Szolnok Megyei Néplap, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 75. szám

6

SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP

1970. március 29.

Barátit Lajos:

Isten után a sokadik

Kora este futott be a vonat az állomásra. Pesten még napsütés volt, a sugarak vakítóan visszaverődtek a háztetőket, tereket, parkokat borító hólepelről. Mire megérkezett, már csak szürkés- íehér mezőket látott, meg a távoli erdőt.

— Nagy telünk van — bizalmaskodott a kalauz, miközben szaporán nekiláttak a hatalmas bőröndök kirakásához.

— Hát... itt aztán tél a tél morogta Murger, egy húszast kotort elő zsebéből, ennyit szánt ai készséges kalauznak.

— Hagyja csak — hárította el a felajánlott pénzt. — De hogy ezután mihez kezd?

— s a csomagokra bökött.

Murgernak nem volt ideje a válaszra. A vonat sípolt és lassan nekiindult hideg, távoli útjának. „Az ám! — mordult fel a lélek a vendégben. — Most aztán mihez ■ kezdek?” Megszámlálta a csomagokat, a bőröndöket. „Hét! Nincs híja!” S ennek valahogyan nagyon megörült. A fél Európán át úgy vigyázott minden csomagjára, — mént a fél szemére. Bántotta volna, ha most vész el, akár egy is.

— Dicsértessék! — állt meg mellette egy termetes, kucsmás parasztember.

— Jó estét aggyon isteni- nézett fel rá Murger.

— Hót mi lennénk azok.™ a garadnaiak... tisztelettel;

— Garadnaiak? Hát ez derék — s megpróbált az arcvonásból réges-régi ismerősre következtetni. „Talán a Gyergyói famíliából ^való... azok voltak ilyen szálasok”

— de a vonások idegenül hatottak rá.

— Nagy a hó; a mély úton havat is hánytunk... Haggya csak, haggya! Vagyunk itt elegendően — vette ki a kezéből a hatalmas koffert, — Hé, János! — szólt oldalt. — Markoljátok hát!

Mire felocsúdott, már a szekérderékba hintett szalmán gubbasztottak a csomagok, ők maguk pedig az üléseken, meleg takarók alatt.

— Jól ülünk-e? — kérdezte tőle a kucsmás.

— Jobbat el se tudnék képzelni — bólintott Murger és felhajtotta kabátja prémgallérját. — Hallják, ilyenkor a trópuson lenne jó? Valahol Afrikában. Ott aztán meleg van ám!

— Ott van! Ott aztán meleg lehet...

A társaság krahákolt, bólogatott; négyen ültek még kívüle a szekéren, három férfi meg egy asszonyka.

— Ezt az állomást is építhették volna valamivel közelebb a faluhoz — mondta kis szünet után Murger; halványan emlékezett valami bakterház-tervre, de az nagyon régen volt.

— A novajiak miatt lett így, tetszik tudni —. vitte a választ a kucsmás. — Kis hordó pálinkát fizettek a mérnöknek... Ez még harmincötben volt... Így lett aztán ide építve az indóház.

— A két falu közé! — nevetett a vendég.

— Közé! Éppen közé. Mert a mieink meg bort vittek a mérnök úrnak — kuncogott a kucsmás és a lovak közé csapott. — Ha reggelig ném jön szél, akkor nincs baj. De ha megfújja, akkor hálálkodhat az istennek, hogy már este megérkezett...

—, Imádkozom én így is! Hogy végre itthon vagyok!

— Jól tetszett mondani, itthon! — Az asszonyka akkor szólalt meg először; hangja után ítélve középkorú lehetett.

Egy sort szótlanul tettek

meg. Közben feltűntek a régi, ismerős dombok. Távolabb a cserháti erdők sötétlettek és alattuk kanyargóit a folyó ezüstös csíkja. Ügy érezte, az emlékek verítékbe borítják. Nem akart elérzé- kenyülni. „De ha már ezt is tenném — gondolta — nem szabad mutatnom. A rokonok, 'akik ennyire figyelmesek hozzá, azok előtt sem.”

— Aztán... nem tudtak nagyobb hordó bort vinni? — kérdezte, hogy másról essen szó, ne az emlékeket idéző tájról. — A mérnöknek, az állomás miatt.

— Hát... vittünk mi... vittünk. De a mérnökök se estek a fejükre. Tudatták ezt a novajiákkal..., azok meg vitték a pálinkát.

— Így maradt' középen a vasút és az állomás. Igaz?

— Ezt meg honnan tetszik tudni?

*

— Csak úgy, kitaláltam — nevetett.

— Valóban így volt. Hat hordó borunkat ittak meg a mérnökök. És ugyan annyi kishordó pálinkát a novajiak- tól. Huncut népék voltak, de igazuk volt

A cserháti erdőségek mintha rászakadtak volna a falura; mint kicsiny pontocska, sötétlett a tenyérnyinek tűnő fehérségen, a folyócskától induló síkságon. A házakon túl újra egy szalagnyi mezőség, onnan túl pedig a hegyek. Fenséges, komor erdőkkel a hátán, kiismerhetetlen szurdokkal, forrásokkal. Murger jobbra tekintett. Ott kell feküdnie a Pukkand résznek, az Akasztódombnak — emlékezett. — Hogy féltünk este arra járni... Pedig könnyen lehet, hogy soha embert nem akasztottak rajta,'

A domb ott állt mintha tanya fészkelne rajta.

hajtásra kiitta a korsónyi keveréket. de még így is azt hitte, tengernyi ital nem ojtaná el a szomját.

— ízlett? — kérdezte, miközben szemügyre vette a kísérőit. Ismeretlenek voltak és valamennyien fiatalabbak. Azért nem ismerem hát őket — villant agyába; a kucsmás nem lehet Gyergyói, mert azok szőkék voltak, kék szemekkel. ez meg itt barna, sötétszemű kun.

— Feketekávét nem tetszik parancsolni? — nézett Mur- gerra a kucsmás nagy zavartan. Észrevette, hogy erősen nézik s ezt soha nem szerette.

— Kávét? Azt nem. De egy matrózfröccsöt még rendelünk. ..

Mikor a harmadiknál tartottak, Murgerban már feloldódott a szorongás és megha- tottan nézte az arcokat, ízlelgette nyelve alatt az ízeket.

— Nincs jobb a törkölynél! Ezt nekem elhihetik! Én ittam száz féle italt... Mit százfélét? Ezer félét! De a törköly, különösen rummal... hát annál nincs különb. Még a kínaiak sem kotyvasztanak jobbat!

Az asszonyka kipirult; már ő is a harmadik decinél tartott. Nevetett ha kellett, ha nem. Olyan egészséges, telt arca és keblei voltak, hogy Murger olykor alig bírta visz- szalopni a tekintetét róla. És ezt érezte is az asszonyka.

A negyedik körnél aztán a kucsmás már nem tartóztatta tiszteletét.

— Engedelmével! De ezt tudom tisztelni. Aki a mi falunkban az Isten után az elsőnek számít, együtt a tanácselnökkel, a párttitkárral meg a szövetkezet vezetőivel az ne tagadja^ hogy szereti

azt, amit az Isten adott. No, hát egészségére!

Murger egy hosszút ivott és csak azután válaszolt.

— Isten után az első? Édes bátyám! Nálunk a kapitány számított Isten után elsőnek. Bizony, én utána következtem. A sokadik voltam, ahogyan mondani szokás.

— Már pedig itt nálunk úgy divat hogy a pap az Isten után az elsőnek számít, egy rangban a falu többi vezetőivel. .. És azt meg ne restell je, hogy szereti az italt. Az elődje is szerette, de csak egymaga ivott. Persze, a sekrestyében ott állt az üveg. Tudta ezt mindenki, mert tudta a harangozó...

Murgerben felkacagott valami sejtés.

— Hát kit vártak maguk az állomáson?

— A tisztelendő urat... vagy, hogy mi a rangja, azt még nem tetszett elárulni.

— Akkor maguk mellé fogtak! Mert én a Murger fiú vagyok. Az, aki tizenötévesen Amerikába szökött és negyvenkét éven át matrőzkodott á tengereken — nevetett, hogy a könnye is kicsurdult. — Most nyugdíjaztak, és hát, gondoltam, itthon élem le a hátralévő éveimet.

Sértődés persze nem esett belőle. Harmadnap az új pap is megérkezett a faluba és hogy hűségesen legyünk az eseményekhez, tudatni kell az olvasóval, hogy a pap és a nyugdíjas matróz nagyon összebarátkozott. Mert nem csak a matrózfröccs receptjét tanulta meg a Murger gyerek hosszú vándorlásai során. Nem bizony! És történetesen az új tiszteletes nagy barátja volt ezeknek a receptériák- nak...

A SZÉP BESZED PROFESSZORA

, — Azt ott? — kérdezte, s karjával mutatta az irányt.

— A szövetkezet majorja.

— Aha! — modta erre.

— Jó szövetkezet — mentegetőzött a kucsmás;

— Jó bizony. Hát még ha Isten áldása lenne rajta — szólalt meg most már másodszor az asszonyka és keresztet vetett;

Több szó nem esett. Sem a vasútról, sem az állomásról, mely pálinkázgatás és borozgatás közben a két falu közé épült harminc—negyven éve, sem pedig a dombon felépült majorról. A szél megélénkült és mintha a hideg is jobban kezdett volna marni. Sőt, Murger úgy érezte, hogy süt a januári hideg. A legelviselhetetlenebbnek akkor tűnt, amikor a kocsma elé értek.

— Kedves bátyám! — fogta meg a gyeplőt tartó kucsmás kezét. — Itt meg kellene állni.

Megálltak. Murger elsőnek szállt le és intett a többieknek , is. ,

— Ha már ilyen szívélyesek voltak — s előre indult.

— Ha meg tetszik engedni — állt előre a kucsmás.

— Azt már nem! — tolta maga mögé. — Mit kívánnak?

A férfiak összenéztek, az asszonyka pironkodva melengette kezét a kályhánál.

— Hát..: igyunk egyformát!

— No, az a nénénknek erős lesz. Neki elegendő lesz egy deci édespálinka. Császárkörte. De mi egy matrózos italt iszunk! ;

— Hát... ihatunk! Olyant mi még úgy sem ittunk. De nem is nagyon kapni itt.

— Kapni azt! Van rum? — kérdezte a csapost.

— Van! }‘

— Sör, meg törköly is?

Letelepedtek egy asztalhoz és koccintottak. Murger egy, Lőrineze Lajos nevéről szinte mindenki a Rádió Édes anyanyelvűnk ötperceire asszociál. Ismeri, szereti a közönség kellemes orgánumát, okos. szép beszédét, érdekes fejtegetéseit Megvalósította azt a nyelvművelő eszményt. amelyet még Kodály állított; „a legjobban az tud ezen „ területen jó munkát végezni, aki ismeri a nyelv törvényeit, jó stílusérzéke van — ezenkívül — minthogy a kiejtés is egyik fontos kérdése a jó magyar beszédnek — kifogástalan s lehetőleg szép a kiejtése is... nyelvtudós, író és előadóművész egysse- mélyben... Sikere csak akkor lehet, ha a legszélesebb körök érdeklődését és állandó figyelmét fel tudja kelteni”.

Annak idején Kodály Zoltán javasolta: legyen a

nyelvművelésnek fóruma a Rádió is. Akkor, 1952-től váltak állandó műsorszámmá Lőrineze Lajos előadásai. Először színész olvasta föl a szöveget de aztán hamar átvette ezt a szerepet is. (Egyetemista korában megnyerte az első magyar kiejtési versenyt.)

Azóta sok könyv tanúskodik a sikerről. S a hallgatók, olvasók számtalan levele — amelyben kérdeznek, feleletet várnak, véleményüket közük, esetleg vitatkoznak, vagy egyszerűen csak dicsérik. üdvözlik a sorozat szerkesztőjét.

A levelek. Százat, ötszázat leap egy hónapban? Mindegyiknek örül, egy se marad válaszolatlanul. Mintahogy készségesen válaszol, ha a központ hozzá kapcsolja a Nyelvtudományi Intézet telefonügyeletét kereső diákot, gépírót.

— Bontsunk föl néhány levelet? — kérdezi, s a napi postára mutat;

Az egyikben névnapot reklamálnak, a másik a betűszókról polemizál, a harmadik földrajzi nevek helyesírásáról kérdez, a ’negyedik azon töpreng, hogyan szólítsa meg idős munkatársnőjét.

A legtöbb neki írt levél is azzal kezdi: ...„nem tudom, hogyan szólítsam önt!” — elvtárs, professzor úr, vagy egyszerűen csak Lő- rincze Lajos!? A rádiós előadásokban talán egyszer erre is sort kerít!)

Egyik kötetének előszavában így ír: -..„aki ma nyelvőrségen áll, nem öldöklő szerszámokkal fegyverkezik fel. Nem fegyveres őr; inkább talán olyan torónyör, aki helyzeténél fogva mesz- szebb lát s a magaslatról beszámol tapasztalatairól azoknak, akiknek a szemhatára szűkebb. Elmondja mit lát a tájban, merre vannak a szépen rendben tartott gazdaságok, vagy vadvirágos, esetleg gazos földek. Térképezi a tájat: merre vezetnek a jó utak, hol téved az utazó nehezen járható helyre, veszedelmes szakadékba, Beszámol a táj életéről, változásairól. De nem kerüli el figyelmét „ bomladozó épület s a viruló vetéseket fenyegető kártevő sem... Talán... nem is kellene kibontanom „ hasonlatot magyaráznom, hogy a ,,táj”: a magyar nyelv, a „gazos földek”: a gondatlan, hanyag beszéd, írás, „ „táj élete”: a nyelv élete, változásai stb, stb.”

Miről is szól az Édes anyanyelvűnk?

Szentelt már időt n nyelv- művelés módszereinek, a szókincs nagyságának, beszélt n nyelv változásairól, a nyelvjárásokról, az Értelmező Szótárról, a jó magyar kiejtésről, az új helyesírási szabályokról, a földrajzi nevekről, a szólásokról, a jelentésváltozásokról, a szavak életrajzáról, a stílusról. — Mindegyik előadását aktualizálja. irodalmi idézetekkel, történeti áttekintéssel fűszerezi — s valamilyen csattanót. történetet is talál hozzá. Ugyanolyan frissek, élvezetesek az előadások — mint rövid cikkecskék — könyv formában.

— Az Édes anyanyelvűnk harmadik, bővített, átdolgozott kiadását kaxácsonyra tervezem. Kicserélem az aktualitásukat veszteit cikkeket, néhány elméleti írással bő- vítemr Annyi a kérdés. n „téma”! Egyszer hangos könyvet szeretnék írni, — lemezzel kombinálva a szöveget.

— Ön szerint milyen a jó nyelvművelő?

— Arra kell törekednünk, hogy magunkban és másokban kifejlesszük az igényt gondolataink minél szabato-. sabb, szebb kifejezésre, s hogy ítéleteink „ nyelv dolgában sohase mondvacsinált és csak igen kis százalékban alapuljanak igaz szabályokon. inkább a nyelvnek minél alaposabb ismeretén, a mai iáén vés köznyelvi használatnak, jó íróink gyakorlatának, a magyar nyelvjárásoknak s bizonyos fokig a magyar nyelv történetére épüljenek.

— Aki ezek nélkül fog a nyelvművelő munkához, az nem doktora, hanem ku- ruzslója lesz a nyelvnek, s csak nyelvi babonákat terjeszthet. Arannyal szólva: a nyelv pestises járvánvát — Persze a nyelv múltjának, jelenének ismerete önmagában méff nem tesz senkit igazán jó, eredményes, hatékony nyelvművelővé. Kell még valami többlettel rendelkeznie a jó% nyelvművelőnek. Érdemes volna egy-" szer részletesen megírni, kidolgozni, melyek ezek a tulajdonságok. Nyilvánvaló, hogy elsősorban felelősség- érzet és mély közösségi érzés, annak felismerése, hogy a nyelvtudomány nem önmagáért van. Azután a nyelv művészi oldalának az átlagosnál jobb értése, s ami ezzel együtt jár, a magyar irodalom, a mai és a régebbi írók, költők műveinek ismerete. A különféle nyelvi formák értékeléséhez, mérlegeléséhez. a régi és az új, az elhaló és a születő harcában való ítélethez okvetlenül fontos az erős ítélőképesség s a kellő arány- és stílusérzék. S ami mindezt átfogja. a jó kifejező- készség, a népszerűsítés stílusának és lélektanának ismerete.

— Ismerjük-e eléggé anyanyelvűnket, jól, szépen beszélünk-e magyarul?

— Az iskolázás, a műveltség terjedése, az irodalmi nyelv térhódítása a helyesírás, a kiejtés bizonyos egységesülése mind a nyelvi kultúra növekedését jelzi. A magyar nyelv úgy javul, ha az egye- deket, akik a nyelvet beszélik, rászoktatjuk a minél pontosabb. választékosabb nyelvhasználatra. A tömegekben megnőtt az érdeklődés az anyanyelv iránt.

— A nyelvművelést nem lehet elég korán kezdeni. Az óvodának, az iskolának kell megadnia az alapot a módszeresen táguló, bővülő, világos nyelvtudáshoz. Helytelennek tartom például, hogy az óvodáskorú gyereket idegen nyelvre tanítják — akkor, amikor saját anvanyel- vét sem tanulta meg igazán. Az iskolai oktatásban se a nyelvtan önmasáért való megtanítása legven a cél, hanem n nyelv minél jobb használatára, elm“lvüb ismeretére tanítson. Űgv, hogy önöm legyen a nyelv tanulása

Kádár Márta

i

4

PALICZ JÓZSEF: PORTRÉ

KISS ATTILA rajza