Szolnok Megyei Néplap, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-04 / 3. szám

1970. Január 4.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

SUHA ANDOR:

Névtelen

harcosok

lmentem a járás

legjobb termelő- szövetkezetébe egy jó kis taggyűlésre. Velem jött a járás „első” embere is. Helyesebben: én mentem véle. Nem rossz fiú. régi barát, csak egy kicsit „első” ember lett. Tisztelettel fogadtak. Régi bútor már itt, de valahogy elszokott a közvetlen, nyersen kimondott szótól. A parasztok mondogatták neki oda, s láthatóan nem nagyon tetszett neki a dolog. Amikor már a tizedik hozzászóló is azt firtatta, hogy a „járási elvtársak”... Ránéztem a barátomra, ő meg rám. Értettük egymást, láttam, már nem fáj annyira neki, hiszen mindketten egyre gondoltunk, hiszen tizenöt évvel ezelőtt, akkor, azon a gyűlésen együtt voltunk.

Kinyitották az ablakokat, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Néhányan kiabáltak, méltatlankodtak, hogy az a sok bagó, úgyis kicsi a terem meg... De olyan nagy volt a hangzavar, hogy az antibagózók érvei nem jutottak el egy méterre sem. így hát folyt minden, ahogyan megszokták már a vén falak a munkásotthon vendégeitől.

Több mint egy órája tartott már a gyűlés, amikor az elnök javasolta, hogy tartsanak egy kis pauzát, mert ezután a városi párttitkár akar szólni.

A nyitott ablakon finom friss illatok törtek a terembe. Az asztalnál a titkár rakosgatta papírjait, nem szerette volna, ha beszéd közben elveszíti a „vezérfonalat”. Látható izgalomban volt. drukkolt mint egy fiatal színész a premieren. A hallgatóság nem nagyon méltányolta ezt. Kitódultak az udvarra, néhányan a dolgukat végezték, még többen a söntós körül tolongtak, hogy bekapjanak egy fröccsöt, vagy három deci tisztát — ki, hogy szereti, hogy szokta meg, kinek mennyire telik.

A sömtésben jó formájú nevető, szemű nő dolgozott^ s a körülötte tolongó férfiak kissé darabosan és sután, de tiszta szívvel mondták el neki bókjaikat. Az meg mintha a sok ráparázsló férfiszem mint megannyi tükör Iétt volna, amely szépnek, kívánatosnak mutatja, boldogan kacarászott, kedves volt valamennyihez. Ragyogott,. virult. Gyorsan irakta a teli poharakat, szedte az üreseket, jött, ment, s talán észre sem vette, hogy egy kicsit, no csak úgy 'finoman, riszálja magát. Nem tudatosan, de annál sokkal biztosabban érezte, hogy testének minden vonala drága érték lehet a férfiembernek. S mert a munkásotthon nem párizsi szalon,' s a kőművesek nem francia márkik, hát ezt a szépséget oly természetes egyszerűséggel ismerték el, mint amilyen természetes szépséggel pompázott maga a nő.

De meddig tart egy ilyen kis szünet? Máris folytatják tovább a gyűlést. A valóságban persze több, mint fél óra, ők meg arra is megesküdtek volna, hogy öt perc sem volt.

Az elnök tiszteletteljesen felkérte, az előadó pedig tiszteletteljesen elmondta, azaz, hogy belekezdett az előadásába. Ismertette az amerikai imperializmus szándékait, és némi köhögés, torokköszörülés és egy fél pohár víz után merész lendülettel vagy húszezer kilométert ugrott. egészen Kínáig.

— A nagy menetelést, a kínai elvtársak dicső harcát éppen úgy...

Azon az estén sohasem tudták meg a teremben levő emberek, hogy mi történt „éppen úgy”, mert amikor a titkár idáig jutott mondanivalójában, egy borízű hang minden további történelmi értekezésnek véget vetett.

— Arról beszélj, pajtás, mikor lesz munkánk? És a gyerekeknek mikor lesz a kenyér? Tedd le, testvér azt a brosúrát, és erről beszélj nekünk.

A teremben hirtelen csend támadt, valaki csdkónyerítés- re emlékeztető hangon felröhögött. Bár akarta volna, de már nem tudta visszatartani. Az idegek különös, furcsa játéka, hogy komoly felnőtt, egy életet átdolgozott munkások is, mintha újból az iskola padjaiban ülnének, úgy röhögnek. S minél jobban akarják visszatartani, annál kevésbé sikerül. Már abbahagyná, de ahogy ránéz a másikra, anvnt kérges nagy markába, mint bombardóba fújja az érthetetlen nagy jókedvet, akkor újra, ő is -Kacag, pukkadozik az egész terem. Kacag, pukkadozik kétszáz munkanélküli kőműves.

A csendháborító, amolyan kis figura ember, aki amúgy- is szeret szerepelni, most mint színész a tapstól, meg- mámorosodik. Folytatná is, de valaki hátulról megragadja a frakkját, s az újra beállt csendben még hallani egy mély basszús utolsó szavait: „...elhallgass, te macskanadrág. Halljuk a titkárt!”

Az előadói asztalnál az elnök már nyolcadszor verte a vizeskancsóhoz vastag ácsceruzáját, de mit sem használt. Most, a csendet kihasználva felugrott, de csak hápogni tudott, mert érezte, ő is ludas az imént 6 is alig tudta visszatartani a röhögést, még most is lila az arca.

A titkár csendben állt, szemben az emberekkel. Gondolkodásra nem sok ideje volt. Határozott arcú magas szőke férfi, nem több huszonhat évesnél. Szikár alakián jő szabású sötétkék ruha. fehér ing. szürke nyakkendő. Egy hete hogy ide. a városba helyezték. Azóta ezt a ruhát viseli, mert csak ez van, meg az overállja. És

azt mégsem hordhatja. Jó

megjelenésű férfi, de most kissé zavart.

Először úgy érezte, magát, mint akit pofonvágtak, és szembeköptek. Ha akkor szóhoz jut. olyat mond, ami esetleg egy i életre megpecsételi sorsát a munkások között. Szerencsére nem jutott szóhoz, volt ideje felmérni a helyzetet;

Magára gondolt, üzemére; barátaira, akiknek már jól megy a soruk, van munkájuk. De néhány éve... Bíztak akkor is, de időnként élelszakadt a bizalom szála. Nem volt munka, nem volt kenyér. „Fiam mit eszünk máma?” jutottak eszébe öreg édesanyja reggeli ébresztői. Akkor ő sem szívesen hallgatta a,nemzetközi beszámolókat. Éjszakánként, álmában is érezte megszokott, hűséges szerszámainak nyelét. Ez a röhögés itt a teremben egy idegfeszültség levezető zsilipje. Nem bírták tovább, a remények és a kétségek ezernyi változását és tőle, rajta keresztül a párttól akarnak biztosat hallani, s ő iskolás módra mondta á leckét, korholta önmagát.

Eddig jutott gondolataiban, amikor az elnök ismét a helyére huppant.

— Nézzék emberek — kezdte — én nemrég vagyok a városban, de egy-két biztató dolgot máris tudok mondani maguknak. Lent iártak a héten a minisztériumból, ott is tudják, hogy itt több száz munkanélküli van. Egykét hónap és hozzáfogunk a laktanyák rendbehozásához, a szállodát is renoválni kell. azután építjük az új házakat. Lesz itt munka bőven. Nemsokára megalakítjuk az építővállalatot is...

— Erről már sekat hallottunk. de nem hiszünk benne. Nekünk nem ígér«°+és. de azonnali munka kell. Mit akarnaV. b^törinn pr/ ember? — ezt igen tisztelettudóan amolyan ötvenéves forma,

szemmelláthatóan nagy tekintélynek örvendő ember mondta. Arca a sok naptól, esőtől és széltől olyan volt, mintha kőből faragták volna szaktársai csákánnyal.

— Itt elvtársaim — vette át ismét a titkár — a szó betartására egy biztosíték van. az, hogy én is munkás vagyok, mint maguk...

— Az vagy te az apád-:. — hallatszott ismét hátulról, a sejtelmes félhomályból. Azután ordítás, majd csend. Alkalmasint a közbeszólót rúgta valaki úgy bokán, hogy elhallgatott.

*

Korán sötétedik még mindig. gondolta magában s odament a szabadban rögtönzött konyhához, megnézni, hogyan fő a gulyás. Jókedvű volt és vidám. Mindig jól érezte magát az emberek között, de a mai nap .egészen nagyszerű volt. Ahogy odaért, a hatalmas bográcsok birodalmába, orrát megütötte a finom illat, szálában összeszaladt a nyál. Kínál- gatták, de ő keményen nemet mondott, szégyellt® magát. mert úgv érezte, látszik rajta, hogy éhes.

„Taknyos csitrik” — bosz- szankodptt magában egy pillanatig.! mert ahogy elnézte kendővel bekötött kedves kis arcukat, ügyes mozdulatukat, megint vidám lett. Nyolc—tíz lány — diákok és munkások — szorgoskodott a tűzhely körül. Tizenhét— tizennyolc éves«-’- lehettek. Kedvesek, huncutok, akikbe most úgylátszik belébújt az ördög. Tisztelettel beszéltek, de szavukból kiérződött az évődés. A titkár kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a jótékony márciusi szellő az egyik lány szoknyáját a magasba lebbentette, s az elővillanó szépívű combok sejtetni engedték a már asz- szonnyá érett lányt. A titkár kinyitotta a száját, de nem szólt, lassan tovább- allt. „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom...” dúdolgatta, és nem tudni, hogy ettpl a képtől-e, vagy attól a sok embertől, akiket maga körül látott. ismét mosolygós kedve támadt.

— Titkár elvtárs! — szólt a kis keszeg ember, — jöjjön, vigyük el ezt a „kis” téglát. Ha elbírja, kalapot emelek;

Cipelték, vitték, nehéz volt. Ütközben le is tették. de mégis célhoz értek. Már a harmadik kemencét építették a kőművesek aznap, vasárnap a tsz-ben. Mások tiszta, városias új WC-t építettek, nem is egyet. Vagy százan az udvart hozták rendbe. Néhány tucat ember a bolgárkertészetben segített, sokan a műtrágyát szórták a felszántott földekre. Mindezt a párttitkár szavára. Már embernek tartották az építők is. Majdnem annyira, mintha kőműves lenne. Bíztak benne. mert amit mondott és ígért, megvalósult. Ha munkára biztatott, ő volt az első. -aki ment, mint jó parancsnok a fronton a rohamba. Az emberek hamar észreveszik az ilyesmit, s utána már rokonnak érzik. De rokon ide, rokon oda, továbbra is kóstolgatják, próbálgatják emberüket. Éppen úgy, mint a grundon a gyerekek az úi vezért. Erős-e, érti-e szakmáját, megissza-e a bort, van-e esze, és állja-e a sarat mindenben? Teszik ezt azért. mert idegenből jött, mert - fiatal, s • mert munkásnak vallotta masát. Márpedig, ha idejött vezetőnek. lPCalább olvan embernek kell lennie, mint az idevalósiaknak.

Dóin tán négvkor végeztek. Derekas munka volt. Az udvar takarosán elplanórozva. a kert jó mél ven föl ásva és a kemencék akár kis miniatűr templomok, sárgállottak a szürkülő ég alatt De mégiscsak félmunka volt A puszta, amely a majorságból és ezer hold földből állt, nemrég lett szövetkezet. A bérlője disszidált, s most a városból meg a környező községekből telepítettek ide embereket Nem a parasztok elejét. Akadt közöttük persze becsületes, jóindulatú is, de több a hitvány. Ezek úgy képzelték az életet, a munkások segítségét, hogy vasár, naponként azok végzik helyettük a nagy munkát. Most is. ezen a vasárnapon is, addig ők nagyrangosan elvonultak a közeli faluba misét hallgatni, amíg a városiak dolgoztak. Amikor visszajöttek, a munkások mondogatták nekik, hogy ez nem szép, hogy ez nem illik, hogy hát... Ök máris készen voltak a válasszal: „örüljetek, hogy beléptünk a kolhozba; Nem azért jöttünk ide, hogy megszakadjunk. Nekünk jó az udvar így ganéjosan is. Ha örömötök telik benne, hát csak passziózzatok. Nem szégyellitek magatokat, istentelenek? Azt kívánnátok, hogy az isten szent napját is munkával töltsük?”

A titkár dühös volt, de hallgatott. Azt akarta, hogy továbbra is a munkások be- szélienek, ne ő szóljon bele. Nem mentek semmire velük. A WC-re azt mondták, nem kell, úgyis a ház végébe járnak. És egyáltalán semmi nem. kell nekik, hagyják őket békibe.

Aztán teltek az évek is, megszokták a munkát, a rendet. Jó hírük nemsokára messzire szállt, megsokasodtak. Ma ez a járás első szövetkezete. A szövetkezet élén az öreg Gergely áll, aki olyan huncutul tud koccintani a külföldiekkel, hogy ő mindig józan marad, azok meg... De nehagy jegyzékvéltás, s egyéb nemzetközi bonyodalom támadjon a megállapításból. inkább térjünk visz- sza az ősidőkhöz.

Elköltötték az ebédet, körülülték a tüzet, előkerültek a bütykösök, A titkár az emberek háta mögött állt, és a tűzbe bámult. Borral kínálták. Amíg ivott, tekintete megakadt a lányon, akinek szemei azt mondták: mit bámulsz, most is, mint délelőtt bámultál, úgyis tudod, milyen egy tizennyolc éves lány. Kedvesség és melegség volt a szemében.

„Igyák titkár elvtárs, ne bánkódjék. Nem lesznek ezek a parasztok mindig ilyenek. Hiszen tudja, mi is hogyan kezdtük. No. Így ék!” — tartotta oda a korsót a kisember. „Jövő vasárnap is kijövünk”. — szólt közbe egy másik.

Azt a jóleső melegséget érezte, amit csak szabaduláskor utoljára, amikor géplakatos inasból segéd lett. Lám. milyen természetesen veszik ezek az idős munkások az életet. Mennyivel bölcsebben, mint ő. És ebben semmi tudálékosság nincs, olyan természetesen mondiálc. ahogyan élik az életüket. Pontosan úgy, ahogyan őt figyelmeztették a gyűlésen, hogy az életről az ő életükről beszéljen;

•ÜT

Az emberek most is beszéltek. Jót és rosszat mondtak. Kértek és javasoltak. És bírálták az ő munkáját. „Egv kicsit többet iárjon közénk, az emberek közé. Ne sajnálja otthagyni az irodát. Több segítséget várunk magától. úgy mint régen” — mondogatták.”

Az ám! Éppen tizenöt éve — mondotta a titkár szeme és mondta az enyém is. Hogy elrepült. Csak eev nem változott. Most is az emberektől kell tanulni. De ahogvan hallgattam a válaszát. szavaiból úgy vettem ki. ma is szívesein teszi, nem bánja ezt. x'i,

E

BOKROS LÁSZLÓ VÁZLATFÜZETÉBÖL