Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. július 19. Fésületlen gondolatok Az árvíz elmúlt. De azért « fejekben itt-ott még maradt víz. Ez ellen nem használna egy ugyanilyen nagyméretű társadalmi összefogás? Az éles bírálat a pengére hasonlít. Nem csak azért, mert vágni lehet vele. A sok használat után ez is berozsdásodik. Egy kis morbiditás: A temetés az egyetlen olyan társas összejövetel, amely az érintettet hidegen hagyja. Mindig nagy embernek hitték. Ám amikor élete alkonyán a hattyúdalára került sor, csak gágogni tudott. Sok helyen ki van írva: A padlóra köpni tilos. . Némely helyen elkelne ilyen tábla: Az emberekre se köpködjünk. Soha sem szerettem, ha azt mondták: nálunk a művelődés ügye jó kezekben van. Inkább jó fejek kellenek ahhoz. Hogy miért szeretek vitatkozni? Nincs unalmasabb dolog a teljes egyetértésnél. Ugyanis, akkor már nincs többé mit mondanunk egymásnak. Vannak szónokok, akik beszédük elején még csak az elmondandó gondolatokat keresgélik, formálgatják. S mert nagyon nehezen találják, azért olyan hosszúak a szónoklatok mostanában. Ti, akiknek a mai fiatalsággal oly sok bajotok van, hallgassatok meg egy régi bölcsességet: Utódainktól ez erszerte többet tanulhatnánk, mint eleinktől, ha az élet rendje azt lehetővé tenné. ☆ Tisztességes embernek mondanak, mert nem lopok, nem csalok, nem gyilkolok. S ha nem volnának ilyen bűnözők? Én sem lennék többé tisztességes? Ugye, nem hisszük, hogy hajdan voltak varázslók, akik a sárból aranyat csináltak? Pedig miért ne lehetne igaz, amikor a szemünk előtt csinálnak sokan még az aranyból is sarat. Újságírói tapasztalat: Ha drága a borsó, falra hányt borsó minden olyan cikk, amelyik ezt meg akarja az embereknek magyarázni. Diplomaták, hadvezérek, politikusok között világszerte újból divat az egykori főúri kedvtelés, a vadászat. Csodálkozunk hát, ha olyan is akad, aki bakot lő? ☆ Hozzászólás az életszinvo- nalvitához: Hiába mondod egyeseknek, hogy addig nyújtózkodjanak, ameddig a takarójuk ér, ha nem telik nekik még takaróra sem. ☆ Minden relatív. A patikusok például örömmel észlelik, hogy az emberek közéleti tevékenységével arányosan növekedik az ideg- csillapüok fogyasztása. Első szerelem Egymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak, pedig valójában az volt. Hatodik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sóm veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ez- redünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titokban találkoztunk; én, a századparancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről^ és arról sem, hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszar. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És a megszólalásig hasondít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz miéternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha- néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk. Az ezredparancsnok ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg jól; a katyusák veretik a terepet, aztán a zöld rakéták, és — előre! A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. a csókok közben sem felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást, mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta a lány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem' felvirrad a reggel, és vele vége szakad mind ennek a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Fel virrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz... — És most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejével húzott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok durva basszushangját utánozva lásson mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem innét! És olyan jelentést írok róla, hogy még egy jobb fogdába sem eresztik be vele... Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jókedvében hanyatt vetette magát, úgy kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hallja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrnagyunknak fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása. hogy a háborúban nincs helye a nőnek, a szerelemnek meg mégúgy sem. — Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezdett: — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? — Hát te milyen buta vagy — csodálkozott vidáman. — Csak aztán nehogy rád üssön a kicsi. A papírokban és a valóságban is te leszel az apja, de most másra fogom. Olyan gyermekien nyíltszívű volt ez a lány, hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan, kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mondjuk, Bajkovra. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyajevra. Kingvajev őrmester szép szál, féktelen legény volt, iszákos és enyveskezü fickó, nemrég küldték át egy büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és kis öklét elhárítóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többes számban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek. Kis bolondom, még szerencse, itt vagyok melletted én! Mire jutnál nélkülem! Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább — De hisz ez hazugság! — Könyörgök, tedd mej! Mi lesz így veled? Értsd meg... hátha hirtelen... hátha holnap ütközet lesz... —1 Ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nem! Vagy csakugyan? — Igen. Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól ismertem már, megéreztem a felindultságát. — Hát aztán? Ütközet előtt nem fut meg az ember. Meg aztán úgysem sikerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jó néhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogyan, törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan köny- nyű odaállnom elé? — suttogta. Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett; vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet... Én meg... Felzokogott, elfordította a fejét, köpenye ujjába temette az arcát, rázta, rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta- — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam miden lépést, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el-meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák, és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, s végül felröppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradékával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezékben az ezredparancsnok megölelt, kemény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig ott álltam dermedten, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton, ö pedig... ott maradt, mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk... Bokros, László rajza Jankóvich Ferenc: fi O. korán akiket... Ó, korán akiket eljegyzett a csend..; Égre festett vágyak űzött seregnépe! Miért vágyakoztok a földről az égbe? Azt hiszitek, ott tán jobb, mint idelent? Tudom, mi szűzi kéj, köddel lebegni fent, az utolérhetetlent sejtelemmel keresve, a száműzött fellegek folyam-habjába esve s csak hittel szállni, mint egy középkori szent. De visszatértem én, csatám életre ment. S fordultam, mint aki szablyáját fennen fente, mint hadvezér, aki a hadat megüzente: A földre, ahol egymást paskolva kereng a tűz-sárga, a tűz-zöld s a tűz-piros sereg — jobb köztük élni, mint a semmi ködébe veszve. Volt egy háború Bertha Bulcsu: Tűzgömbök, Szép’rodalmi, Bp. 1970, Közhely, de nagyon igaz, hogy a gyermekkor élményei vésődnek be legmélyebben a tudatba, s ezek az élmények végigkísérik az embert egész életén. Ezekről az élményekről beszélünk később a legszívesebben, még akkor is, ha ezek kegyetlenek voltak. Kicifrázzuk, megszépítjük, vagy csak elviselhetővé dajkáljuk ezeket az emlékeket. Okosan tesszük-e? Tehetjük. Mi, de nem az író. Az író dolga nem a szépet-mondás, hanem az igazság keresése. Még akkor is, ha az fájdalmas sebeket szaggat fel. Bertha Bulcsu regénye egy 10 éves kisfiúról szól. És a háborúról. A regénynek éppen ezért két megközelítési oldala van. Az egyik: hogyan ábrázolja a gyerek (a kisfiú) tudatáramát, benső világát; a másik: hogyan láttatja meg a háborút. Ha a lélekrajz szempontjából vizsgáljuk a regényt rögtön szembeszökik, hogy Thali Ambrus, a hős, koravén. Gondolat és képzeletvilága nem az átlag negyedik elemistáé. Sokszor bizony beleérezzük a felnőtt író gondolatait, élményeit is. Ez a zavaró érzés azonban csak gyengíti, de nem rontja le a regény hitelét. Inkább valamiféle elnagyoltságról, pontatlanságról van itt szó. Az író mindent el akart mondani erről a témáról — a háborúról — és a prizma: Thali Ambrus szemlélete, tudata nem mindig bírja el ezt a terhelést. Mondjuk ki magyarán: túl okos ez a kisfiú. De ezzel el is mondtunk mindent a regény gyöngéiről. Mert, amit Bertha a háborúról mond abban még a téma dömpingszerű feldolgozásai után is tud újat, érdekeset mondani. Az új, a sajátos, az egyedi: a táj bemutatása. A dunántúli táj, a Marcal menti falu valósággal együtt zihál, vergődik a történelemmel. Ezt az érzést igen összefogottan, az eszközökkel való takarékoskodással éri el az író. Egy fővárosi kisfiú (kényszer-) vakációra megy a nagyszüleihez. Thali Ambrus idegenül mozog a faluban. Lépésről-lépésre ismerkedik meg a falu erkölcseivel, beszűkült világával (háború van!), a természettel. És ahogy Thali Ambrus megismerkedik a Marcal halaival, a „tatáros” nagyapával, a testüket mutogató kislányok titkaival úgy közeledik a front, hogy szétzúzza ezt a már-már idillinek tűnő világot. Mert ahogy Thali Ambrus ismeretei tágulnak szélességükben is, mélységükben is, úgy veszíti el ez a világ értelmes, emberi arculatát, hogy a végén a háború kegyetlenül megfossza mindentől, ami birtoka volt, értelme volt. A kisfiúnak van egy beteges rögeszméje, hogy ő lelencgyerek, akit Thali Ágoston magához vett és most azt hazudjék neki, hogy ő a nagyapja. A sérült lélek egy magateremtette álomvilággal ellensúlyozza ezt a kényszerképzetet és a külvilág kegyetlen valóságát. Thali Ambrus „kitalálja”, hogy ő tulajdonképpen tatár és csak véletlenül csöppent ide, a Marcal partjára. Az események, a háború aztán valóban irgalmatlanul „igazolják” a kisfiút. Édesanyját és kistestvérét a bomba csapja agyon, édesapja eltűnik a fronton, s ő egyedül marad, árván. A kör azonban nem zárul be, mert tulajdonképpen csak akkor (a háború befejezésével) kedődik Thali Ambrus élete. Ez azonban majd egy másik regény lesz, ha megírja a szerző. A regény elsődíjat nyert a felszabadulásunk 25. évfordulójára hirdetett regény-pályázaton. Méltán. HORPÁCSI SÁNDOR KISS ATTILA RAJZA
