megint a suttogás. — Azt mondják a vizelet... az jó a sebre. — Emberek! Kinek kell vizelnie? — A beteg nyög. — Oh, Adonáj! És lát.ia Klein a reggeleket. Az Appel platzot. A támoly- gó vigyázzba meredt négyszöget. A hajnali sévsorolvasást. S az ő nevénél a döbbenet. — Hát csak ennyi lennék? És ennyien. És vigyorgó pofájú vérebek, és az iszonyat, hogy túléljük, és találkozunk majd: — No, lám, lám Klein, hogy vagyunk, hogy vagyunk? NEM ÉRDEKEL. Túlélni. ELFELEJTENI. De most kísértenek az éji hangok. — És te Rosenthal, Szalai? Ti mit csináltok? — Én boltot nyitok. Kócerájt, magunknak — ha él az asszony. — Én meg elégek... — Emberek, ki ismer engem?!! Ki ismer engem? Mondjátok a nevem. _ „Megveszem majd ezt a priccset. Itt a fogam nyoma. Meg akarom majd mutatni az embereknek. Aludj Klein, aludj. Reggel a vigyázzhoz erő kell. A JELEN-hez. Hogy úgy üvöltsd, hogy higgyék azt, ikreket szülsz, annyi az erőd. És nyeld le. nyeld le... ne érts németül! Mondd milliószor az egyszeregyet és számold a napokat. A számok kenyeret adtak neked, életet!” Magával vitázva. A számok? Hát számold a napokat. És ne felejtsd a névsorolvasást. Ne feljtsd a jelre üvölteni, hogy JELEN, ne felejtsd a vigyázzt. Ez most mindent jelent. És várj a jelre: — Zweihundert achtundzwanzigtausend vierhundertzwei und sechtzig. — JELEN... — Kerem, mi csak összeadtunk. És akkor Kiss úr. Az egyenruhások összenéznek. Most meghalt a város. Kettévágta zaját a sziréna. A hordágy a számológép mellett terpeszkedik a két íróasztalon. A falon oklevél a „FELSZABADULÁS Szocialista brigádnak”. — Kérem, mi csak Kiss úrral összeadtunk és akkor... Nézzétek.! Nézzétek a kezét! Ahonnan letépték a fekete könyökvédőt a szőrtelen kar belsején épp az ütőér fölött I. G. FARBEN reklám: 228 462. Bokros László rajza Ilyen ez a krónika... Precíz Don Juan Adolf Peter heidelbergi férfi eddig 347 győzelmet aratott a szerelem csatamezején, s minden győzelmét tökéletes német pedantériával leírt a naplójában, mellékelve a boldogított hölgyek fényképét. Az atomkor Don Juan-ja mellékesen házasságszédelgéssel is foglalkozott. Most elcsípték és a tárgyaláson négy évi börtönre ítélték. Az ítélet kihirdetésekor vállat vont: — Ügyis szükségem van már egy kis pihenőre — mondotta. A verseny győztese Londonban megrendezték a borkóstolók versenyét, amelyet Ralph Mapley valóban különleges teljesítménynyel nyert meg. Három óra 15 perc leforgása alatt nem kevesebb, mint 420 borfélét kóstolt meg és állapította meg szinte matematikai pontossággal fajtájukat. Teljesítményéhez jól illik a győztesnek járó jutalom is: egy 300 literes hordó legkedvesebb borával töltve és egy láda finom francia pezsgő. Csengőgyű jtemény Különleges gyűjteményre tett szert tizenkét év alatt Lev Gogyin moszkvai lakos. Különféle harangokat és csengőket gyűjt: hajdani postakocsik, lószerszámaira erősített csengőket, vészharangokat. Némelyiken érdekes felírás olvasható: „Végy meg, ne sajnáld a pénzt, ha utazol, muzsikálok én”, „Csilingelek annak akit szeretek.” Egykoron városon és falun egyaránt készítettek ilyen csengőket, s a közeledő járművet ezekkel jelezték. Eltűnt italok Patrice Pottier genfi újságíró pincéjéből a minap jó néhány palack kitűnő itóka tűnt el titokzatos módon. A publicista megértő ember lévén. azonnal nyílt levelet közöltetett egy napilapban, mely szó szerint így szólt: „Melegen ajáhlom a mélyen tisztelt, ismeretlen el- tulajdonítónak, hogy a zöld színű címkével ellátott, 1951-es évjáratú bort csupán osztriga és hal mellé szíveskedjék fogyasztani, a két színű címkés, 1949-es évjáratú bort pedig saját érdekében néhány hónapig pihentesse, mert szállítás közben valószínűleg felrázó- dott és az ital ilyen körülmények között nem nyújtja a tökéletes élvezetet fo- gyasztójának!” Gyászmenet A napokban a korzikai postahajóval szomorú rakomány is érkezett Marseille- be, egy koporsó. Tizenegy feketébe öltözött gyászoló követte, amikor kocsira rakták. Mindenki megilletődve nézte a menetet, csak a szolgálatos vámtiszt fogott gyanút és felnyittatta a koporsót. A vámtisztnek igaza lett, mert a koporsó teli volt rablott holmival, főleg ékszerekkel. A feketébe öltözött gyászolók szomorú ábrázata még gyászosabbá vált. Amikor újságírók megkérdezték a vámtisztet, árulja el mitől kapott ötletet, azt felelte: — Egyszerű, uraim! Láttak már önök olyan gyászmenetet, amelyben egyetlen nő sincs?... Igazságtalanság Howard Davis tengerész a chepeni kikötőbe érkezve a hajóról egyenesen az önki- szolgáló mosodába tartott, ott anyaszült meztelenre vetkőzött, ruháját és alsóneműjét a mosógépbe gyömöszölte, s a holtra rémült asz- szonyok szeme láttára újságot vett elő, s egy székre telepedve, türelmesen várakozott Csakhamar rendőrök jöttek érte és a városka börtönébe vitték. De nemcsak ez volt a büntetése: egy évre eltiltották a hajózástól is. Ügy látszik, még nincs tökéletes igazság, mert ha egy nő levetkőzik, még fizetnek is érte a sztriptíz mulatókban. .,
