Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 1970 július 19. Képzőművészetről röviden Kép és varázslat Mire való a képzőművészeti alkotás A barlanglakó ősember egyszerűen felelhetett a kérdésre: a kép, a szobor (elsősorban a barlangi rajzokra gondolok) a varázslatot szolgálja. Á megörökített állat a vadászzsakmánvt, az erős idomú asz- szonyszobor (ős-Vénusz) a termékenységet, a gyermekáldást biztosítja. A fegyver, a szerszám rovátkái, faragásai először az eszköz célszerűségét, másodszor az instrumentum varázserejét és csak harmadsorban — talán évtízezrek múltával — az ember szépérzékét, díszítő hajlandóságát szolgálták. Ez az alapképlet voltaképpen megmarad az ókori kultúrák világában is. A szobor most már nem a varázslat, hanem a vallás eszköze. A szobor, a nagy Atya, vagy az isteni Földanya. a pusztító háború, a napmelegként éltető műveltség istenkultuszát hozza emberközelbe. így születnek Zeusz, Démétér, Arész, Apollón csodálatos márványalakzatai. De a kultikus vallásos, vagy ha úgy tetszik: varázslatos rendeltetés mellett mind nagyobb és nagyobb hangsúlyt kap az ember mindennapi élete, a praktikus, s ezzel együtt játékos hajlandóságunk: a tárgyakat szebbé, díszesebbé, vonzóbbá akarjuk tenni. Már nemcsak az isteneknek épülnek paloták, hanem az embernek is. Már nemcsak az áldozó eszközöket, és áldozati edényeket díszítik, hanem a mindennapi élet tárgyait is. Az istenek kultusza lassan találkozik az ember kultuszával: megörökítik a híres birkózókat öklözőket, költőket, államférfiakat, hogy aztán a végén, valami különös körpályán mozogva, a fejlődés visszatérjen önmagába: a művészek ember isteneket örökítenek meg. Császárokat, akik lassan kiszorítják az ég fejedelmeit templomaikból. E fejlődésvonal — ideig- óráig megszakítva a népvándorlás viharától — tovább folytatódik a középkorban is. Első helyen a vallásos rendeltetésű művészet, második helyen a praktikum: tehát épület, mert tető kell a fejünk fölé, tehát várfal, mert védekeznünk kell a rablók ellen és persze fegyver és szerszám, bútor és textília; a középkor mesterembereit a játék is vezérli, a díszítő hajlam, a szépség óhajtása, a különös harmónia, mely egységbe foglalja az alkotás célját, az anyagot, amiből a tárgy készül és a vonal, a hajlat szépségét. Már az ókor felmutat megszállott gyűjtőket, de az igazi gyűjtőszenvedély a reneszánsz ember passziója. A műalkotás vallási-vará- zsos jelentősége egyre csökken, annál inkább nő az új mondanivaló, az e világból való gyönyörűség, az emberi test, a természet varázslatának kifejezése. A kép, a szobor átalakul műkinccsé, jelezve, hogy értéke arannyal, gyémánttal felér. A XVI -Í-XVII. századi németalföldi vigárzás megteremti ä polgárotthont és létrehozza azokat a kisebb méretű táblaképeket, amelyek már nem a dúsgazdag toscanai herceg, pármai fejedelem, vagy római egyházfő márványpalotáit díszítik, hanem egy szerényebb otthont. Ilyen értelemben változik a tematika is: az istenek, istenemberek, megdicsőült szentek és káprázatos királyi portrék mellett feltűnik a polgár, a paraszt, s vele együtt az állat és a tájkép is. Itt már szó sincs varázsról. Vagy ha igen, ez más fajta bűvölet. Kedvessé, meghitté, otthonossá teszi a családi fészket. A szépség, a hai'mónia, a fölcsillanó humor, vagy az elmélyülő gondolat élményével ajándékozza meg a ház lakóit. E klasszikus korszakok óta több mint 300 esztendő múlt el. S azóta a képzőművészeti alkotás funkciója jelentősen megnőtt, szerteágazott. A képzőművészeti alkotás kivonult az utcára, s lett belőle plakát, köztéri szobor, külső épületdísz, sőt — egyesek szerint ez a műfaj is idetartozik — lett belőle fényreklám, villódzó neonfény és mozgó, kápráztató, színváltó fény- fofrás., A: képzőművéskef célkitűzései megszaporodtak: faliképeken, (freskókon), nemcsak a történelem nagy eseményeit, a vallás legendáit örökítjük meg, hanem a közelmúlt és jelen nagy embereit, sorsdöntő fordulatait is; az antik gobelinek mellett megjelennek a modern kárpitok: mai életünk csodáit és művészeti szemléletét vetítve a falra; a képzőművészeti alkotás megmozdul és lesz belőle rajz- és trükkfilm, színes mesefilm — gyermekek és felnőttek örömére. A képzőművészeti alkotás széppé varázsolja a tankönyvet, színesíti az újságot, folyiratot, segít a regényolvasónak (a szöveg mellett ábrákkal is serkentve képzeletét) képzőművész munkálkodik az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdasági propaganda — mondjuk csak ki magyarán — reklámeszközein. Még mindig a képzőművészeti alkotás őrzi a leghívebben szeretteink, nagyjaink arcmását, s végül — bár itt kellett volna elkezdenem — otthonaink legszebb dísze a kép, a szobor, a finom kerámia, természetesen testvéri egyetértésben a művészi textíliával, a jó bútorral — és a könyvtárral. A képzőművészet tehát (jaj, el is feledkezem a színházról, a színpadképről és a filmek pompás képzőművészeti megoldásairól) ezer felől befolyásol bennünket. Azt mondják: szemünket, látásunkat nemesíti. Hiszen megtanulunk látni a nagy művészek szemüvegén keresztül. De a vizuális élmény értékelő képességünket, gondolatainkat, figyelmünket, gyors áttekintésünket is fokozza. Magyarán: néző emberből látó embert csinál, aki nem csak tudomásul veszi a világot, de el is rendezi magában. » GÁL GYÖRGY SÁNDOR Orbán Ottó: SUGÁR Csontok közt suhogás. Csak a szél, a testtelen angyal. Üresség. Valami mégis. Üveg-csöndből valami zaj. Ének vagy nyüzsgés Valami mintha föltámadna és odaülne az asztalhoz, kavargatná a kávét. Valaki más a mi ruhánkban, a mi fintorainkkal és mozdulatainkkal, jellegzetes hanghordozásunkkal és föltett szándékunkkal, hogy a semmiből halásszunk madarat és füttyöt, ideül, szembe velünk,' és üres szeméből a nap kiragybg. Valami hirtelen sugár átdöfi lényegünket: nyilak vagyunk a nyár sebében, sebek a levegő testén, huzat a fény csontjai között, esésben emelkedés Szobrok egy olyan múzeumban, ahová nem jön látogató. Csnnády Jánosi In aeternum József Attila Akinek a munka fölette idegeit — s mégis feledte rossz emlékeit — . míg fényes évek úsztak el fölötte; kiáll a partra, mint a kő, kristályaiban őrzi ő hevét. Rászállhatnak a madarak, fényes kvarcába kamaszok rúghatnak, s botló öregek, kik játszva rombolnak, építenek; napsugarak, záporszemek. — Mert kő az már, s még: nem homok! FESZTIVÁLNYÁR VELENCÉBEN A leghíresebb nemzetközi képzőművészeti kiállítás kétségtelen a Velencei Biennale, hogy okkal, joggal-e azon ma már lehetne vitatkozni, múltja, nagy hagyománya minden esetre a közvéleményben továbbra is bele- súlykolja ezt a vélekedést. Ma már úgy hiszem azonban, jócskán vesztett hajdani rangjából és nem nevezhetjük mértékadó, képzőművészeti stílust, vagy akár divatot megszabó eseménynek. Az idén június 24-én nyitották meg a XXXV. Velencei Nemzetközi Művészeti Biennalét és ha két évenkénti időközökkel számolunk (a biennale elnevezés ugyanis ezt jelenti) ez már önmagában hetven éves múltat jelent. Ez pedig mindenképpen tiszteletre méltó. A régi tradiciók- hoz ebben az évben azonban új fesztivál hagyományok társultak. Egy-két év óta ugyanis már-már tradíció, hogy semmiféle fesztivál nem létezhet botrány, vagy bonyodalom nélkül. Ez a bonyodalom kezdődhet már a megnyitó előtt, vagy éppen menet közben adódnak a lebonyolításban zavarok. Nos, az idei velencei biennale sem volt mentes ilyen jellegű eseményektől. Az történt ugyanis, hogy a rendezők az idén újítani akarván, úgy hirdették meg az eseményt, hogy nem osztanak majd díjakat, nem működik nemzetközi zsűri és nem lesznek a fesztivál időtartama alatt úgynevezett nemzeti napok sem. A rendező szervek újításával sokan nem értettek egyet. Ennek következtében számtalan kiállító művész közvetlenül a megnyitó előtt lemondta a részvételt. Akadt olyan nemzeti pavilon is, mint például a csehszlovákoké, amelyik ki sem nyitott. Másszóval' nemcsak a művészek, •hanem országok is hiányoztak az idei képzőművészeti’ kiállításról. A rendezésnek azzal az újításával, hogy ezúttal nem hirdetett versenyt és nem oszt díjakat, mindenképpen egyet lehet érteni, hiszen milyen alapon hasonlítanák össze vajon, mondjuk Sergio Lombardo Szirénázó golyóit Somogyi József szobraival. Annak azonban, hogy foghíjas az idei velencei biennale nemcsak a rendezés az oka. Az Egyesült Államok kiállításáról ugyanis a művészek több mint fele, szám szerint huszonnégyen, politikai okokból, nevezetten az Egyesült Államok hivatalos politikája elleni tiltakozásul maradtak távol a kiállításról. A tiltakozó művészek között van, a magyar származású Peterdi Gábor is. A legjelentősebb amerikai művészek maradtak távol a velencei kiállításról. Az állomásról, amely mellett Velencében megszálltam, motoros kishajóval lehet megközelíteni a Canale Gran- dén a biennale színhelyét, a Giardini di Castellót. Kétféle járat van, a gyorsjárat alig néhány helyen áll meg, míg a rendes vonalon 16 helyen köt ki a kis hajó a biennale színhelyéig. Nos, az első alkalommal a gyorsjáratra váltottam meg a jegyemet, a következő napokon azonban már a sokkal olcsóbb és lassúbb közlekedést választottam. Nemcsak egyszerűen spórolni szerettem volna ezzel, hanem rájöttem nem kell sietnem, hiszen nem kések le semmiről. Az idei kiállítás ugyanis nem tartogat semmi olyan szenzációs látványt a nézőnek, amiért nagyon törnie kellene magát. Milyen is volt a kép, az idei velencei biennalen? Semmi esetre sem megrázó, vagy megdöbbentő, de mindenképpen kellemes időtöltés, amolyan langyos szórakozás. Hiányzik a kiállításról a korszakmegváltó képzőművészeti ötlet, elmaradt a figurális művészetnek az a nagy áttörése, amelyet éppen néhány évvel ezelőtt egy hazai kollega jósolt meg, de nincs is olyan nagyon megbotránkoztató ötlet sem. Érdekes látnivaló azonban bőven akad. A kiállított műveket talán két alapvető csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azok az alkotások, és feltételenül ezek vannak aránytalan kisebbségben, amelyeket még be lehet sorolni a hagyományos értelemben vett képzőművészetbe. A kiállított művek nagy többsége azonban már feltétlenül azt követeli, hogy vagy átértékeljük azt, amit képzőművészeten értünk, vagy a látottak egy részét egyszerűen nem vesszük komolyan. Böngésszünk először ez utóbbiak között. Szívem szerint ezt a csoportot is több alcsoportba osztanám. Az egyikbe tartoznak számomra a legszimpatikusabb művek, azok, amelyek valamilyen formában aktív részvételt követelnek maguk számára életünkben, az ember tárgyi környezetét kellemesen alakítva, díszítve. Ez a törekvés, roppant tiszteletreméltó mesterségben! lelkiismeretességgel, a különböző anyagok, hagyományos és műanyagok szakszerű megmunkálásával párosul. Nem nevezhetjük ezt hagyományosan vett képzőművészetnek, hiszen közelebb van az ipari formatervezéshez, mint a szobrászathoz, vagy a festészethez, de minden esetre megnyugtató az a tény, hogy ezek az alkotások a szem számára kellemes látványt jelentenek, olyan művek, amelyekkel az emberi együttélés tartósan elképzelhető. A másik csoportban saját egyéni megfogalmazásom szerint nem a szemnek, hanem a rekeszizmoknak szóló furcsa ötletek tartoznak. Ezekre az ötletekre a legjobb reagálási mód, ha mosoly- gunk rajtuk. Hiszen mi mást lehetne tenni az argentin Fernando Benedit plekszit akváriumain, terráriumain és zümmögő méhkasa láttán, vagy inkább mulatságos mintsem bosszantó az előbb említett fiatal szobrász Lombardo hét szirénázó műanyaggolyója. Nem nevezném másnak ha- bókos ötletnél a kanadai pavilon kiállítását sem, ahoi Michael Snow alkotásaiban „gyönyörködhet’^ a látogató. Snow mester nemcsak „képző”- hanem zeneművész is egyben, hiszen az egész pavilont betölti valamiféle monoton dobolás zaja, amelyről kiderül, hogy „ujj-muzsika”, s a művész egy mikrofonon ujjaival dobolva idézte elő. Mint említettem aránytalan kisebbségben vannak azok a művek, amelyeket hagyományos értelemben képzőművészeti alkotásnak nevezhetünk. Sajnos, ezek többsége sem hordoz ma már nagyobb szellemi izgalmat. A szovjet pavilon Dejnek kiállítása bizonyára sokkal nagyobb érdeklődést kelthetett 40 évvel ezelőtt, amikor a művész egyik kompozíciója, a Leningrad győzelme című éppen itt, Velencében nagydíjat nyert, mint ma. S ugyanezt mondhatjuk el néhány apróbb módosítással a magyar kiállításról is. A magyar nemzeti pavilonban két művészünk Hincz Gyula és Somogyi József alkotásait mutatják be. Rangos, színvonalas anyag, de valahogy nem erre a kiállításra való. Tudomásul kell venni ugyanis, hogy az évek során alapvetően megváltozott a velencei biennale egész jellege, és ezen a kiállításon ma már nem egy-két művész munkásságát kell mindenáron reprezentálni, hanem elsősorban figyelemfelkeltő ötletekre van szükség, s az csak külön erény, ha ezek az ötletek egyben művészi színvonalúak is. A magyar kiállításon kívül szerepeltek, illetve szerepeltek volna még magyar művészek a velencei biennalén. De ahogy fentebb már említettem, az Amerikában dolgozó Peterdi Gábor politikai okokból lemondta részvételét, s az olasz házigazdák a megnyitó hetében még nem készültek el azzal a központi — s talán legérdekesebbnek ígérkező kiállítással, amelyen Moholy-Nagy László és Victor Vasarely műveit is láthattuk volna. Rideg Gábor Somogyi József: Anya gyermekkel (részlet) Pogányné Sebők Margit: Balatoni belső tó