Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-02 / 153. szám

1970. Július 2. SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 3 Nyolc — tíz napon belül fizetik az első ingókár-segélyeket az árvízkárosultaknak Családonként 7000—25000 forintot osztanak ki Döntött az árvízkárosultak megsegítésére alakult orszá­gos társadalmi bizottság: a segélyezés következő szaka­szában családonként 7000— 25 000 forintot osztanak szét — jelentette be az újságírók­nak szerdán a Magyar Vörös- kereszt Arany János utcai központjában Rostás István főtitkár. A többi között elmondotta, hogy az árvízi csekkszámla összege már több mint 226 millió forintra gyarapodott, s ebből hozzávetőlegesen 20 millió forintot fizettek ki gyorssegélyként. Az országos társadalmi bizottság alapos megfontolás után úgy hatá­rozott, hogy hamarosan meg­kezdik az ingóságokat, az ál- latálományt, a háztájit ért károkat enyhítő segélyek ki­osztását is. Ennek összegét — a kár mértékétől, a család szociális helyzetétől, a gyer­mekek számától, s az egy családtagra jutó átlag jöve­delemtől függően •— 7000— 25 000 forintban szabta meg. A községekben alakult tár­sadalmi bizottságok sorr.a jár­ják az árvízkárt szenvedett családokat, úgynevezett nyil­vántartó lapot töltenek ki, amelyen feltüntetik a java­solt összeget. A segélyezésre javasoltak listáját — az ösz- szeg megjelölésével — kifüg­gesztik a tanácsi hirdetőtáb­lára, s indokolt észrevételek esetén módosítják.'Ezt köve­tően járási társadalmi bizott­ságok hagyják jóvá a kifize­tendő összeget, s erről értesí­tik az árvízkárosultakat. A segélyt 5000 forintig kész­pénzben fizetik ki, az azon felüli összeget takarékbetét­könyvben kapják kézhez az érdekeltek. Rostás István azt Is el­mondotta, hogy azok az egye­dülálló öregek, vagy idős há­zaspárok, akik koruk, egész­ségi állapotuk, anyagi hely­zetük miatt nem tudják há­zukat újjáépíttetni, szo­ciális otthonban kaphat­nak helyet, s személyenként 5000 forintig terjedő ingókár­segélyt is kaphatnak. Azok pe­dig, akiket az ártérről bizton­ságosabb helyre költöztetnek, s a községrendezés során ki­jelölt új helyen kezdik meg otthonuk építését, külön 5000 forinttól 10 000 forintig terje­dő összeggel segélyezhetők. A Vöröskereszt máris át­utalt 120 millió forintot a Szabölcs-Szatmár megyei OTP-nek, ebből fizetik majd a meghatározott összegeket. Nyolc—tíz napon belül az el­ső károsultak már kézhez kapják a pénzt. ŐK, A KORTÁRSAINK A tanár úr két napig alszik Mikor a tanár úrral meg­ismerkedtem, május végi zaklatott hajnal volt. A ti- szasülyi községi tanácselnök szobája egyben századpa­rancsnoki iroda. A tanár úr oldalán pisztolytáska him­bálózott, előtte az asztalon térkép. A tanácsháza udva­rára becsorgott a Tisza. A századnak este tízkor taka­ródét rendelt a tanár úr, csak a híradósok s a szolgálat maradhatott ébren és ő. A tanár úr jeleket rajzolt a térképre, utakat jelölt, in­tézkedéseket fogalmazott magában. Hol van a Tisza várható kitörési iránya, mer­re menthető a lakosság, a jószág, a vagyon? Aznap es­te érkezett a jászberényi munkásőr század Tiszasüly- re, a térképet másnap kérte a zászlóalj. A tanár úr megnézte az udvarra becsorgó Tiszát s nem feküdt le addig, míg minden eshetőségre minden készen nem állt. Utána, az orvos ja­vaslatára a zászlóaljparancs­nok utasította pihenőre. Hő- zöngött, ezt még megkese- rüli majd a doki. Hamaro­san az állami gazdaság igaz­gatója kereste Kasza István századparancsnokot. Hallotta hírét, szeretne megismerked­ni vele. Az „ellenőrző köze­gek” mindig szóltak róla. Az igen, az fegyelem ami a Ka­sza Pista századánál van. A tanár úr civilben szakok­tató a jászberényi iparitanu­ló iskolában. Ügy terveztem, megkeresem még majd a Tisza gáton. Aztán elmentek haza. Már otthon hallottam róla. A zászlóaljparancsnok, Göblyös István mesélte: — Találkoztam a Kasza Pista feleségével. Pénteken este ért haza az egység. Sze­keres elvtárs, a járási párt­titkár fogadott bennünket. Rövid eligazítás, mentek ha­za az emberek. Mondja a Pista felsége, megmosakodott a férje, eljátszott egy kicsit a gyerekekkel, aztán lefe­küdt. Pénteken este. És va­sárnapig nem tudták fel­ébreszteni. Öcsi Öcsi munkásember a szol­noki cukorgyárban. Nem na­gyon illeti már az Öcsi jelző, de mivel, hogy valamikor legfiatalabb volt a családban. Ügy tudom lakatos, vagy karbantartó szerelő. Kiemel­ték más beosztásba talán nyolc évig. Nagyobb tiszt­ség, de a családtól távol. Éj­szakák is, vasárnapok is. Kérdezte a felesége: — Mit akarsz, már nagy a lányod. Lassan férjhez megy, te meg nem is ismered. Mit akarsz? öcsi elgondolkodott, be­jelentette, tnegy vissza a gyárba. Érvelése egy­szerű volt, s hatásos, megértették, hozzájárultak. De, meséli öcsi. — Mikor híre ment, hogy mozdulok, egyből jött a vas­ipari vállalat is. Öhozzájuk menjek, megtalálom a szá­mításom, jó párszáz forint­tal többet. Köszönöm embe­rek, mondtam. Szó se róla, nekem is pénz a pénz. Per­sze, hogy az. De annyit nem, hogy én mégegyszer a csa­ládomtól távol legyek. Ak­kor már maradnék ott ahol voltam. Elment vissza a gyárba. Nem régen hallottam, öcsi olyan hangulatban volt, hogy csoda. A bátyja lá­nyának lakodalmát tartották. Ott voltak a kosaras lá­nyok is, s öcsit egész éjszaka nem lehetett levakarni ró­luk. Még az edzőbe is bele­plántált egy kis pálinkát. A kosaras lányokkal táncolt, viccelt velük, mulattatta őket. A lánya is köztük volt. ! A kapitány Munkásőr, katonai, politi­kai vezetők repültek végig helikopterrel a Tisza men­tén még az árvízi napokban. Középtermetű mérnökember, karján „Védelemvezető” fel­iratú szalaggal, tájékoztatta őket. Számok sokaságát, em­berek, homokzsákok fogal­mait. Levegőben és száraz­földön az egész Középtisza- vidék védelméről, s csak egyes védelmi szakaszokról is. Papp Árpádnak, a mun­kásőrség országos parancsno­kának feltűnt a precíz fel- készültség. Ettől kezdve akárhol álltak meg, mindig megkérdezte: — így igaz, Hegedűs elv­társ? Kunszentmártonban a já­rási tanács vb-elnöke Brod- szki Árpád meséli. A körösi árvízről: — Azt csináltuk Szűcs elv­társsal, a járási párttitkár­ral mindennap kinn jártunk az emberek között a gáton. Vagy én, vagy ő. Jó is volt. Éreztük, hogy jó együtt len­ni az emberekkel, sok-sok élményt szereztünk. Nekem külön élmény egy kis em­ber. Hegedűs Lajos, a szol­noki vízügyi igazgató. Azt én mindig ott találtam a gáton. Nappal, éjszaka, hétköznap, ünnepnap vele mindig talál­koztam. Pedig tudtam, ezen­túl még operatív bizottsági ülésekre jár, s még sok min­denhová, hiszen az egész Középtiszavidék árvédelmé­ért felelős. S itt is, a hely­színen irányít. És mindenről mindent tudott. Szinte lát­tam az embereken, meg­nyugodtak, megújultak, mi­kor köztük járt, s mindig várták is. Nagy érték ez a kis ember. Árvíz utáni ebédidő Szol­nokon a Halászcsárdában. Vízügyiek, pohár sörrel kö­szöntik Szegeden államvizs­gázott kollegájukat. Beszél­getnek. Lement a Tisza, majdcsak végetér a hosszú szolgálat. Elég volt. Fárasztó. — Hát még a főnök — mondja Polgár László mér­nök. — Nem' is tudom, hogy bírta ki. Noha nem monda­ná. Az el nem mondaná, még le is tagadná. Ültünk benn az árvízi idő alatt, hallgattuk a szolnoki rádió műsorát. Egy szakasz véde­lemvezető nyilatkozott, hogy három napja nem alszik. Lá­tom főnök elkomorult. Di­csekvésnek vette. Az új jogász közbeszól. — Engem a főnök tuszkolt el az egyetemre. Aztán úgy voltam vele, amit a Hegedűs mond, arra mérget vehetek. A mérnök sört tölt poha­rába. — Tűzbe mennénk érte. Én régóta ismerem. Még az egyetemről. Statikát oktatott. Kemény vizsgáztató volt. Azt mondta, a statika nem já­ték. Egy rossz mérésrészlet, egy elhibázott szorzás, kivo­nás, s már összedől a létesít­mény. Alapossága miatt ka­pitánynak hívtuk. No aztán mikor ide került én már a gépműhelyben dolgoztam. Hozzászoktunk, ha felettesek jöttek, azt kiszúrták, ha egy csikk el van dobva, de a gé­pekkel nem sokat foglalkoz­tak. Jött az új főmérnök, a Hegedűs Lajos. Hű, de me­legem lett. Olyan dolgokat kérdezett, hogy mindjárt lát­tuk, na vége a jó világnak. — Azóta is ilyen? — ve­tem közbe. — Egy fej. Van itt nálunk tán háromszáz mérnök is. Senki nem tudná átverni. De meg sem próbálja. Ahhoz szoktatott bennünket, ami­ben nem vagyunk biztosak ne mondjuk rá. Inkább azt mondjuk, főnök nem láttam. Akkor: jó, eredj, nézd meg, gyere vissza, számolj be. Ár­vízkor hazaszaladtam meg­borotválkozni. Jövök vissza, elkap. Menjek ide, meg ide, meg ide. Biztos lesz éjfél mi­re végzek. Ha nem lesz itt, a lakására menjek, jelent­sem. Szóval nagy dolog: a tudás, a következetesség, az egyenesség. Előtte ígértek nekem lakást, örültem. Né­zem a kiutalást, nincs a ne­vem. Jön az új diri, a Hege­dűs. Nem ígért. Aztán meg­kaptam a lakást. Más vízügyi. összefutok vele. Tényleg ennyire szere­tik a Hegedűst? Rámnéz kor­holóan. Hát ide figyelj — kezdi. Bejött egy panasz, a földmunkagépesek nem tud­nak kijönni a keresettel. Nagy vita a központban jobbra—balra. A főnök nem szólt, kiment a munkagépe­sekhez. Elkérte a kormányt, dolgozott egy ideig. Mikor leszállt a gépről azt mondta, ebben meg ebben igazuk van, ebben meg ebben nincs. Vita nélkül mindenki elfo­gadta. Ilyen ember. •ir Ilyen emberek. Itt élnek köztünk. Dolgoznak, botlanak is. Szeretjük őket. ök a mi kortársaink. BORZÁK LAJOS Ésxatsi turnén a Tisza Táncegyüttessel Hakni, hippik, vastaps — A nemes italhoz jég is kell. Önök a nemes ital hazá­jából jöttek, mi a jeget kép­viseljük. Reméljük, hogy az önök temperamentuma meg­olvasztja a jeget, — mondot­ta Osmo Paavola, a Finn— magyar Baráti Társaság Rii- himáki-i tagozatának elnöke a Tisza Táncegyüttes tiszte­letére adott fogadáson. Ezt reméltük mi is, — bár tisztában voltunk azzal, hogy a finnek a tetszésnyilvánítást Városnézés közben megláto­gattuk az üveggyárat, a fű­részüzemet és a téglagyárat. Kirándultunk Riihisalóba, ahol szaunázással töltöttük a délutánt. Megtekintettük az Aulankoban lévő gyönyörű Nemzeti Parkot, s fürödtünk a sääksmäki tavakban. Ott kicsit otthon is éreztük ma­gunkat, mert a budapesti Er­zsébet hídra megszólalásig hasonló híd tövében vertünk tanyát. sök ugranak a közönség kö­zé. Ritka látvány, a nézők hátat fordítanak a színpad­nak, hiába pörgeti Bede Feri és Kunos Béla tiszteletremél­tó buzgalommal a pásztor­botot. Éjfél után érkezik csopor­tunk Säkyiäbe. A nagy tó partján álló színpad körzeté­ben ezer meg ezer autó. ezer meg ezer részeg huligán és hippi ivadék. Vegyes a siker­be vetett remény ilyen kö­Helsinki a „Tallinn” parancsnoki híd járói nézve neon pazarolják. A nálunk megszokott vastaps náluk fe­hér holló. Első önálló estre a testvér- városunk szomszédságában lévő Tervakoskiben került sor. Tuladonképpen egy na­gyobb gyártelep az egész helység. Állítólag ott gyárt­ják Finnországban a legjobb papírt. Már az első számoknál ér­ződött: megnyertük a közön­séget. Osztatlan lelkesedéssel tapsoltak a nézők. Külön’ el­ismerést aratott a zenekar Liszt: II. Magyar Rapszódiá­jának bemutatásával. Molnár László zenei vezető és Kállai János zenekarvezető hozzáér­tése, fáradozása megérdemelt sikert hozott. Kedves figye­lem volt Széplaki Katalin­tól. hogy a magyar népdalok mellett finnt is előadott- — Kulturált hangja mellett en­nek is köszönhette, hogy a közönség a szívébe zárta. Molnár László — Várhelyi Lajos Táncszvitjének itt volt a premierje. Ez a produkció külön méltatást érdemelne. Annyi biztos, hogy szép színt veszítene az együttes, ha to­vábbi fellépései során leven­né műsoráról. A néptáncfesztivál bemu­tatói a Riihimäki-i sport- csarnokban voltak. A Tisza Táncegyüttes váltakozva sze­repelt norvég, finn svéd, dán és német csoportokkal. Nép­szerűségére jellemző: műso­ruk bejelentésekor már ak­kor zúgott a taps, amikor még ki sem értek a színpad­ra. A fellépések közötti szüne­tekben gazdag programról gondoskodtak a vendéglátók. Június 19-én ünnepelték a finnek a néphagyományokban gazdag Szent Iván napot. Ek­kor leghosszabb ott a nappal, ez a dátum jelzi a világosság győzelmét a sötét felett Té­len néha még délben is lám­pát kell gyújtani Finnország­ban. Most meg egy másod­percig sincs sötét. Számunk­ra szokatlanok a fehér éjsza­kák. A finneknek örömünnep a nyár beköszöntése. Három napos munkaszünetet tarta­nak tiszteletére. A bomló orgonafürtöket nézve én inkább a tavasz be­köszöntővel azonosítom Szent Iván napját. Ezen a napon senki sem alszik Finnország­ban. Csoportunk is ..hakniz­ni” indul. Este tíz óra felé jár az idő, amikor megérke­zünk Kankaapääbe. a Nap még javában süt. Egy laktanya főterén lép fel a Tisza Táncgyüttes. A színpad előtt többezer néző. Itt ugyanis se kerítés, se őr­ség nincs a laktanyák körül. Ügy vágnak át a katonai te­rületeken a civilek, mint ná­lunk a piactéren, a katona­idő néhány hónap mindössze, s lehet részletekben is „tör­leszteni”. Szemmel látható — erős és békeszerető állam szomszédságában, — mint a Szovjetunió, nem tulajdoníta­nak nagy jelentőséget a fegy­veres testületnek. A község non-stop műsort figyel már délután óta. Ért­hetően fáradtak, mégis tet­szik a Tisza produkciója. A happy-end azonban elmarad mert a különben mindig nagy sikert arató Pásztorbotolós előadása közben ejtőemyő­zönségnél. A Pásztorbotolós- nál azt hiszik, kezdődik a cirkusz, ök is tácraperdülnek, s gallyakkal verik egymást. Megértem én. hogy az ün­nepeknek külön lélektanuk van. Az emberek azt tartják, ilyenkor mindent szabad, — amit máskor nem. De azért sáó. ami szó, ez a Szent Iván napi este távol állt a népün­nepélytől. Mennyivel más volt a kö­zönség később Helsinkiben és Riihimákiben, ahol a szovjet együttessel felváltva programon kívül, önálló es­tet is ad a Tisza Táncegyüt­tes. Fel-fel zúg és hosszan tart a taps. Igaz, a tánccso­port szárnyat kapott — kö­zülük is kiemelkedve Gás­pár Judit, Balázs Ági. Bede Ferenc és Csikász Sándor. — kitettek magukért az éneke­sek — Széplaki Katalin és Busái Antal és a zenekar ele­ve megnyerte a közönséget. Jól esik Róna Rudolf Hel- sinki-i nagykövetünk gratu­lációja, aki így summázza vé­leményét: „Ez a tetszésnyil­vánítás, amit a Tisza Tánc- együttes aratott, a maximum, sőt azon túli, ami itt elvár­ható.” Ezzel a megnyugtató tudat­tal szállunk Helsinkiben ,a Tallinnba vivő „Tallinn” ten­gerjáróra. Búcsúzva köszön­tünk. szép Suomi. (Folytatjuk) Simon Béla (Következik: Otthon, Tal- linnban.) Valamivel több emberséget Nem kívánjuk az emberség demonstrá­ciójává emelni az idei árvizet, jóllehet nem lenne nehéz. Szemtanúk meséltek szovjet katonákról, akik kéz a kézben de­rékig érő vízben, mellükkel fogták meg az elcsúszott töltést. Beszéltem kitelepítettél, aki így „panasz­kodott”: „Akár hiszi, akár nem, már szé­gyelltem a nagy vendéglátást. A minket befogadó családnál a fél baromfiudvart kiirtották, míg ott voltunk.” Még hosszasan sorolhatnánk a példákat. A levélíróink is pécsi gépkocsivezetők. Kungyaluból jött a néhány soros írás: „Má­jus 16-án jöttünk el Pécsről. Azóta jár­tunk Záhonyban, Nyíregyházán, Török- szentmiklóson, de ilyen mostohán még se­hol sem fogadtak bennünket, mint Kun­gyalun. Sem szállást, sem kosztot nem biztosí­tottak a számunkra, pedig már egy hete, hogy itt vagyunk. Napi 16 órai munka után a gépkocsi fülkéjében kuporogva kell töl­teni az éjszakát.” A termelőszövetkezettől kértek szállást a sofőrök számára. A tsz-ben egy brigádszál­lást jelöltek ki nekik, ebben azonban nem volt köszönet. A bűzös, piszkos, egészség­telen hodályt nem fogadták el az emberek. Kétségtelen, az alig ezer lelket szám­láló községben senki nem számít luxus- szállodára. És talán azt is megértenék az idegenből ideszakadt gépkocsivezetők, hogy meleg ételt sem kaphatnak, hiszen a tsz dolgozói is csak úgy tarisznyából ebédel­nek. Ám van a községben iskola, amelyik jelenleg üresen áll. Tiszta és rendes, ideá­lis otthont nyújthatott volna arra a né­hány hétre a gépkocsivezetőknek. Amint a gépkocsivezetők is elmondták, valóban nem vártak szállodát és á la carte étkezést — ám valamivel több embersé­get és megbecsülést igen. — pb —

Next

/
Thumbnails
Contents