Szolnok Megyei Néplap, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-21 / 117. szám
1970; május 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 r KÉNYSZERBESZÁLLÁSOLÁS. HÁUSTENNEK MÁR ELMENTEK. JÖJJÖN, ELMEGYÜNK HOZZÁME perctől Heinrich Gubénak hívnak. ERRE A NÉVRE IS VANNAK IRATAI. NßM TUDNA EGY GÉPKOCSIVEZETŐI ÁLLÁST STALECKERElvTÁRS ? AZA TANULT MESTERSÉGEM. Megoldkatö a dolog. íuegaus Pártszervezetünk kicsiddé VANNAK BIZONYOS LENE- -A TŐSÉGEINK. LANGE SARA TEA SOKAT TAPASZTALT RÉG! BÁRT MUNKÁS. PROVOKÁCIÓTÓL TART; NEM KÖNY,- NVÜ ELOSZLATNI A GYANAKVÁSÁT, DE AMIKOR. végre bizonyossá VÁLIK ELŐTTE, HOGY ’KRAUSE "JÓBARÁT,NEM SOKAT TEKETÓRIÁZIK... Felvettek Állok a sorban, pontosan reggel 7 órakor. Tegnap érdeklődtem, s azt mondták ma lesz munkásfelvétel, legyek pontos, munkakezdéskor a gyárkapuban kell várakozni. Előttem, mellettem is várakoznak néhányan. A kapus azt mondta, várjunk csak nyugodtan, jönnek értünk. A táskámban holtam mindent ami ilyenkor szükséges. Munkakönyvét és személyi igazolványt, orvosi igazolásokat. Meglehetősen ügyfogyottnak érzem magam de értem is miért Ezelőtt 10 évvel voltam munkásfelvételen. Akkor még vadonatúj volt a munkakönyvem, alig száradt meg rajta a tinta. Lehet, hogy akkor is így kellett várakozni, de én csak arra emlékszem, hogy nagyon örültem. A jó munkahelynek és annak is, hogy a munkásszállóban — nem is drágán — kaptam, helyet. Aztán dolgoztam lo éven át Rendesen, nem volt velem soha baja műhelyfőnöknek, de még csak csoport- vezetőnek sem. Ezért is volt most olyan nehéz eljönnöm, nem akartak elengedni. Ez a gyár, ahová most jövök már negyedik éve működik itt, ahol a családom él. Itt van az otthonom — miért is utazzam, éljek kétfelé? Hazajövök. Már jó félórája gondolkozom ezeken, de hát a várakozási idő futja. A mellettem álló férfi különben még 7 óra előtt megjósolta: már dolgozott itt. ismeri a dörgést. Végre! Háromnegyed nyolc; jönnek értünk. Hárman is. Egy irodista megszámol bennünket, beírják a kapuskönyvbe, hányán megyünk be felvételre. A felvételi iroda tágas, de itt is csak álldogálni lehet. Nem kell beszélni: csak a papírokat, igazoványokat sorban kézbe adni, az irodisták hozzáértően lapozgatnak, s néhány adatot feljegyeznek. Egy gépíró is felírja a nevünket, egy férfi meg mondogatja: a szereidébe, a TMK- ba, a raktárba, az asztalosokhoz... Az orvosi rendelőben nem kell várakozni. Egymás után állunk az orvos előtt, aki kopogtat, vérnyomást mér, s megkérdi volt-e valami nagy betegségünk. Aztán újabb iroda. Elmondják, hogy az üzemben van veszélyes gép, hogy ezeken csak a beosztott dolgozhat. Ismertetés, visszakérdezés. Aztán a biztosítás: megmutatják, hol kell aláírni. Már dél is elmúlt. Éhes vagyok. A táskámban van vajas kenyér, meg egy alma is. Nem lehet elővenni, megint újabb irodába megyünk, most már kapunk papírokat is. majd otthon megnézem mi az. Holnap reggel 7 órakor már jöhetek dolgozni. Eltelt^ vagy öt órahossza a felvétellel és egy kicsit csodálkozom. Azt hittem megkérdik majd, miért hagytam ott a régi helyem, meg szerettem volna én is elmondani, hogy igyekszem majd becsületesen dolgozni, örülök annak, hogy felvettek. Nem, nem kérdeztek semmit. Reggel tizennyolcán voltunk, a portás a kapunál mintha most is megszámolna bennünket. Köszönni kéne neki, de nem néz rám. — sóskúti — A ZÖLD HÁTÚ MÉH Amikor a Hortobágy-Berettyó gátjáról felfedeztem a fák között megbúvó kap- tárakat és a méhész faházikóját, még irigy színben pompázott a környék; több mint háromszáz holdon virágzott a repce. Azóta már más színek uralják a határt, s a vándor-méhészek is odébb álltak egy „házzal”, de akkor és ott B. Tóth Lajos azt csinálta éppen, amit mindig és mindenütt tennie kell. Ugyanolyan szorgalmasan foglalatoskodott a gyűjtés sikerének az érdekében, mint parányi szárnyas munkásai. Magas ember a méhész, mozdulatai pedig tempósak, s nagy-nagy szaktudásról árulkodnak. — Fogadni mernék, hogy nagyon régóta foglalkozik méhészettel. — Beleszüléttem. Apám is, nagyapám is méhész volt. Ök még több száz családot tartottak, s nagyüzemi, beépített méhesük volt. Tonna- számra adták el a mézet■ — Mindig csak ezt csinálta? — Nem, Gépállomáson dolgoztam sokáig, de gyakran betegeskedtem a traktoron. ott kellett hagynom. Azóta főfoglalkozású méhész vagyok és száz családnyi méhem van. — Hova való? — Túrkevei vagyok. — Hányán méhésztednek Keviben? — Hetvenikettten vagyunk a szakcsoportban. — Ebből hányán élnek a méhészetből? — Csak ketten, az öcsémmel. — Hány mázsa mézre szerződött a szakcsoport? — Százhatvanra. — Meglesz? — Könnyebb kérdésre szi. vesebben válaszolnék. — Most mit csinál? — Műlépet erősítek a keretekre. A két társ: Csizi Lajos és Rácz Imre. Aki dolgozik: a „házigazda” — Honnan veszi a műlépet. a kereteket és a többi kelléket, amit itt látok? — Mindent magam csinálok. Ez n házikó is az én terveim szerint készült. Keretbe foglalt vékony nádfal, olajfestékkel szilárdítva, s szigetelve. Fél óra alatt ősz- szerakom, s amellett pehelykönnyű. — Belenézhetek egy kaptárba? — Hogyne. Tegye a fejére a hálót és tessék, nézze azt a nyüzsgő népséget. — Ott egy zöld hátú mehet látok... — Igen, az anya. Befestettem, hogy könnyebben és gyorsabban megtaláljam. — Hű, de mérgesek. — A repcén ilyenek. — Innen hová? — Talán a Mátrába, vagy a Bükkbe. Akácra. T>e lehet, hogy a Nyírségbe megyek. — Sokba kerül a költözés? — Gondolhatja. Van úgy, hogy egy órára száz forintért sem találok rakodó- munkást. — Ha jól bevág a nyár? — Akkor megvan a havi 1600—1800 forintos átlagkereset. természetesen tisztán.-S ha nem sikerül a gyűjtés? — Elmegy, ami az előző években jött. — Mégis csinálja? — Mondtam, az egészségem érdekében. No meg amúgyis. A vér... Tudja... — bognár — Pa if1© felles V 0*Z Elbán Szöveg: Cs. Horváth Tibor w # Raji? Gngi Sándor Postahivatal indul: 18.35-kor A postahivatal — amelyről szó van — kerekeken gördül és általában vasúti szerelvény első kocsija. A békés utazó, mindössze annyit lát belőle, hogy miután a vonat befut az állomásra a targoncák vezetői a kék zászlót keresik. Ez a postakocsi- jelzése. A kocsi ajtaját kinyitják és a postások teledobálják mindenféle csomagokkal, zsákokkal, miközben kifelé is adogatnak hasonlókat a bennlévők. Csomagok közt útvesztő Nem kis utánjárásba került, míg utasa lehettem Budapesttől Karcagig egy mozgó postakocsinak. A Nyugatiban még jó negyedóra volt a 18.35-ös indulásáig, ám már lázas munkában találtam útitársaimat, Vár- konyi István menetvezetőt és Konda Ferenc raktárkezelőt. Milyen is e két ember munkahelye? A táncteremnyi kocsi első harmada valamiféle irodára hasonlít. A fal mellett körbefutó asztalok felett számtalan apró fiók. Ezekbe kerülnek a különböző irányba utazó levelek. A kocsi többi része a csomagoké. Egymás hegyén-hátán a ládák, kosarak, vagy egyszerű papírba bugyolált küldemények. Ami közös bennük: egyik sem lehet nehezebb 20 kilónál. Beszálláskor még úgy tellett átlépkedni rajtuk, induláskor azonban már mindem a helyére került. Kérdezzen, nem zavar A vonat elindul; Várkonyi István a leveleket rakja szét boszorkányos ügyességgel. Hatalmas römicsatát idéz az asztalokon, kirakott zsáknyi sima- és ajánlott levét Ez a „pakli” a kunszentmártoni, ez a szolnoki, ez pedig vátszállással’ a Jászságba indul. Tudni kell itt hol van Póhamara Bikás, vagy Szeleshát. — Kérdezzen csak, nem zavar — biztat Várkonyi István a nagy koncentrációt igénylő munka közben. És miközben keze motollaként jár, elmondja, hogy a sok százezernyi leutazott kilométer után január 1-től nyugdíjba megy. Kipiheni az évtizedek fáradtságát, izgalmait. Mert izgalomban sincs hiány ezen a pályán. Vagy három éve. hogy az előttük lévő mozdony meggyulladt és égő fáklyaként száguldott az alföldi éjszakában. Akkor az oltásban ő is részt- vett. — Ez az a szakma, amelyikért nem rajonganak az asszonyok. Nincs vasárnap, nincs ünnepnap. Nincs közös program, mert a hírlapnak, levélnek, pénznek menni kell. Talán ez az oka, hogy a fiatalok nem tolonganak a pályára, pedig aki megmarad, megszereti ezt az önálló, változatos munkahelyet. Csak az első húsz év nehéz — teszi hozzá mosolyogva. Szolnokon sűiűbb lesz Cegléd után hitetlenkedve nézem a mennyezetig halmozott csomagokat, mikor útitársaim arról beszélnek, hogy egy viszonylag békés ég csendes menetet fogtam ki. — Zárnak a posták, majd Szolnokon kezd sűrűsödni a küldemények száma, — mondják. Valóban így történt. Megyeszékhelyünkön alaposan „megszórták” a mozgópostát. És még ez semmi ahhoz képest ami karácsony és húsvét táján zajlik. Ilyenkor Budapestről már előre jelzik az állomásoknak, hogy a kocsiba csak romlandó és élő küldeményt tudnak felvenni- Ám, a jeles ünnepeken ezekből is annyi van, hogy még a mosdóba is jut belőlük. — Ezeknek menni kell még akkor is, ha a postás nem fér be és a vonat mellett fut — tréfál Konda Ferenc. A kocsiban nincs megállás. Fut a vonat az öreg estébe. és miközben az ötvenéves postakocsi imbolyog akár egy részeg hajó, leadásra készítenek össze küldeményeket, ám helyettük többet kapnak vissza. Karcagon elbúcsúztam útitársaimtól. Miközben e sorokat írom, már minden bizonnyal megkapta csomagját Baráth Sándor Puszta- monostoron és abban a vaskos zsákban az a 90 ezer forint is eljutott jogos tulajdonosához. — palágyi —• A Szolnok megyei Allatforgalm! és Húsipari Vállalat 1970—71-es iskolaévre VH1. általános Iskolát végzett tanulókat szerződtet húsipari szakmunkás tanulónak V Felvételre Jelentkezhetnek 17 életévet be nem töltött fiúk. Jelentkezési lapokat az alábbi dmre kérjük beküldeni: Szolnok, Beloiannisz a 82.
