Szolnok Megyei Néplap, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-24 / 20. szám

1970. január 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s Bírósági jegyzetek O. S. mester — az ingyen­élésben! Gondolkodásmód já- ra jellemző az alábbi eset Kisújszálláson a papírbolt előtt megpillantott egy ke­rékpárt. Meglátni és megsze­retni egy pillanat műve volt és elemelni is. Ügy látszik azonban, hogy a tulaj done» szerencsésebb csillagzat alatt született mert meglátta a to- vakarikázót Gyorsan rend­őrt kerítettek és a rend szi­gorú őre motorkerékpárral beérte, fülönfogto és előál­lította a rendőrőrsre a tolvajt — O. S. val­lott, mint a karikacsapás, aláírta a jegyzőkönyvet az­tán elbocsátották békével. A pályaudvaron isimét rá- mosolygott a szerencse, ezút­tal egy versenykerékpár ké­pében. Felpattant rá, szeren­cséjére a tulajdonos nem volt a közelben. O. S. örült hogy megtakarította a vas­úti költséget. Otthon a ke­rékpárt szétszedte, a vázat amelybe az azonossági sár- szám van beütve, eldobta, az alkatrészeket értékesí­tette. Ennél az esetnél minden konkrétumot elhagytam. A szereplő személyek — legye­nek személytelenek. , Férjuramnak egy nap meg­lepetésben volt része. Kicsi­vel korábban érkezett haza a szokottnál és legnagyobb csodálkozására egy idegen férfivel találkozott, aki elég otthonosan mozgott a lakás­ban. Néhány nap múlva O. S. kerékpárral elindult Tisza- roffra. Ezúttal a sajátján. Az út viszontagságai Tiszaderzs- nél megakasztották. Számá­ra viszontagságok azt jelen­tették, hogy a töltőállomások — magyarul kocsmák — na­gyon sűrűn helyezkedtek el az út mentén. No meg össze­akadt régi munkatársával — együtt ültek börtönben — és a találkozást megünnepelték. Komája annyira elázott, hogy a hű barátnak kellett gondoskodni róla. Itt ismét kitűnt O. S. „könnyed” élet- felfogása, meglopta sajá+ rabtársát is. A pénzt elitta Néhány nap múlva isimét lá­tott egy csábító kerékpárt. Az előzőekhez hasonlóan megpróbálta „magáévá ten­ni”, azonban a tulajdonos kellő időben érkezett és a kerékpámyeregből O. S.-t egyenesít a rendőrségre tolon- colták. O. S.-t a bíróság két évi és nyolc hónapi szabadság­tizenkétágú. a férj fájdalmát enyhítendő, amikor kettesben maradtak, a fiatalasszony könnyfakasztó történetet adott elő. Elmesélte, hogy ez a férfi zsarolja őt leánykori viselt dolgaival, a férj bosz- szút esküdött. Rábeszélte fe­leségét, hogy a zsarolót hívja meg a lakásba. A férfi nem gyanított semmit. A szoba szolid han­gulatvilágítással várta, azon­ban a sötétség a ház urá­nak sötét terveit is takarta. A férj egy másik szobában elbújva várta a kellő pilla­natot, amely nem váratott sokáig. A felbőszült (és most már megbizonyosodott) férj előugrott rejtekhelyéről és az igen csak lenge öltözékben levő zsarolót nagyon meg­verte. Az illető számlálatla­nul kapta a pofonokat. Az­tán a férj egy lábmozdulat­tal kirepítette a zsarolót a lakásból. Mit tehet ilyenkor egy megcsalt és elárult házába- rát? Törvényeink tiltják az önbíráskodásít, ezért a csá­bító és zsaroló feljelentette a férjet és a feleséget, hogy öt személyi szabadságában korlátozták. Az ügyet igyeke­zett úgy beállítani, hogy ő csak egy régi adósság behaj­tása miatt járt az asszony­hoz. Arra már nem tudott feleletet adni, hogy miért nem a férj jelenlétében pró­bálta visszaszerezni a köl­csönt. Aztán megmérgesedett és elszólta magát, közölte, hogy j, fiatalasszony tőle bi­zony készpénzt, ruhát és ék­szert kapott. A bíróság az asszonykát és a férjet elmarasztalta és fel­függesztett szabadságvesztés­re, pénzbüntetésre ítélte, a csábítót viszont hamistanú- zásért felelősségre vonta- Melyikük járt jobban? kékesi — A férj elővette asszonyát, hogy feleljen meg a súlyos vádakra. A menyecske pitye- regve bevallotta, hogy a helyzetet nem lehet félreér­teni és szánakozva tapogat­ta meg férjének fejebúbját, ezzel jelezve, hogy oda jó­kora trófea illenék. Legalább Csökkent az ajándékozási kedv A „Televíziót az iskolának!“ mozgalom legfrissebb híreiből Közlemény Szolnok megye Tanácsa legközelebbi ülését január 26-án 9 órai kezdettel tartja a megyei tanács nagytermé­ben. Ülésén megálapítbatja az 1970. évi költségvetését, valamint a járási-, városi költségvetési szabályozókat; megvitatja a megyei tanács szerveinek 1969. évi tevé­kenységéről szóló tájékozta­tót és meghatározza az 1970. év legfontosabb feladatait A megyei tanács végrehajtó bizottsága ezúton hívja meg az érdeklődőket a tanács­ülésre. Szolnok megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága A hónapok óta tartó moz­galom kezdeti lendülete az utóbbi hetekben alábbha­gyott. Mind kevesebb üzem, termelőszövetkezet, intéz­mény keresi fel a megyei ta­nács művelődésügyi osztályát azzal a kéréssel, hogy ajánl­janak olyan iskolát, amely­nek még nincs televíziója. Igaz, a válasz is egyre ne­hezebb. A villannyal ren­delkező iskolában ugyanis már mindenhol van legalább egy készülék. Ez ugyan még nem jelent telítettséget, hi­szen egy nagyobb iskolában 2—3 készülék sem sok, az ajándékozók viszont sokkal szívesebben adnak televíziót olyan iskolának, ahol az ő ajándékuk lenne az első ké­szülék. Január 23-ig összesen 132 televíziót adtak át az erre rászoruló iskoláknak, jelen­leg még 22 készülék aján­dékozásáról tárgyalnak. A villannyal nem rendel­kező tanyai iskolák közül eddig hat kapott televíziót, huszonhárom helyen azon­ban még most sincs készü­lék. Az ajándékozók között változatlanul a 7-es AKÖV dolgozói állnak az élen, ők adták a legtöbb televíziót az arra rászoruló iskoláknak. Említettük, hogy eddig 132 készülék talált gazdára az iskolákban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ténylegesen ennyivel növekedett az is­kola^ birtokában levő tele­víziók száma, mivel sok ré­gi, használhatatlan vagy már alig használható készüléket ki kellett selejtezni B. A. Bárcsak tovább csinálhatnám Van akinek érzelmei ala­csonyabb fokon hevülnek s fantáziája is élénkebben dolgozik és azt mondja: mi lenne, ha egyszer én szorul­nék embertársam vérére? Na jó, ahogyan más kapott én is kapnék. De ezt a vért valakik adják... Ha én nem adok, akkor hogyan várjam el, hogy kapjak. — Elvégre nem várhatom, hogy mindig csak mások... Szerencsére nagyon sok ilyen ember él közöttünk. Nekik köszönhetjük, hogy még egyetlen súlyos beteg felett sem álltak széttárt karokkal az orvosok: — hiába, nincs vér... Van vér és egyre több vért ajánlanak fel az ország vérellátó állomásainak. — Véradás? Ugyan kedves elvtársam, az ma már nem téma, — mondták nekem a televízióban. — Akkor azt hittem, nem hallok jól, hogy amiért én annyit dolgoztam, fáradoztam, azt egy mondat­tal és ilyen hangsúllyal in­tézzék el? Nem téma... nem téma... Aztán megnyugodtam és megpróbáltam nem vér­adószervező fejjel gondol­kodni. — Ott a Televízióban le­het, sőt mi az hogy lehet... Valóban nem a legnagyobb téma. Mit szólnának a né­zők, — persze nekem min­dig érdekes lenne — ha nap, mint nap, vagy hetenként rendszeresen véradó napokat mutogatnának, mert valahol az országban az év minden napján önkéntesen adnak „életet” lehet, hogy egyszer­re több községben, — vagy gyárban is. — Jó az, ha nem téma? Talán jó... Talán jó, mert a munka, az emberek áldo­zatkészsége az ország köz­véleményének felkeltése nél­kül is újra termelődik. Per­sze, manapság annyi szemét embert, bűnözőt mutogatnak a képernyőn, néhány igaz emberről is megemlékezhet­nének időnként. Ne csépel­jék el, ne mutogassák nyak­ra főre a véradónapot, de azért néha... — Bizony egy kicsit ne­künk segítenének ezzel. Nem azt mondom, hogy enélkül nem tudom meggyőzni a munkatársaimat, mert rám, ezt nem dicsekvésből mon­dom, hallgatnak az emberek. Türelmesen beszélgetek min­denkivel, tudom kivel, ho­gyan kell, nagyon jól isme­rem őket. Hallgatnak rám. Tudiá milyen jó, milyen fél­emelő érzés ez? Nem csak úgy mordom, valóban így van. Az elsők között jöttem Jászberénybe 1954-ben. Attól kezdve a Hűtőgépgyárban a szerszámüzemben dolgozom. Köszörűs vagvok. Az ieen, azok a fiúk ott a szerszám­üzemben... Olvan összetartó rendes társaság, hogy no. Persze nem panaszkodhatott!, Tolvéth Tibor kiváló véradó­szervező három éve mióta szervező vagyok, nincs nekem panasz­kodni valóm. Sokat dolgoz­tam? Szeretem, azért csiná­lom. Mindig örültem, ha jól sikerült a véradónap, ez kár­pótolt minden fáradságért. No persze kudarcok engemet is értek. Megterveztem a Magyar Vöröskereszt III. kongresszusára egy emlék­plakettet. Az országos veze­tőség ugyan jónak találta, — műanyagból könnyen gyárthattuk volna, — de közbejött valami. — Csak úgy, minden pénz és nyere­ség nélkül...? — Hiszen a mechanizmus, ugy-e érti az elvtárs? — mondták. Nem értettem, de mit csináljak? Ha nem tudnám, hogy ha­szontalanabb dolgokra ennél többet is... — Nem is ez a baj, az em­ber néha falba ütközik, meg­szédül, de megrázza a fejét A mezőtúri Felsőfokú Me­zőgazdasági Gépészeti Tech­nikum klubtermében 1970. február 3-n délelőtt 10 óra­kor nyitják meg a mezőgaz­dasági könyvhónapot. Az ünnepélyes megnyitón Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban című költemé­Elkészült az elmúlt év múzeumi mérlege: 1969-ben 6 millió 771 000 látogatója volt az ország múzeumainak ideértve a tanácsi és szak- igazgatási felügyelet alatt működő intézményeket is. A látogatók összesen mintegy másfélezer kiállítást tekint­hettek meg, amelyek közül 449 állandó kiállítás, míg a többi időszaki bemutató volt. A fővárosban egy év alatt 337 a vidéki városokban 793, a községekben pedig és megy tovább. Azaz csak menne... Három hónapja nem dolgozom már. Az ide­geim... Félek, nem biztos, hogy tovább dolgozhatom. Lehet, hogy leszázalékolnak, Ketten maradunk az asz- szonnyal, két beteg. Pedig még csak az ötvenet tapos­suk. Sok minden összejött. Feleségem már három éve nem dolgozik, súlyos gerinc­betegségben szenved. A há­zimunka is rám hárult. Az a nyolc év sem múlt el nyom­talanul fölöttem, amit a fron­ton és a fogságban töltöttem. Az előbb azt kérdezte, hogyan csináltam, hogy ilyen eredményesen szerveztem az önkéntes véradásokat. Azt mondtam, nem tudom, min­den úgy sikerül, de ez így nem elég. Szeretem az em­bereket, s látja ők sem há­látlanok nekem. Most eszem­be jutott valami: a háború után vérhas gyanúval kór­házba kerültem Szmolenszk- ben. Tizennégy paratífuszos is ott volt akkor. Egy napon a kórház igazgatója megkér­dezte a betegeket, ki vállal­ná az ápolásukat. Azt mond­tam, majd én. Bevonultam közéjük, a borzalmas terem­be. Szörnyű betegség, tizen­négy nap alatt elviszi az embert. Az én bőröm telje­sen fehér volt a fertőtlenítő klórmésztől. — Tizenhárom meghalt, egy megmaradt, a nevére is emlékszem: Fekecs Béla volt. Szellemileg ő is megsínylette. — Ezt sem kellett volna csinálnom, de én úgy érez­tem, hogy kell. Így vagyok' a vöröskeresztes munká­val is. nyének elhangzása után Nyí­ri Béla. a megyei tanács vb elnökhelyettese mond meg­nyitót Utána dr. Bánházi Gyula kandidátus, a Mező- gazdasági Gépikísérleti Inté­zet igazgatója „A mezőgaz­daság gépesítésének időszerű kérdései” címmel tart elő­adást 298 ezren váltottak múzeu­mi belépőt. Pécsett 172, Sze­geden 135 ezren, Győrött 136 ezren fordultak meg a helyi kiállításokon. Debrecen 202 000 múzeum- látogatóról számolt be — különösen a Déry múzeum képtára volt népszerű — az eg­ri vár történeti emlékeit 394 000-ren tekintették meg, a nyírbátori Báthory emlék­múzeumban 103 ezren jár­tak egy év alatt — bj ­Mezőtúron lesz a mezőgazdasági könyvhónap megyei megnyitója 7 mi lió múzeumlátogató egy év alatt ........................................................................................................................................................................................................................■■■■■.......................imnníjMin A fiú, aki valahon­nan a fák közül bújt a „prérire”, a gyepszélről fi­gyelte a Góbét, a kézen fogott sast, a lebbenő pillangót, ahogy szárnyvégeit tartva, hajózó ruhában futottak vele a fiúk a feszülő kötél után. A fiúk elmaradtak mellőle; — egy pillanatig még a földön koco­gott, rohant, majd erős szár­nyakkal a fák fölé szökkent, a rét fölé, a sóvárgók fölé. Akik a földön maradtak, fölnéztek rá: értőn, vágyva, hittel, de nem látták elérhe­tetlennek. Először az anyja karjából nézett így az égre a fiú. Ké­sőbb azt mondta vasárnapon­ként az anyjának, hogy temp­lomba megy. Az anyja nem tudta, hogy a gyülekezet szárnyra kelve mondja a miatyánkot, — például ak­kor, ha hírét veszik, hogy délutánra egy kis zivatart küld az Űristen. A pilóták szívesen bízták meg apróbb feladatokkal. A szemén, a lelkesedésén látszott, hogy mit vár a szolgálataiért. De- hát repülni nem vihették. Ha azt hallotta, hogy re­pülni jó, hogy repülni szóra­kozás, értetlenül bámulta a beszélőt. Hitte, hogy nemcsak ennyi, neki nem. Neki több lesz. Pihe tollú madárfiókák hisz­nek így leendő szárnyaikban. Arra várt, arra készült, hogy tizennégy éves legyen. És lett. A születésnapján re­pülőorvosi vizsgára ment Boldogan várakozott a rende­lők előtt. A belgyógyász mondta meg neki, hogy szív­gyengeség miatt alkalmatlan. Ezért állt most a gyepszé­len. Nem akarta, hogy saj­nálkozva nézzenek rá, nem akart ott lenni, amikor tudo­másul veszik, hogy csalód­tak a hozzáfűzött remények­ben. Ügy érezte, hogy szé­gyenlené ezért magát és nem tudná megmagyarázni, bogy mit keres itt. Nem messzire tőle, járó motorral egy Tréner-típusú iskolagép állt. A légcsavar­széltől földrehajolt a fű a szárnyak alatt Ritka dolog egy Tréner ezen a prérin. Motor­ral itt csak a vontatógépek repülnek, a Kánya és a DO—2. Arra gondolt, hogy gáz­adásnál a gép mögött is el­feküdne a fű. Olyankor biz­tosan ő sem tudna talpon maradni. Nagy gázt kéne ad­ni, nagy gázt... Akkor a gép megindulna, végigvágtatna a prérin, egy kicsit emelkedne vele a talajtól. Ha ő most egy pici gázt adna... Egy kicsit elképzelné magának, hogy kört repül a hegyek fö­lött. Ügy osont a géphez, hogy ne láthassa senki. Már ezerszer lépett szárny- tetőre pilótás mozdulattal, most ezeregyedszer reszke­tett a térde. Mindent jól is­mert, amit maga körül látott. Tíz éves volt, amikor megsze­rezte a repülés tankönyveit. Nem tanulva, érdeklődve ol­vasott. Gyakorlott pilótaként ült most a műszerek közé. Amit tanult, azt felhasználta Csorba Antal: ábrándjaihoz. Ilyenkor a ke­ze is mozdult, érezte a kor­mányerőt, észrevette, ha csű- rés közben kissé jobban be­lépett a kelleténél. Szabályos iskolaköröket repült, figye­lembe vette a szélirányt és nemcsak tudta, de érzékelte is, ha hibázott. Egyre keve­sebb hibát vétett, biztosra vette, hogy már tud repülni Elképesztette a növendéke­ket és oktatókat, ha a repü­lésről beszélt. Az ábránd szárnyain szerzett tapasztala­ta azonos volt a valósággal! Hallgatta a dörmögő mo­tort és nem is vette észre, hogy keze mozdul a gázka­ron. Nem érti teljesen, hogy a botkormány most igazi, a mozdulatok annyira ismerős­nek hatnak. Pontosan így ló­dult alatta a föld, egy másik valósághoz, az ábrándjai­ban is. Ha nem álltak volna eléje a kifutóra, szerelme hancúroz- va teljesülhet az éggel; — de megállították. Még dübörgött benne az izgatottság, amikor kilépett a szárnyra. Szere­tett volna haragudni vala­miért azokra, akik körüláll­ták, jól esett volna az is, ha kiabálnak vele. Akkor nem kellene így szemtől-szembe szégyenkeznie maga miatt, ta­lán az is eljutna a tudatáig, amit neki mondanak. Nem értette, hogy mit mondtak, menjen-e vagy maradjon, csak akkor tudta meg, hogy elmehet, ha akar, amikor a pilóta beült a Trénerbe, hogy helyére vigye. Elment. Senki sem látta többé a reptéren. Egy évig minden megszer­zett fillérjét léggömbökre költötte. Anyja, szegény, azt hitte, hogy a fia megzavaro­dott. Nagyot nézett, amikor egy vasárnapi hajnalon a fiú fogta a két nagy papírdobozt az ezernyi léggömbbel, egy napra való zsíroskenyeret kért, és taxival vitette el magát valahova. Csak any- nyit mondott, hogy kirándul­ni megy és a luftballonokkal tervei vannak. Szokatlanul vidám volt, ilyen kedvesen nem is látott niég ekkora gyereket hízelegni. A reggel az erdő tisztásán talált rá. Léggömböket töl­tött és hosszú spárgával en­gedte őket az ég magasáig. A spárga másik végét felcsatol­ta, saját készítésű hevederé­hez kötözte. Százával lebeg­tek feje fölött a megtöltött léggömbök. Kapkodó, reszke­tő kezekkel kötötte a cso­mókat, s mindannyiszor fel­nézett minden gömb után. El­múlt dél. Ekkorra, ha lépni próbált, ugrás lett belőle. Az­után a sokszínű, óriási szőlő­fürt már vitte volna. Szeret­te volna elérni valahogy a zsíroskenyeret, hogy magával vigye, de a pányva, amivel a gázpalackhoz kötötte magát. nem ért odáig. M jegyszer körülnézett és elhatározta, hogy a fákat fogja nézni ad­dig, amíg csak egy levél lesz fölötte, azután visszanéz a tisztásra és azt mondja majd, hogy nahát, sikerült! Ezt feltétlenül kinyilatkoztatja majd, így hitelesíti a start si­kerét! Egyszer azt is elhatá­rozta, hogyha majd a halálán lesz, megmondja magának, hogy ennyi és ennyi ideig élt. Az lesz az utolsó gondo­lata. Ollójával elvágta a pány- vát. A győztes isten diadalá­val szállt az erdő fölött, a vá­ros fölé. Ezer méterről né­zett le a városra. Kétezer méternél fázni kezdett és ol­lójával elvágott néhány zsi­nórt, hogy az emelkedést megszüntesse. A zsinegek azonban lógva maradtak az orra előtt. Rádöbbent, hogy hiába vagdalódzik, az ezer­nyi zsinór között nem ismeri ki magát, hiába vágja el a spárgát, a léggömbök nem tudnak elszabadulni azoktól, amelyek körülötte kötve ma­radtak. Lehetetlen kitalálni, hogy melyik zsinórok vezet­nek a fürt széléhez. Már nem vághat el több zsineget, mert ha jön a szél, kifújja majd az elszabadított gömböket a többi közül. Nem ijedt meg, csak várta a szelet. Nem is félt. Körülötte röpködtek az ábrándjai. Segít, ha jön a szél, a szél­lökés, ha szél. ha jön... De szélcsend volt. Nem tudta már, hogy a sztratoszférában fúj a szél. Számig nélkül Átszállással a börtönbe Boccaccioi történet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents