Szolnok Megyei Néplap, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

I

8

SZOLNOK MEGY EI NÉPLAP

t§60 november 2S.

GODA GÁBOR:

IDILL

NÁDOR TAMÁS:

MEDVE PÁL BÉKÉS ÖREGSÉGE

Korompai évek óta vágyódott az ilyen nyaralásra. Sosem hitte volna, hogy menynyi gyötrelem is zsúfolódik a kígyózó napokba. Harc a hivatallal, a privát élettel, a közélettel, az egészséggel, barátokkal, s váratlanul felbukkanó ellenfelekkel, akiket tegnap ínég barátoknak hitt

Vágyódott erre a bolyongás, céltalan és ötletszerű országjárásra. Igen, pontosan ilyennek álmodta azokban a nehéz napokban a nyaralást, mint amilyen ez volt, vagy legalábbis annak ígérkezett

Alapjában véve: idillre vágyott. Azokra a varázslatos impressziókra, amelyek tájakon, erdőkön, mezőkön, felvakon és kis városok hangulatán át visszavarázsolják az ember szívébe azt az egyszerű jó érzést, amitől gyermekkorunk múltával lényegében örökre el kell búcsúznunk.

Szinte tnáir az első nap végére eltűntek azok a tornycv sodó problémák, amelyek zűrzavaros bábeliként emelkedtek az életébe. Eltűnt látszólag a folytonos számvetés a múlttal: „Mit tettem jól? Mit rosszul? Minek volt értelme? S hogyan indokolom magam előtt egy-egy tettemnek jószándékát, mikor a siralmas eredmény semmit sem bizonyít. Milyen szigorúak az emberek, ha másokról szólnak, milyen szimplán veszik ajkukra a tisztesség, a becsületesség, a bölcsesség és a többi mérhetetlenül bonyolult fogalmat, amit valójában az ember igazán sohasem tud megfejteni, ha önmaga megítéléséről van szó. A kalauznak is van hatalma a vonaton, az elárusítónak a pult mögött. A mesterségek törvényei közé tartozik, hogy mindenki kifürkészi tevékenységének hatalmi lehetőségeit".

Vajon Korompai azzal a

hivatali hatalommal, amely a kereskedelmi életben az ellenőri teendőkre szorítkozott, mindig úgy járt-e el, mint ahogyan a hatalom reális mértéke azt megengedi?...

De gyönyörűek a Bükk erdei, romantikus útjai, a váratlan tisztások, amelyekre szinte biblikusán süt rá s nap. körülvéve a bükkerdő papos fáitól. S milyai jó mindebben a természeti rengetegben bakancsosain járkálni, és elmerülni abba az ezer csodába, ami minden múzeumnál százszor vonzóbban izgatja, s pihenteti a vándort. Milyen jó a csomóra kötött zsebkendőt a patak vizébe mártani, s befedni vele a felforrt koponyát; milyen jó a patak vizének íze, jobb minden alkoholnál, szinte népmeséi zamata van, amint kristálytisztán medrét mutogatva vágtáit a maga kiszabott útján!

Korompai ahogyan Ieheve- redett a fűre és a_z üzemi étkezdékhez szokott ínye ösz- szetalálkozott a kenyér, s a jó kolbász ízével: máris megtörtént a csoda, amely a gyerekkort idézte, a falusa házat, a fehérre meszelt tornácon a piros paprikafüzért. A kolbásznak ilyén a varázsa. A kolbász íze és szaga, a lágy fokhagyma benne ilyen csodálatos varázsló, nagyobb, mint a mesék repülő szőnyege, mert szinte röpülnie sem kell vissza a múltba, s máris ott van minden, ami él, és mindenki, aki élt, és lám: nem is élt hiába.

Korompai nyújtózott és azt gondolta magában: lám, ez aztán az idill, a mennyei, amely kiszűri a bánatot, a betegségeket, az idő múlását, s csak azt érzi, ami szép, s jó volt.

Egy lompos szőrű kutya állt meg előtte. Szép volt a szőre. a igazi szomorú kutyaszeme. Korompai kolbásszal kínálta, a kutya megette, Korompai felkelt és immár ketten indultak tovább. Egy ói-át bandukoltak így, némán, de mégsem szótlanul, mért azért méregették egymást, ismerkedtek,

A kék turista jelzés útján haladtak. A kutya megállt, s mintha ezzel a megállással jelezni akarta volna, hogy az ö útja másfélé vezet

Korompai elköszönt tőle, egészen úgy, mint ahogyan az egyik vándor a másiktól, de a kutya kettőt vakikantott, ami kétségtelenül hívogató szó volt mintha mondta volna: — arra gyere, amerre én, s ne félj, jó helyre viszlek. Egymásba botlott ismét tekintetük és Korompainak eszébe jutott az a régi Bodri kutya odahaza a faluban, áld — nem véletlenül mondjuk így — úgy tudott nézni, hogy tekintetének hívogatósugara átível két és fél évtizeden. Korompai akkor 11 éves volit, és most 36 éves, Bodri pedig akármilyen ag- gastyánkort ért is él, életének 14. évében megboldogult, mint akármelyik kivénheclt kedves rokon.

A kutya az ösvényre tért, amely megőrizte a szekér nyomát, éppúgy^ mint a lábakét. a tos lábakat, és a nagy lábakat, amikből Ko- rampai megtudta, hogy ez a kutya nem tévedt el a Bükk erdei közt, nem bolondították meg a f% egyformaságukkal, tudja, merre van az a. hely, amelyre úgy mondják: otthon.

Hiszen éppen ez az Idill lényege! A varázslat? Vonzódni az új ismeretlenhez, amely nem lehet más, csak jó, mert az idill lényege, hogy jóvá és széppé varázsol mindent, elhódítja a képzelet alattomos ördögeit, megbékíti az embert önmagával, vagy legalább eltolja azt a nagy viadalt, amelyet az ember önmagával vív.

Történetünkben minden' idillikus. Ki csodálkoznék hát azon a festői házacskán, amely magányosan áll a Bükkös közepén, s csak a beavatott tudja, hogy félórányira van tőle egy ismert fürdőhely. S jött az ember, meg az asszony és a háztól balra újra feltűnt a kanyargó patak.

Leírnánk szívesen a fogadtatást, a meleg szavakat. Ég egyszerre olyan idillikus volna minden, mintha egy anzix-lapot küldenénk,

amelynek kerítői feladata van. Meg az kell, hogy egy szép lány is legyen a házban* és Korompai megfessék ennek a lánynak. No meg viszont, s az éj leple alatt a horkolások közben. a kutya őrző álmának fedezéke alatt kibomlik a váratlan szerelem, amely nem vár jegygyűrűre, misére, mert türelmetlen és semmire sem vár. Mire is várna?! Csend van, a csillagok megteszik a magukét. s a Holdban is van annyi idill, hogy csak fél karéjjal világítja meg a hegy oldalán sorakozó glédág fenyőket. Egyszóval minden van, ami az idillhez kell. — Uramisten, de giccsessé tudod tenni a világot, de jaj annak, aki tagadná a giccs realitását, a lányok tüzét, a fiatal emberek könnyen éleszthető vágyát, az erdők varázslatos illatát, a magány hirtelen bomlását, a szerelmet, a csőkot, a telhetetlen- séget, és mindazt, amit az ifjúság magáiban hord.

Óh, mennyire szeretném úgy befejezni ■ történetemet, hogy Korompait s az ifjú leányt csakugyan leheverte- tem a pázsitra, s oly boldoggá tegyem őket, írói adottságomnál fogva, amennyire

csak képes vagyok, ha nem lep közbe történetünkbe egy váratlan fordulat, amely nem engedi az idillt tökéletes egésszé kerekedni, amely nem engedi az író örömét sem kiteljesíteni, mert akár- núlyenek a mi vágyaink, úgy látszik, ezek az erdei manók mégsem képviselik Ámor finomságait, es fájdalom, még nala is százszor találékonyabbak.

Korsós úr — így hívták a ház gazdáját — a rengeteg makostészta elfogyasztása után így szólt Korompaihoz: Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy kegyedet házunkban üdvözölhetjük és meg kell mondanom hogy igazán csodának tartom, hogy ez az öreg, rideg kutya, aki már annyi embert elmart a háztól, önt ebbe a magányos viskóba vezérelte, Wniben égj jelt kellene látnom, ha egyáltalában, volna hajlamom az eféle égi jelek kellő értékeléséhez. Hanem, hamar így vagyunk, megkérdezném óntól, tud-e lóru- mozni?

— Tudok — mondta Korompai és alighogy kimondta e szót, érezte, hogy ezzel az őszinte vallomással széttörte az idill varázsát.

Igen, a lány is határozottan elszomorodott, talán csak az anyában támadtak bizalmi érzések férje tervei iránt, és szófogadóan elköszöntek a vendégtől, midőn Korsói azt mondta:

— Lehet ám kettesben is ló- rumozni, méghozzá pompásan, de az asszony és a lányom már álmosak és nem veszi rossznéven, ha aludni küldöm őket

Az asztalra újabb és újabb bor került, már nadrágtartóig vétkeztek. Korsós félelmetes játékosnak bizonyult.

Előbb csak éjfélt ütött az óra, aztán ment a maga útján tovább hangosan ketyegve, a lórumot a 21-esre váltották. Korsós előtt tor- nyosodott a pénz. Korompai- ról folyt a víz. Mintha az idill verejtékké változott volna, akármit csinált — semmi sem sikerült. Ha 20-nál megállt. Korsósnak 21-e volt. Már a tárgyakra került sor. S akkor Korompai holmi ősi babonás szöveget mormolt, amely az átok és áldás szavaiból fonódott ösz- sze. Gyanút fogtak. Negyedhárom volt. Korsós azt mondta:

•— Maga csal.

Az ellenőr tudta, hogy csal, de nem volt mit tennie. mert nem engedte kicsúszni a ny.'tralás örömeit a keze közül. Ügyesen, okosan csalt. Azt mondta:

— És, ha csalok. Jobban csalok, mint maga. Ennyi az egész.

Az asztal felborult.

Az asszony és a leány előbújtak.

De a két férfi úgy állt szemben egymással, mint akik közül az egyik végez a másikkal. A többi részlet. A lényeg: hajnalodott, s a hajnal jöttével, a természet mindent a maga rendjén hajtott végre. Megélénkültek a madarak, a szellő szabályosan suhogott, mintha köl- tögette volna az erdőt, a hegyeket és a három ember mély, közép, és magas hangon üvöltötte Korompai után:

— Ez a csaló... csaló...

Az erdő hangos volt ettől a szótól. Korompai zsebre- gyűrte a pénzt, pontosan annyit, amennyivel ideérkezett, elindulj; visszafelé az ösvényen. A kutya szomorúan követte. Elkísérte a kék turista-jelzésig és még egyszer felnézett rá. Szeretet és elnézés volt a szemében. Talán valamiféle bocsánatkérés is, aztán vak- kantott egyet, mintha azt kérdezte volna:

— Idill, hát ilyen az idill ezen a világon?

Közönséges hétköznap volt, reggel fél öt, amikor Medve Pál békés öregsége kezdetét vette. A zsalugáte- ren keskeny, csíkokban átsugárzott a hajnali fény, ugyanúgy, minit előző nap, vagy valamivel erősebben. Medve Pál megszokott, nyugodt mozdulattal visszahai- totta takaróját, felült, leengedte lábait az ágyról, azután egyeztette karóráját és az ébresztőt. Fél öt volt, pontosan fél öt.

Nyugdíjazásának első napja nem jelentett különösebb izgalmat számára, hiszen évek óta készült-erre az időre. Megtervezte, akár kertész a kertet, előre látta, maga előtt az események réndjét, sorát, hajtásait és bokrait az évszakok törvényei szerint

— Fiam — mondta afi

asszonynak, amikor az még élt — majd akkor másképp lesz. Ne is panaszkodj, nem ülhetek naphosszat a szoknyádon.

Megegyezték hát némán,

hiszen a felesége addig se szólt semmit csak nézett Medve Pálra, amikor az munka után a kertbe ment, a kertből jövet az udvaron fabrikált, sötétedéskor még a szobában szöszmötölt valamit

Házasságuk alatt aHg történt valami. Felkelt és lefeküdt nyarak jöttek és telek búcsúztak. Gyermekük nem született Dolgozott, s ha hazament felderülve ölelte meg az asszonyt. Néha lábujjhegyen lopózva meglepte féleségét: krémest vásárolt valahol. Vettek egy papagájt még egy néprádiót Amikor kitört a háború, a légnyomástól megdöglött a Papagáj, Medve Pál ott volt a Don-kanya rban* de életben, maradt. Egy nap őrá is sor került, elindult hát az asszonyhoz. Többnyire gyalog ment, de hazaért Az asszony mégsem tudott nevetni többé.

Mivel addig szükséglakásban éltek, kapták egy kiürült szoba-konyhás házat kis kerttel. A régi lakók egy szőnyegbombázás alkalmával elpusztultak. A kertet Medve Pál gyerekes örömmel azonnal szivébe fogadta.

Évről évre hol ezt vásároltak. hol azt. Észre sem vették: kinőtték a szobát

— Nekünk jó ez már — mondogatta az asszonynak, s valóban: minden elfért. A falak olykor mintha szépven kezve kitágultak volna. Medve Pál nem látta, hogy kévés a hely. Az asszony sohsem említette.

Háromra hazaért a gyárból, a felesége csak ötre érkezett. Medve Pál megette, amit a tűzhelyen talált a lábaskában, majd kiment a kertbe és kapált gyomlált lev volt ez minden esztendőben.

A kert pedig tavaszonként kizöldül t, kivirágzott. időre beérett s alig termett többet egy álombéli japánkertecs- kénéL

De Medve Pál munkája végeztével mindennap talált dolgot birodalmában.

Pontosan tudta, hogy az élet természetes rendje szerint hatvanéves koráig gyárba kell járnia, s nyugodt gyönyörűséget érzett, mikor a hajnali harmattól friss fák alatt munkába indult. De azt is tudta. — s ebből a meggyőződéséből az asszony halála sem zökkentette ki —, hogy eljön az ő nyugalma is egyszer. Békés öregség: hosszabb alvás, kis kertészkedés. séta. pihenés, beszélgetések a pipafüstös alkonyaiban. Dolgozott hát, s bár a szíve néha megszorongatta, csak ez jutott eszébe: — Ilyen lenne a fájdalom? — és menit minden tovább.

Azon a közönséges hétköznapon, amikor Medve Pál békés öregsége kezdetét vette. nem. szólt az ébresztő, de fél ö«t volt pontosan fél öt Felébredt eszébe jutott. hogy tegnap este fel se húzta a csengetőszerkezetet, nem hallhatott hát semmit. Gyors mozdulattal megmosdott és felöltözött.

— Békés öregség <— mormogta és újból megcsóválta a fejét Addigra a széttárt zsalugáterek között, a nyitott ablakon nagy fehér folyamban ömlött a szobába a fény.

Beszivta a* éj nap illatát.

Visszafordult a szoba felé, levette a villanyóra tetejére készített pipát és lassan szi- pákolva, okos kis acélszur- kálóval segítve az akadozó levegőt, rágyújtott. S pipával a szájában elballagott a sufnihoz.

Megkereste a csákányt, az ásót és a nagyíejszét, majd vállán megtámasztva az erős, csillogó nyelű szerszámokat, nagy léptekkel, a kert végébe tartott Oda nem vethetett semmit, csak ritkás fű árváit az ormótlan kövek és tégladarabok között. 1944-ig valami építmény állt ott. de egy szeptemberi zuhanó- bombázó négyemeletes házra méretezett bambája telibetalálta. Mire Medve Pálék megkapták a lakást, a gödör eltűnt, s a törmelék között csak csenevész fű sarjadt. Fiatal fűzfa — ki tudja honnan tévedt e messzi partra — hajolt a kövek fölé.

Az öregember nem sokáig gondolkodott. NekifÖhásiko- dott a fejszének és rásújtott a fűzfa törzsére. Ujjai keményen fonódtak a szerszám nyelére, úgy markolta fölényes magabiztossággal. Talán erdei favágó ősei, időtlen idők ösztönei rejtőztek benne. Nehéz zuhanások ékelték a fát egyre mélyebb háromszögben. Fél nyolcra a fűz már ágaitól megfosztva csupaszon kiterítve feküdt a ház előtt. Visszamaradt csonkjait is kiásta. Medve Pál akkor pihent egy keveset, újra megtömte pipáját és hallgatott.

A külvárosi utcában gyerekek futották az iskola felé, szemetes kukák süvítése és csattogása hallatszott, két hangos asszony igyekezett pletykálva a piacra, de Medve Pál újból a kert végében állt. Nem érzett különösebb fáradtságot, csákányt vett hát a kezébe és először a nagyobb kövek körül lazította a talajt.

Tompán dobbant a föld, néha felcsikordult a megsérült kő. Betondarabok, téglák szaporodtak egy csomóba. De — úgy látszik a gödröt is törmelékkel tömték meg — még rengeteg fehér- és vöröshátú akadály bujkált a földben.

Kettőre elkészülök — gondolta — kettőre bizonyosan. Tudta már. honnan hozza a porhanyós, jó. fekete földet, a csákány után ásót használt s halomra dobálta, amit kifejtett.

Délben, amikor a harangok szóltak, már jól előrehaladt a munkával. Ügy érezte kissé fáradt, de nem akart leülni, hiszen kettőre el kell készülnie. A terület háromnegyedét megtisztította már, ez az utolsó rész ugyan kemény munkát ígért, kettőre azonban mindenképp meglesz.

A megmaradt utolsó negyedben azonban váratlan akadályra talált. Hatalmas betondarab gubbasztott a földben, lehetett vagy másfél mázsa. Kúp-alakját látva úgy gondolta: az egykori bé- tönbunker roncs süvegével

vi askodik. Köriücaákányotta; kiásta sírjából, — töredezett széle a bamba rendkívüli erejét mutatta. Ingott, imbolygóit ez a megkövült sapka, de a gödörből MemeLrd szinte lehetetlen feladatnak látszott. Próbálkozót* vasrúddal, kötéllel, de az utolsó ellenfél megmakacsolta magát — alátámasztva két oldalát egy-egy téglával, feszítette, nyomta* gördítette lépésről lépésre a súlyos terhet Már-már úgy érezte, megszakad, térde lecsuk!ib s a mázsás süveg ráborul kifulladt téstére. De azután, továbbzökkent a beton, akár egy lomhán heverő halott állat

Valamivel kőt óra eífift,

kiürült a gödör és himbálózva. ostobán feküdt a napon az öreg utolsó ellenfele, a hátára fordult gigantikus boglár.

A* öregember leül* egy kőre. Nem gyújtott rá, mert kissé szédült a émelygő furcsa érzés szorította a gyomrát Felsírt a gyári sziréna, lassú galambok szálltak a lebegő könnyű égen., Játékos szól hullámzott * férfi nyirkos homlokán, megrezzentve a fehér hajszálakat ,

Medve Pál a szomszédos kisrétre vitte a köveket és a téglatörméléket Visszafelé porhanyós fekete földet ta- licskázott A talicska tartalmát befordította a gödörbe, azután felrakta a köveket hogy megismételje útját a rét felé.

Még világos volt de az idő igencsak előrehaladt Sietnie kellett, hogy sötétedés előtt végezzen. Mire nyolcadszor indult, néhezen. markolta fél az utolsó köveket A gödröt teljesen betemette már, vissza üres talicskával jöhet. Elindult, s bár megtántorodott a kert- kapunál, a következő pillanatban már rendben volt minden. Arra gondolt, hogy még ma este elveti, amit tervezett. Frissebben tolta hát a talicskát és hirtelen olyan: kedve támadt, hogy felfüty- tyentett a drótokon hintázó fecskékre. De azután újból előrehajtotta deres fejét és nehezen zihálva gördítette tovább utolsó rakományát.

Itt a réten földszag és a közelgő este hűvös párái csitították az öreg lélegzetét. Csönd volt. a füvek és fák csöndje lebegett az egész vidéken.

Este nyolc felé végzett a munkával. Az egyenletesen elgereblyélt új ágyas már némán rejtette az öregember kezétől elbúcsúzott magvakat. Erősen sötétedett, furcsa madárhangok halkultak el az apró házak között. Mindenfelé hazaiöttek már a gyárakból, ültek az emberek és beszélgettek. Beszéltek a házak előtt, a házakban rádióztak, nevettek, sírtak, vagy éppen saját szívükhöz szóltak valamit. Medve Pál arra gondolt, fcogv később átmegy a szomszédba. de ült tovább a konyha küszöbén, úgy hallgatta az estét. Nem érzett semmi erőt magában, csak végtelen nyugalmat és csöndet.

Kilenc után lassan feltá- pászkodott és újból elindult a kert végébe. A kerítés mellett, ahol estig dolgozott, csak az elgereblyélt föld látszott:

Megbotlott valamiben: a holdfény töredezett tégladarabkát világított meg a lába előtt. Lehajolt, hogy fölemelje. Nehezen görnyedt a föld felé, de hirtelen csodálatos könnyűséget érzett s hideg suhanást a halántéka körül

Arccal bukott előre és azonnal meghal!. Akkor már éjszaka volt