Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. július 5. A CIGÁNYKÉRDÉSRŐL 2. Nem lehet az ősi törvények szerint élni az atomkorszakban Mindennapos kép: Cigány férfi és nő megy az utcán. Talán fel sem tűnik senkinek. De figyeljünk csak jobban oda. A férfi mindig elől megy, valóságos dalia, úr, hetykén felvetett fejjel, zsebrevágott kézzel. Az asz- szony mögötte, két-három lépéssel, hátán batyu, majd megszakad bele, karján egy gyerek, szoknyájába kapaszkodva még egy, vagy kettő. A mi társadalmi normáink szerint megbotránkoztató viszony ez a férfi és nő koKőmúvesnek lenni jó dolog. zött. Eszünkbe sem jut, hogy itt valami ősi munkamegosztásról, ezerévekkel ezelőtt kialakult életforma által kiosztott szerepek eljátszásáról van szó. A még nem is oly rég nomád életet élő nép fiai, így kellett, hogy megszokják. Elől a férfi, készen minden pillanatban arra, hogy a vadon minden veszedelmétől, minden támadástól megvédje családját. Ez volt az ő szerepe a családi munkamegosztásban. A veszély elől az asszonynál addig is biztonságban van a kis mo- tyó, a család teljes vagyona. Ma már erre a szokáseredetre nem gondol a cigány, de tudja és természetesnek tartja, hogy az ősi törvények szerint az utcán menni így kell, így illik. Ebből a képből kiindulva nagyon világosan megfogalmazhatóvá válik a cigány- kérdés lényege: Egy, a feudalizmus előtti társadalmi formák belső törvényei szerint élő, a nomád csavargás őst romantikája által hajtott, még ma is furcsa, számunkra szinte érthetetlen istenek és mítoszok bűvkörében tévelygő embercsoport egyszeriben itt találja magát az ipari civilizáció kellős közepén; átugorta, átvészelte, átcsavarogta a kapitalizmus mindent elrendező, szükség szerint kordába, falanszba is merevítő rendszerét; megérteni képtelenül átvészelte a fasizmus krematóriumait, s most itt áll a kibontakozó szocializmus rendjétől bekerítve. Mit kezdjen ezzel a társadalommal? S ez a társadalom mit kezdjen a cigányokkal? Egy példa a cigány nő és férfi családban elfoglalt helyére. Orvos barátom boldogan meséli, hogy már járnak a cigányasszonyok, is szülés előtti vizsgálatra, mitöbb, Össze lehetett egy. egészség- ügyi előadásra is hívni a falu cigányasszonyait. A fogamzásgátlásról és megelőzésről beszélt nekik. Nagyon figyeltek, de a legbátrabb megszólalt: az emberünket tetszett volna idehívni, nem minket. Meg se merünk mi otthon mukkanni az ilyesmiről. Adnának nekünk ők megelőzést, csak szólnánk ... Az emberek mindig komplex módon gondolkodnak. A cigányság is. Amennyiben szinte történelem előtti felfogást vallanak a családról, a férfi és nő viszonyáról, úgy gondolkodnak, ilyen színvonalon a tulajdonról, a munkáról, a falu, a város közösségéhez tartozásról, a hazáról. Elsősorban tehát egy ősi életforma által meghatározott tudatrendszert kell feltérképeznünk, hogy megértsük magatartásukat. Lopnak, nem szeretnek dolgozni; — igen. De ennek nem az a magyaMcgelőzés? Csak merné valaki említeni. rázata, hogy „ilyen a vérük”, hanem inkább az, hogy az általuk még alig évszázada, inkább még csak néhány évtizede is élt társadalmi formációban nem sok jelentősége, szerepe volt a tulajdonnak, még kevesebb a munkának. És szinte semmi jelentősége nem volt az országhatárokat sem ismerő nomád cigánycsapatok számára a falusi közösségnek, méginkább a nemzetnek, hazának. Hol tart ma a cigányság — nézzük egy kicsit közelebbről. Az elmúlt évszázadokban a teljesen nomád életmód helyett a feudális, falusi életformához való kötődés — ha még oly laza és esetleges is ez — folyamatát figyelhettük meg a többségnél. Nem lett a cigányság földművelő, de jelentős részű például lócsíszársággal, patkó és szeg készítéssel, vályogvetéssel foglalkozott. Ezeknek a lakóhelye ugyan még nem, de a foglalkozása már állandó jellegű volt. Bizonyos helyet foglaltak el a társadalomban, s ha a kisparaszti gazdaságban a ló fontosságára gondolunk, nem is akármilyen hely ez. Más cigányok üstfoltozással foglalkoztak. És ha nem is a termelésben, de a falu közéletében bizonyos helyet, rangot elfoglaltak a jövendőmondó, jósoló cigányasszo- nyok is. Azután jött a falu forradalmi átalakulása. Az ötvenes évek szigorú rendszabályai, adópolitikája, a háztáji lóállomány jelentéktelenné válása létalapjától fosztotta meg a lócsíszársággal, patkókészítéssel foglalkozó cigányokat. S ugyan hol főznek ma már üstökben, vagy ki épít vályogból? A televízió, a könyvek, a sajtó elterjedése mellett mind kevesebb hely marad a jóslásnak is. íme, a folyamat. A cigányság azon része felett is túllép az idő, a technikai, kulturális forradalom, akik — ha üggyel-bajjal is, ha nem is mindig pozitív előjellel — kötődni kezdtek már a falu életéhez. Hová tűntek ezek? Napjaink kutatási témája lenne annak vizsgálata, hogyan alakult a cigányság e legjelentősebb rétegeinek sorsa. Sok jel van arra, hogy közülük kerültek ki az állami gazdaságokban, néhány tsz-ben, vagy az építőiparban megtelepedett cigányok. E nagyon jelentős folyamat dinamikáját mutatják a számok. 1960- ban a megye munkaképes korú cigány lakosságának mintegy fele volt állandó, vagy idénymunkás, az idén már 68 százaléka. Az adatok Nincsenek már lócsíszárok. hitelességét alátámasztja az a tény is, hogy tavaly a szülő cigánynők 72 százaléka társadalombiztosításra jogosult volt. Egy szubjektív vélemény: A megyei építőipari vezetők szerint a lakásépítési, üzem, iskola, kórházépítési tervek egyszerűen teljesíthetetlenek lennének a cigányok nélkül. Tegyük hozzá: az útépítés, a köztisztaság feladatai ugyancsak. És hogy el ne bízzuk magunkat, ugyanakkor tudunk arról, hogy van gyár, ahol a „Munkást keresünk” táblát a portás köteles „Munkásfelvétel nincs” oldalára fordítani, ha cigány közeledik. Varga József Egy tulipános láda útia Cecétől Párizsig és vissza Kicsiny patak Fejér megyében a Sárréten a Sárvízi Malomcsatorna. Erre a vadvirágos szépségű tájra, szülőföldjére, gondolataiban gyakran tért vissza Csók István fiatalkori külföldi vándorlásainak idejében. Messze idegenben és késő öi'egségében is. Amikor már egyre végzetesebben sötétedő árny borult annyi felejthetetlen színt látott szemére. Csók István szülőföldjén, a Sáregressel, szülőfalujával határos Cecén, — ahol édes- atyja, a vízimalom bérlője lakott, — szüleinek egykori házában ma emlékmúzeum hirdeti a festő mély kapcsolatát ezzel a tájjal. A múzeum egyik legszebb értéke az, hogy oly különösen szépen fejezi ki a művész és a szülőföldje közti bensőséges kapcsolatot. S az emléktárgyak között itt van a tulipános láda is, megint a szülőházban, ahonnan egyszer olyan nagy utat tett meg. Ez a tulipános láda szinte jelképes értelmet kapott Csók István életében. A művész legszebb vallomását szülőföldje iránt éppen a tulipános ládához való ragaszkodásával fejezte ki, amiről így írt „Emléke- zéseim”; című kis könyvében: „Éveken át tartogatott anyám a padláson egy tulipános ládát. Egyszer leszedem porosán, piszkosan, elviszem magammal Párizsba. Amint mozgatom, látom, hogy a ráfestett tulipán lejön, de alatta új tulipán virul, égő, erős, tüzes színű tulipán, s az ott virít most a műtermemben... És megtanított a magyar színharmóniára, a népmese hangját súgva a fülembe. — Ez az érzés kisért most engem...” A szülői házból Párizsba magával vitt tulipános láda jelentette sokáig számára a szülőföldet. Örököl az egykori zárdanövendék ? A 39 éves Marie Veraeke belga asszony minden valószínűség szerint hatalmas vagyont örököl egy londoni bíróság most hozott válóperi döntése alapján. Ezzel a bírósági döntéssel ugyanis érvénytelenítették egy 1955-ben kötött házasságát és így törvényes özvegye lett Eugenio Massina egykori szicíliai „bandavezérnek”, akihez az említett évben ment Londonban férjhez. Az olasz törvények szerint tehát az időközben elhunyt Massina legalább egy millió fontra becsült vagyona felének jogos örököse. Marie Veraeke 1949-ben, 17 éves korában egy belgiumi zárdába vonult. Egyelőre nem tisztázott körülmények között megismerkedett Massinával, aki „elcsavarta fejét” és rábírta, hogy kövesse őt Londonba. Az angol fővárosban hamarosan kiábrándult és olyan keserű csalódás érte, hogy piciny padlásszobába vonult vissza és megélhetési gondjainak enyhítésére prostitúcióhoz folyamodott. Kiutasításának megakadályozására névleges házasságot kötött egy nyugalmazott shanghaji rendőrtiszttel. Ezt a házasságát bontotta fel most a londoni bíróság. Ismét összetalálkozott Massinával és akkor megesküdtek. Nászéjszakájukon Massina meghalt. Így lett törvényes örököse az egykori gengsztervezérnek. JÍL1US A naptári év hetedik hónapjának a neve latin eredetű. A nagy római hadvezér és államférfi, Julius Caesar nemzetségneve szerepel a hónap megnevezésére. Ezzel a névadással Caesar születési hónapjára hívták fel a figyelmet, s így adóztak tisztelettel a római naptár megreformáló j ának is. Nem véletlen tehát, hogy a Caesar által megújított naptárt Ju- lian-naptárnak is nevezik. A régi magyar kalendáriumokban a latin elnevezést a következő magyar nevekkel helyettesítették: Hetedhó, Nyárhó, Sz. Jakab hava, Oroszlán hava. Nyelvújítóink merész megnevezései elsősorban e hó sajátságaihoz, tulajdonságaihoz alkalmazkodtak. Régi levelek keltezésében gyakran olvashatjuk az ilyen magyar megnevezéseket is: Kalászos, Kepés, Sarlós, Érlelő-, Sarló-, Arató- és Hévhó. A magyar néphagyományban ennek a hónapnak jeles napjaihoz is sok példabeszéd, szólásmondás társult. A szőlőművelők a július hóra vonatkozó tapasztalati idő jóslatukat a következő tömör rigmusban hagyományozták át nemzedékről nemzedékre: Minden esőcsepp, mely hull július hóban, Borrá lesz, de sokszor már jeges magja van...” A nép is azt tartja, hogy Jakab napján abbahagyja növését a szőlő, s készülődik a jó termésre. Régi naptárainkban külön jelezték a július hónap normanapjait is. Ezeken a napokon megtiltották a táncot, a vigalmakat. Felhívták a figyelmet az ún. „dologtiltó” napokra is. Illés napja pl. a pásztorok dologtiltó ideje volt. Az Anna nap asszonyi dologtiltó, és ezen a napon szakad meg a virágoskender töve is. Az 1811. esztendőre ki7 adott Kalendárium típuspéldáját szolgáltatja annak is, hogy a július hónapot igen nagy becsben tartották, hiszen ekkor érik be az élet, a termés. Ennek a hónapnak minden napjához „előre jelző” időjárási jóslatot társítottak a naptárkészítők. A magyar nyelvtudomány és művelődéstörténet számára forrásértékűek a régi kalendáriumok e közleményei is. A július hónaphoz írt rigmusok, időjóslatok nyelve külön is megállítja az olvasót: a képszerű, eleven megfogalmazás használható példát szolgáltathat az új, a korszerű naptár készítőinek is. Dr. Bakos József DOLGOZÓ DIÁKOK A GIMNÁZIUMI osztály harminchárom tanulója közül az idén csupán három nem jelentkezett nyári munkára. Az egyikük beteg, a másik külföldi rokonainál nyaral, a harmadik pedig pótviszgára készül. A többiek néhány hetet ipari, mező- gazdasági üzemben, vagy építőtáborban töltenek. Miért dolgozik? Miért nem pihen inkább? — kérdeztem a dunántúli tsz-be készülődő egyik fiatalembertől. Azt válaszolta, hogy két és fél hónap pihenésre nincs szüksége. S felelőtlen dolognak tartaná lógással, kószálással agyonütni az időt. A többiek is mindannyian megszívlelendő magyarázatot adtak. Volt közöttük, aki olyan üzembe készül, amelyik segíti a jövendő életpályára való felkészülésben. Né- hányuk szerint a sok szellemi megerőltetés után a fizikai munka jó kikapcsolódást jelent, és az sem árt, ha már diák korában „életszagot szippant az ember”. Akadtak olyan diákok is, akik kertelés nélkül bevallották, hogy pénzt akarnak keresi. Egyikük táskarádióra, a másik balatoni üdülésre fordítja majd a pénzt, a harmadik ruhát vesz, félreteszi a tankönyvre valót, hogy ezzel is enyhítse kispénzű szülei gondjait. Nem minden üzem és nem minden felnőtt fogadja egyhangú lelkesedéssel a munkára jelentkező diákokat. Sokan vélekednek úgy, hogy csak baj van velük. Csak kirándulásnak, kedvtelésnek tekintik a néhány hetes munkát. S még kiválóbbaknál is az a helyzet, hogy mire bejönnének a tennivalókba, kezdődik a tanítás. Nincs igazuk azoknak, akik úgy vélekednek. Még akkor sem. ha igaz, hogy a diákok nem szakemberek, s jónéhányan nem is végzik elég komolyan a rájukbízott munkát. A többség szorgalmasan dolgozik. S ezek életében, jövendő boldogulásában fontos szerep juthat a jól megszervezett nyári munkának. Az sem szorul bizonyításra, hogy a sok tízezer diák munkája az üzemek, sőt a népgazdaság szempontjából is jelentős lehet, ha a fiatalok buzgalmával, tettrekészségével jól gazdálkodnak a munkahelyek felelősei. Sok függ persze attól is, hogy az iskola hogyan készíti föl a diákokat, de a siker érdekében az üzemek tehetnek a legtöbbet. A Nagykőrösi Konzervgyár igazgatója egész éven át kapcsolatot tart a város iskoláival. Az Arany János Általános Iskolában különösen gyakori vendég, mert az intézet felső osztályosai állandó nyári munkások a gyárban. Az üzem nemcsak rendes fizetéssel és üdüléssel jutalmazza a jó diákmunkásokat, a múlt évben például az iskola tornatermének kijavítására, felszerelésére is adott 40 ezer forintot. Az igazgató a gyár jövendő szakembereit látja az iskola tanulóiban, s szeretné, ha a fiatalok idejekorán vonzó, második otthonuknak tekintenék a jövendő munkahelyet. A fővárosi diákokat nem csupán az ínycsiklandozó készítmények vonzzák nyaranta a Budapesti Csokoládégyárba, hanem a jó fogadtatás, a jó munkáért járó elismerés és a rendes bánásmód is. A TANULSÁG tehát az, hogy a nyári munkát vállaló diákokban ne csupán a pillanatnyilag hasznos vagy kevésbé hasznos munkaerőt lássák az illetékesek. Sokkal inkább az életre készülődő fiatalt, akinek helyes bekapcsolása az építő munkába nagyon felelős dolog. A néhány hét során tehát nemcsak a diákok vizsgáznak munkára való érettségből és főként felelősségtudatból, hanem a szülők, az iskola és a munkahelyi kollektíva is. j A SZAJOLI „rOTYÄN”
