Szolnok Megyei Néplap, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1359. december 21. Berlho Buicsu : Jajongó messzi szélzúgás Összetekerte készségét és hazaindult Halait a kariéra kötött zsinóron vitte. Nehezek voltak. A csuka nagyokat ugrott, és krokodil ozá.iát fenyegetően kitátotta. Gergely fütyörészett. Az országutat gyorsan elérte, de ott megtorpant, mivel a por égette a talpát. Topor- gott, belépdelt a bazaltosabb részekre, ma.id ismét visz- szalábalt az útszéli porba. Ahogy váltogatta a lábait, a h arakai erdő felett megpillantotta a gépeket. Magasan úsztak, nagy rajokban, akár a galambok. Súgásuk szűrien. finoman hömpölygőit előre, mint valami távoli szélzúgás, vagy hullámverés'. Gergely ezüstfényű szárnyukra bámult, maid a kon- denzcsíkra, ami hirtelen, megjelent a vezérgépek nyomában. Rosszat érzett. A folyóra pillantott, majd a boglyákra. amelyek a sarjúföi- dön szürkülitek megaszalód- va. A folyó már negyven— ötven méterre mögötte maradt, s a boglyák még mesz- szebb voltak. Gyors elhatározással belehasalt az utat és a földeket elválasztó vizesárokba. Elég mély volt az árok. s azon a ponton, ahol bsleheveredett, szederbokrok is takarták. Várt. A gépek méltóságteljes lassúsággal úsztak a magasban. Fe'eslegesnek látszott az óvatosság. Hátára fordult, s a szederfa levelei között az eget kémlelte. „Ezek angolok” — gondolta — „Milyen muris... Reggel még Londonban voltak... Kávéztak az ismerőseikkel, aztán kimentek a repülőtérre... Bombákat hoztak. Ledobják, aztán hazaménnek és este tovább kávéznak az ismerőseikkel... Ha csak... Ha csak valamelyik légelhárító üteg bele nem trafál az oldalukba... Akit eltalálnak. azt ma este már hiába várják az ismerősei... Nem is lőnek ezekre... Sétarepülés nekik... Kirándulás...” — A középső repülőrajból oldalra sodródott két vadász. Süvöltve lecsaptak, bömbölt a föld, a levegő és az erdő. A szederfák suhogtak, a Marcal- hídon dörömböltek a géppuskalövedékek. Gergely látta, hogy húsz—harminc méter magasan szállnak a gépek. s a lövedékek a vizet korbácsolják. Rémülten a kasára fordult. Teste alatt vergődtek a zsinórra kötött halak. A csuka elkapta az ujját és beleharapott. Gergely zokogva feküdt a hideg, .sikamlós pikkelyű halakon. Ujja nehezen szabadult a csuka állkapcsából. Amikor kitépte, erősen vérzett. A gépek a folyó felett szálltak, aztán az erdő közelében lecsaptak a mezőre. A motorok bömböltek és elnyomták a fegyverek hangját. A vadászok aztán az ég felé húztak, és rajuik nyomába szegőditek. A bombázókötelékek sokáig vonultak. Monoton bugásuk. jajongó messzi szélzúgásra emlékeztetett. Gergely zokogott. Félt, hogy a vonuló bombázók közül újabb vadászok csapnak a folyóra. Fülében saját zokogása visszhangzott. Fél óra is elmúlt, mire észrevette, hogy a gépek elvonultak. Felült. Szájában saját vérének ízét érezte. Szipogva, megalázóiban nyalogatta a kezét. Olyan volt, mint egy sebesült állat. Nyalogatta a vérét és a sebet bámulta. Mély volt, de szűk, gödörszerű. Nem a csuka harapása fájt Gergelynek... A sérülés valójában a fejét érte, a homlokát. Megalázták a repülők, és meggyötörték. Szűkölve remegett az árokban, és érezte, hogy ami e folyóparton történik, nem újsághír. nem politika, amiről beszélni lehet. Gergely ezen a forró déli órán döbbent rá először, hogy a bőréről van szó. Minden új napon a2 é'ete lesz a tét. Senki Sem kérdi, hogy hánvéves. kit szeret és kit gyűlöl? Senki nem kérdi, hogy részt akar venni a háborúban. vagy nem? Csak lőnek rá, mint bármelyik állatra az erdő vadjai közül. Gergely, egészen eddig a nyári napig azt hitte, hogy más dolog a fegyveres katona, aki maga is harcol, és más dolog egy kisfiú, aki éppen csak kijárta az elemi népiskola harmadik osztályát... Szorongva állt az úton. Nyalogatta a vérét, és az erdő felé bámult. A tagutakon emberek szaladtak. A szeme még vibrált az ijedtségtől. Visszalépett az árokba és felemelte a halait. Lassan bandukolt a falu felé. Percenként zúgást vélt hallani, közeledő süvöltése- ket Lépdelt, s közben szüntelenül figyelte az eget, a kiék égi mélységet, ahonnan megérkeztek a gyilkos pilóták. Nagyanyja a kezét tördelte: — Csak hogy itt vagy! Uram Jézus! Csak hogy előkerültél- ■ • — Hét halam van. — mondta Gergely. — Hét halad és hét akkora bűnöd. Itt járt Satt Vilma, mindent elmondott... De most már ezt sem bánom. Csakhogy előkerültei... hogyan számoltam volna el az életeddel... — Nem igaz... Én csak álltam ott a Mátéval... — Mise alatt, istenem mise alatt... Szerencséd, hogy most előkerültél... — mondta, aztán a halakra pillantott. Meglepődött. — Ekkora halakat fogtál?... Ezt a csukát legjobb, ha mindjárt elviszed Zsófia nénédnek. — A legszebb halam... » — Éppen azért... Zsófia szereti a tejfölös sültcsukát. Ha kaszálják a Marcalt, az összes megvágott csukát neki viszik... Indulj is... Az lesz a legjobb. Köszönsz szépen- Dicsértessék az úr neve, és illedelmesen átadod. Lehet, hogy megajándékoz valamivel. ■ — Múltkoriban azt mondta a nagymáma, hogy böjti napon vigyek majd halat Zsófiának... Most nincs böjt. — No és? ... Zsófia máskor is megeszi a böjti ételeket. Szent asszony... Gergely zsinórján egyedül a csuka lógott. A nap már megszárította a bőrét, de még mindig dobálta magát, tátogott. fenyegetően vicsorította a fogsorát. Gergely arra gondolt, hogy a csuka a bűn ajándéka... A szöcskét bekapta egy keszeg, a keszeget bekapta a csuka, a csuka pedig az ő ujját... „A csuka harapása isteni figyelmeztetés volt.” — Gergely a krokodilpofájú halra sandított. — „A csuka maga a bűn..: Ekkora hal hogyan került volna másként a horgomra... Nagy bűn... Most majd megeszi Zsófia és ő is bűnös lesz... Jobb is, hogy Zsófia eszi meg... Annak a bőre már át van itatva tömjénnel és szenteltvízzel .. ” Megállt a tornyos ház előtt, és a lépcsőt bámulta, melyet óriáskaktuszok és törpék őriztek. A lépcső a ház ólomüveggel díszített ajtajához vezetett. A farácsos, zöld színűre pállott rézveretes kapu nyitva volt. Gergely a törpék feje felett talált egy kolompot. Meghúzta. A kolomp kint is szólt, bent is szólt, s Zsófia néni sötétkék selyemkendőbe bugyolált feje csakhamar előbukkant az ablakban.. — Te vagy az Gergely? — kérdezte, aztán az ajtóhoz sietett és kinyitotta. Gergely köszönt, meghajolt és maga elé tartotta a halat. — Elhoztam magának ezt a csukát — mondta. — Csukát? — A folyóban fogtam. i 1 ■— Zsófia néninek ajándékozod? — Igen.?. Mivel ez böjti étel... — Ő. Gergely... Milyen illedelmes tudsz te lenni. Milyen illedelmes ..: Satt Vilma pedig azt mondja, hogy iszonyú szemérmetlenséget követtél el. És éppen szentmise alatt... Pont akkor, a nagy misztérium alatt \ követtel el a bűnt... Gergely ... Gergely ... — Én nem voltam.. — Nem voltál? — Nem. Satt Vilma hazudik. Én odább álltam. — Odább? — öt-hat méterrel odább. Mi a csókafészek után Mentünk a Mátéval, és éppen csak megálltunk ott. De aztán mindjárt mentünk. Zsófia lehajolt és megtapogatta a mozaikpadlón tá- togó csukát. Gergely orrát ekkor megcsapta az a furcsa illat, amit egyszer már az országúton is érzett. Gergely gyanútlan kisfiú volt, és nem tudta, hogy ami az orrába hatolt, az szent vén- asszomyszag. Zsófia felegyenesedett. és Gergelyhez fordult: — És a kezeddel nem-..? — Nem Zsófia néni. — De a szemeddel vétkeztél? — A szememmel sem. — Behunytad? — Nem hunytam be, de nem vétkeztem vele. Csak álltam ott és néztem, mit csinálnak az alvégiek. Még rájuk is szóltam, hogy: „Mit csináltok, he?!” Azt mondták, megmonyásszáH? a menekült lányt... — Szeplőtelen Szűzanya... Micsoda szemérmetlen bűn... És a leányka nadrágját láttad? — Láttam. — Rajta hagyták? — Rajta.;. Lecsúszott egy kicsit, de máskülönben rajta hagyták... — Szeplőtelen Szűzanya ... És mit csinált az a szegény kislányAz a kis számki - vetet...? — Vinnyogott... Röhé- cselt, később pedig vinnyogott... — Ó mi lesz a világgal... Gyere Gergely megnézheted Zsófia néni toronyszobáját. A szobát félhomály borította. A nagy, falhoz támasztott bútorokból, süppedős szőnyegekből doh és szent vénasszonyszag áradt... Gergely fintorgatta az orrát, majd köhécselt... A toronyszobában világosabb volt. Sok szentkép lógott a falon. Az egyik ablakmélyedésben kis házioltár állt. másikban a zongora, A zongorán és az oltáron egyforma karos- gyertyatartók álltak, rózsaszín szenteltgyertyákkal. A toronyszobában a doh és a szent vénasszonyszaghoz tömjénillat is keveredett. — Bűneid bocsánatául most elénekeljük együtt, hogy „Üdvözlégy oltári szentség!" — mondta Zsófia és a zongorához ült. Ültében meggyújtotta a gyertyákat, aztán leütött két akkordot. Rákezdtek. — Most az utolsó strófát, az rád illik. — mondta Zsófia és rekedtes, finomkodó hangon rázendített: „Életünknek végóráján, hogy ne ejtsen meg a Sátán, Te légy erős és gyámolom, mert csak nálad az oltalom. Üd- vözlégy szent Szakramen- tom!”Zsófia becsukta a klaviatúra tetejét, és elfújta a gyertyákat. A házioltáron kihúzott egy fiókot, és aprócska szentképet libbentett Gergely orra elé: — Adok neked egy képet a Szeplőtelen Szűzanyáról... A legújabb fohászt a hátára nyomtatták. Ha bajban leszel, csak ezt a fohászt mondogasd: „Most segíts meg Mária, Óh irgalmas Szűzanya!” Csak ennyit kell mondanod... Én megbocsátok Gergely — mondta és hüvelykujjával, amelynek ugyanolyan illata volt, mint a szobáknak, keresztet rajzolt a fiú homlokára. Gergely köszönt. Zsófiával a hátában, kibotladozott a színes, ólomüvéges ajtóig, aztán levágtatott a lépcsőn. A doh. a szent vénasszonyszag, és a tömjén összekeveredett illatát még az utcán is az orrában érezte. Riadtan lépdelt a járdán, szemét lesütötte. Csak jóval odább, az iskola és a gesztenyefák közelében emelte fel a fejét. A fákra sandított, aztán hirtelen a levegőbe ugrott. Amikor a feje megközelítette az a1 só ágakat, nyihogott egyet, mint a lovak. A Hangya előtt az emberek csoportosultak. Gergely azt hitte, melaszt osztanak. Sietősre fogta a. lépteit, hogy idejében szólhasson öreganyjának. A tömeg azonban nem az üzlet, hanem az udvar szélesre tárt kapuja előtt várakozott. Gergely a néma parasztok között- beodalgott az udvarra. Nagy csend volt. A szederfa alatt három kocsmai asztal állt Az összetolt asztalokon idős parasztember feküdt. Már nem élt. A foltos parasztingen látszottak a véres szakadások. Ahány gépfegyvergolyó, annyi szakadás. Gergely a kéklő égboltra, majd a kuglizó mellett ácsorgó emberekre pillantott. Az ég felhőtlen, volt és üres, az emberek némák és tanácstalanok. KESZTYŰS FERENC: ILLUSZTRÁCIÓ Devecseri Gábor: Rákóczi tölgye L \ Rákóczi alszik. Termékeny legenda fektette öt e lombos törzs alá, A Fejedelem bújdosik — s az álmok köré sereglenek, megbúnak bujdosó nagy szíve mellett, . álmok lélegzik ki és be nagy álmát, I miért ébren volt és kardot fogott. Ha felfutnak e fa koronájára is az álmok, szertelátnak a hazában és szerteszállnak aztán sokfelé, beszőnyegezni Északot, Delet, s harsanni —■ mert az erdei madár csöpp csőre hajdani kürtté növekszik —- az emlék-teli Kelet s Nyugat felett. 3. Csak levetette épp a köpenyét, csak ráhevert, vagy ezt sem tette, csak átváltozott eszmévé, s itt maradt. S ki magát eszmévé osztotta szét a rozsdabarna domb alatt, most már övé itt minden pillanat. Vajda Ernő: öreg fák című, a közeljövőben megjelenő foto-albumából. ZELK ZOLTANi Törli a bút homlokáról Öregeknek ifjú voltam, fiatalok közt öreg, nem is széna, nem is szalma volt a sorson, de törek. Ha fennhangon nem is mondták hallottam én, hogy „Mi fán termett ez?” és: „Ha nem kérik, minek húzza a cigány?” Nyirettyűmből vándorbot lett, hátamon a hegedű, nem húztam én, mégis szólt a 0 vidám is. meg keserű. Így bolyongtam, vándoroltam, kótám lett a nagyvilág, rétek hátán, patak habján olvastam a muzsikát. Ezért volt, hogy fű ha biccent, ág ejtette levelét: hegedűm már tovább búgta ezt a hangjasincs zenét. Ezért éhét ha üvölté, fagyhalálát, farkas, eb: hegedűm is égre sírta véle ezt az éneket! Halkan, mint a füvek tánca, máskor vonított a húr — csoda-e. ha ily cigánynak nem fizetett senki úr? Most, hogy éltem alkonyulna. hajnalodik a világ, törli a bút homlokáról, mint ablakról a homályt. Hegedűmről is letörli ezt a hosszú éjszakát? Ne szakadjon, jaj, ne mondjon húrja még jóéjszakát!
