Szolnok Megyei Néplap, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
1970. június 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A& Unalmas dátum Tokióban és Japán más városaiban ismét zuhogtak a gumibotok. A rendőrség vadul rátámadt azokra a tüntetőkre, akik a japán—amerikai biztonsági szerződés „csendes megújítása” ellen tiltakoztak. A távol-keleti szigetországban kétségkívül tapasztalható ezekben a napokban bizonyos politikai feszültség. A kemény valóság azonban az, hogy egy esztendővel ezelőtt mind a japán, mind az amerikai belpolitika csúcsain még sokkal nagyobb válságot vártak: olyan krízist, amely megnehezítheti, vagy esetleg lehetetlenné is teszi a japán—amerikai biztonsági szerződés folytatását az eddigi keretek között. Az „izgalmas dátum” június 22-e azonban elmúlt. Ezzel a japán politika átvészelte azt az időpontot, amikor az amerikai—japán biztonsági szerződés egyéves határidőre fel- mondhatóvá vált. Anélkül tehát, hogy a szerződést a parlamentben komoly és elemző vita alá kellett volna bocsátani — az továbbra is érvényben marad és meghatározza Japán helyzetét a világban. Miképpen vájt lehetségessé, hogy miközben Washingtonnak az idokínai félsziget valamennyi országában és általában a Távol-Keleten súlyos nehézségekkel kell szembenéznie — távolkeleti befolyásának legfontosabb gócpontja, Japán továbbra is szilárd marad? A magyarázatot elsősorban japán belpolitikai tényezőkben kell keresni. Az elmúlt tíz esztendőben Japán közismert módon a tőkés világ második ipari, hatalmává lett, s ehhez kapcsolódóan igen széles tömegek életszínvonala emelkedett. Ez szükségszerűen bizonyos alapvető stabilitást kölcsönzött annak a konzervatív kormányzatnak, amely a japán monopoltőke abszolút támogatásával vezeti az ország ügyeit. Második belpolitikai tényezőként hangsúlyozni kell a legszélesebb japán tömegek konzervativizmusának és hagyomány- tiszteletének jelentőségét. Ez mind az ipari vezetéssel szinte patriarkális kapcsolatban levő munkásrétegek, mind a mezőgazdasági lakosság soraiban tartós tömegbázist biztosít a konzervatív erőknek. Ilyen háttér előtt a konzervatív erők, élükön Szato külügyminiszterrel már 1968 decembere óta politikai győzelmek egész sorát aratták. Az első csatában, 1968 decemberében a kormányzó liberálisdemokrata párt elnökévé ismét Szatót választották. Ezzel legyűrte és háttérbe szorította azokat a frakciókat, amelyek saját pártján belül a japán—amerikai biztonsági szerződés módosítását kívánták. Csaknem egy évvel később, 1969 novemberében pedig Szato rendkívüli politikai ügyességről tett tanúságot, amikor Nixonnal folytatott tárgyalásain a japán—amerikai biztonsági szerződés automatikus megújítását összekötötte a japán tömegek nemzeti követelésének teljesítésével, Okánawa visszaadásával —• belefoglalván a visszaadási szerződésbe, hogy június végén, tehát a végső határidő, 1970 decembere előtt hat hónappal a szerződést automatikusan megújítják. A két kérdés összekapcsolásával Szato az ellenzékeit és az ország haladó közvéleményét lényegében befejezett tények elé állította! Ezt a helyzetet szentesítette az 1969 decemberében tartott választás. A miniszter- elnök elérte, hogy a „nemzeti követelés teljesítésének” légkörében gyorsan lebonyolítsák a választásokat — még mielőtt érdemi vita bontakozhatnék ki az okinawai megállapodás rejtett veszélyeiről (tisztázatlan ugyanis, hogy mi lesz a szigeten levő amerikai támaszpontokkal) valamint annak kapcsolatáról a japán—amerikai biztonsági szerződéssel! Ezek a választások minden előbbinél jobban megszilárdították Szato pártjának helyzetét. A 486 mandátumból 288-at szereztek meg. Ez a győzelem néhány évre meghatározta a japán hivatalos politika irányvonalát. Annál is inkább így volt ez, mert az ellenzék akcióképessége meggyengült. A Japán Kommunista Párt ugyan megerősödött — a legnagyobb ellenzéki erő, a szocialista párt azonban súlyos vereséget szenvedett — nem utolsó sorban a párt politikájára hatást gyakorló Kína-barát és trockista elemek aknamunkája miatt Végső elemzésképpen tehát a japán-amerikai szerződést már akkor „meghosszabbították”, amikor 1969 decemberében Szato nagyszabású választási győzelmet aratott! Japán nemzetközi helyzetét természetesen számos rendkívül nagyjelentőségű tényező befolyásolhatja még. Így mindenekelőtt a japán—szovjet és a japán —kínai viszony alakulása. Döntő és lényeges kérdésekben azonban a távol-íoelelti szigetországgal továbbra is úgy kell számolni, mint Washington és az amerikai katonapolitika első számú távol-keleti szövetségesével. — ie — A legjobb művezető címért Egész Lengyelország több mint 1500 üzeme kapcsolódott be a közvéleménykutató versenybe, amely „A legjobb művezető, oktató és nevelő” címért folyik. A közvéleménykutató verseny, amely most fele útra ért. azt bizonyítja, hogy a fiatal munkások nagy kedvvel és lelkesedéssel vesznek részt közvetlen feletteseik ilyenfajta értékelésében. Márciustól júniusig a fiatalok már körülbelül 1000 különféle üzemből küldték be „tippjeiket”, s rövidesen ismerni fogjuk a többi üzem legjobb művezetőinek nevét is. A fiatalok „a legjobb művezetőre” való szavazásnál figyelembe veszik a fiatal munkásokkal, mindenekelőtt az újoncokkal való bánásmódot, a szakmai eligazítást és segítséget, az ügyes-bajos dolgaikkal való törődést. A közvéleménykutatásban résztvevők véleménye szerint a jó művezető nélkülözhetetlen tulajdonsága a fiatalok iránti baráti, segítőkész viszony, a feddhetetlen magatartás, a szakmai tudós és tanácsadás. A közvéleménykutatás ösz- szefoglalója lesz a Művezetők Hete, amely megnyitja a művezetők hagyományos találkozóinak sorát a Szocialista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának vezetőivel. A „legjobbak” számára találkozókat szerveznek a gyárakban és üzemekben is. A fiatalok oktatóik és nevelőik számára okleveleket, jutalmakat, emléktárgyakat készítenek elő. Érdemes hozzátenni, hogy a tavalyi közvéleménykutatás alkalmával a résztvevő kb. 400 000 fiatal a 80 000 művezető közül közel kétezret ítélt érdemesnek a „legjobb” címre. kell következnie. A hasonlatosságok az utóbbi években kialakult helyzet és 1929 között, ezzel még nem érnek véget. A 20-as évkeben a tőzsdeügyietek volumene óriási mértékben növekedett és sok ügynöknek okozott nehézséget a túlméretezett munka. Ugyanez történt mostanában. 1965 és 1969 között, az értékpapír kereskedelemben foglalkoztatottak száma 93 000-ről 165 000-re emelkedett, egy hely ára a New York Stock Exchangen (A New York-i értéktőzsde) — 190 000 dollárról 515 000 dollárra emelkedett, az American Stock Exchangen 55 000 dollárról 350 000 dollárra. A társaságok megsokszorozták a részvénykibocsátást. 1968- ban egyedül a Big Board-on, a legfőbb tőzsdén 529 millió részvény került kibocsátásra, 1969-ben pedig 669 millió. Mindez részét képezi a spekulációs pszichológiának, ahogy növekszik a nemzeti jövedelem,egyre több ember fekteti be pénzét a tőzsdén, felverve az értékpapírok árát és az árfolyamokat sokkal inkább a befektetők áradata határozza meg. mint a vállalkozások jövedelmezősége. Ebben a játékban különleges sikerük van a divatos vállalkozásoknak, az élenjáró iparágaknak; 1929-ben a tőzsde nagy felfedezettje az RCA volt; most pedig az űrrepüléssel kapcsolatos vállalkozások és a konglomerátumok „Glamour stocks” egyike azoknak a kifejezéseknek, amelyek a 20-as évek kimeríthetetlen mitológiájának terhére írhatók, de természetes, hogy a pénzügyi „zsenik” játszadozásai mellett az expanziós hullám nem tarthat örökké sem most, sem akkor. Súlyos hiba lenne azonban a jelenlegi válság egész felelősségét kizárólag a spekulációra hárítani. Nagymértékben vétkes benne s kormány és annak gazdasági politikája, Milton Friedman elméletei, amelyeket Nixon vakon magáévá tett. Azt hiszem, hogy egy olyan közgazdászt, mint Friedman, nem érhet nagyobb szerencsétlenség, mint hogy elgondolásai átkerülnek a gyakorlatba és akkor felfedezi, hogy nem funkcionálnak, — ahogyan azt sok kollegája már hosszú ideje mondogatta neki. Ma benne vagyunk a visszaesésben, az inflációban és a növekvő mukanél- küliségben. És ez annak a politikának eredménye. — amely azt hitte, hogy egy hosszú inflációs periódus hatásait kizárólag pénzügyi eszközökkel ellensúlyozhatja. Ma már a „Fortune Magazine” is követeli az árak és a bérek ellenőrzését, de a kormány továbbra is azt hajtogatja, hogy az ellenőrzés nem funkcionál. Közben az árak hétről hétre tovább emelkednek, a szakszervezetek egyre nagyobb követelésekkel állnak elő, már senki sem fordít figyelmet a termelékenység növelésére, — amely oly fontos tényezője volt a gazdaság stabilitásának Kennedy idején. A gazdasági bajok egyetlen célszerű megoldása az árak és a bérek befagyasztása lenne hat hónapra, amint azt Robert Roosa volt pénzügyminiszterhelyettes javasolta. Jól tudom, hogy ez az intézkedés sok igazságtalanságot is befagyasztana, de lehetővé tenné a leszámítolási kamatláb leszállítását, a hitelpolitikát ma korlátozó fékek meglazítását és összefüggő jövedelempolitika előkészítését a jövőre nézve. Az elvakultság és makacsság viszont annak a politikának folytatásában, — amely egy alapvetően elhibázott elméleten alapul, csak növelheti a válságot, amelyben már benne vagyunk és csak súlyosbíthatja az 1929-es évihez hasonló összeomlás fenyegetését. A „Zene Kertjeidnek vendégei A ,,Zene kertjei”-ben legszebb díszükben virágzanak a virágok. Kereken négy millió ember látogatta már meg az NSZK pavilonját az osakai EXPO ’70 első három hónapjában. A különböző véleménykutató intézetek felmérése alapján a látogatóközönség körében egyre kedveltebb lesz a kiállításnak ez a részlege és ma már ezen a téren a 3—6 helyen áll. A többi pavilonokkal szemben, melyek a főhangsúlyt a teljesítménybemutatásra fektették, a németek az idei világkiállítás mottójában követelt harmóniának a megvalósításán fáradoznak. Egy külön rendezvény keretében Üli Richter német divattervező divatbemutatójára került a sor. Képünkön a manökenek egy csoportja. A kínai külpolitika Az utóbbi hónapokban szaporodnak a jelek, amelyek arra mutatnak, hogy a kínai vezetés igyekszik konszolidálni a nemzetközi helyzetét. A nemzetközi kapcsolatok terén a „kulturális forradalom” időszakában tapasztalható szélsőséges álláspont helyébe ismét az államok között szokásos diplomáciai eljárást és magatartást kezdi alkalmazni. A Szovjetunió s a többi szocialista ország elleni támadó hang mellett időnként tapasztalható egy- egy mérsékeltebb gesztus is, mint például Csou En-laj Kosziginhez intézett részvéttávirata a Szovjetuniót ért földrengés okozta károk miatt. Még nagyobb figyelmet keltett az a felhívás, — amelyet Mao Ce-tung az amerikai csapatok kambodzsai agressziója után intézett a világ népeihez, s amelyben harcra hívott fel az amerikai imperializmus ellen, évek óta először nem vonva párhuzamot a „szovjet-revizionisták” és az amerikai imperialisták között. Vajon igazi fordulat kezdetéről, vagy csupán taktikáról, manőverekről van-e szó? Erre a kérdésre csak a jövő adhatja meg a bizonyosságot nyújtó feleletet. Természetesen, a szocialista országok örömmel fogadnak minden lépést, amely legalább az államközi kapcsolatok javítását teszi lehetővé. Ám a kínai vezetők külpolitikájával kapcsolatos tapasztalataink az utóbbi években arra figyelmeztetnek, hogy ha nem akarjuk, hogy csalódások érjenek, nem szabad illúziókat táplálnunk. Ellenkezőleg, messzemenő óvatosságot kell tanúsítanunk. Az elmúlt tíz esztendő során ugyanis a pekingi vezetők fokozatosan revizió alá vették a kommunista mozgalom közös elvi irányvonalát és a világfejlődés valameny- nyi kérdésében a maguk kü- lön-vonalát helyezték vele szemben. Kezdetben csupán polémiát folytattak a kommunista pártokkal, a szocialista országokkal, majd áttértek a szakadár tevékenységre, az aknamunkára, hogy szembefordítsák egymással korunk forradalmi erőit. De a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatok megrontásával sem elégedtek meg. Tavaly már fegyveres konfliktusokat provokáltak a Szovjetunió határai ellen. A Szovjetuniót és a többi szocialista országot „revizionista, szo- ciál-imperialista országokként” tituálták, és a felszabadító mozgalom ellenségévé kiáltották ki, ezen országok népeit pedig a „revizionista rendszer” megdöntésére szólították fel. Elmosták a határvonalat a szocialista és a tőkés országok közt. A marxista—leninista osz- tálypolítika helyébe a KKP IX. kongresszusán a szocialista országok elleni harcot jelölték meg alapvető feladatként, s Kína nacionalista, nagyhatalmi célkitűzéseit állították homloktérbe. Ez a vezérelv tükröződik abban a politikában is, amelyet a kínai vezetők az amerikai és más imperialista hatalmakkal szemben folytatnak. Bár határozott harcot hirdetnek az imperialisták ellen, a gyakorlatban csak akkor járnak el ebben a szellemben, amikor a kínai vezetők nacionalista érdekei szempontjából előnyös. Amikor például megütköznek érdekeik az amerikai imperializmussal Tajwan kérdésében, vagy a japán imperialisták Kína rovására terjeszkedni kívánnak, az ázsiai kontinensen, akkor éles a hangvételük. Sajnos azonban az utóbbi években egyetlen eset sem fordult elő, amikor a kínai vezetők hajlandók lettek volna a Szovjetunióval, s a többi szocialista országgal közösen fellépni az amerikai imperialisták ellen. akár a vietnami agresz- szió visszautasításáról, akár a közel-keleti helyzetről, akár legutóbb a Kambodzsa elleni intervenció együttes visszautasításáról lett volna szó. Vagyis Kína — bár érdekellentétei vannak az imperialista hatalmakkal — nemzetközi magatartása veszít anti- imperialista jellegéből. Erre utalnak egyébként azok a növekvő kereskedelmi kapcsolatok is, amelyek kiépültek Japánnal, Angliával, és Nyugat- Németországgal. — valamint Hongkong segítségével az Egyesült Államokkal is. A legnagyobb óvatossággal kell tehát kezelnünk a kínai vezetők eljárását. Miközben készen állunk az államközi kapcsolataink javítására, — ébereknek kell maradnunk és várakozó álláspontra kell helyezkednünk politikájuk őszinteségét illetően. A pekingi vezetőknek az utóbbi hónapokban tett lépései ugyanis — kezdve a tavaly szeptemberi szovjet kezdeményezéssel létrejött Koszigin—Csou En-laj találkozótól, folytatva a Pekingben jelenleg is ülésező szovjet— kínai külügyminiszterhelyettesi értekezlet sorozaton — azután került sor, miután a Szovjetunió határozott válaszban részesítette a kínai provokátorokat, és miután megbukott az a számításuk, amelyek a kommunista és munkáspártok értekezletének aláásására, az egység további rombolására irányultak. Vagyis egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy Peking stratégiai célkitűzései változtak volna meg, inkább arról, hogy rugalmasabb, hajlékonyabb módszerekkel kívánják elérni korábbi céljaikat. A szocialista országok, a kommunista világmozgalom következetes marxista—leninista politikája azonban az újabb taktikát is vereségre ítéli. Harcuk arra irányul, hogy Kína újra elfoglak helyét a szocialista népek közösségében. Várnai Ferenc KÜLPOLITIKAI
