Szolnok Megyei Néplap, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-19 / 243. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1369- október 19. DERY TIBOR 75 ÉVES A magyar próza egyik leg­nagyobb elő mesterét ünne­peljük. A fiatal Déryt az el­ső világháború idején a Nyu­gat fedezte fel. A forradal­mak bukása után, a fehér- terror tombőlása közepette emigrációba kényszerült. Ez az évtized az író Déry szá­mara a kísérletezés korsza- Iza. A közelmúltban megje­lent drámakötetébe már fel­vette az Óriáscsecsemő című abszurd drámáját, e kísérle­tező periódusának érdekes darabját, a szürrealista és abszurd novellák, drámák után Déry a valóság felé for­dul, Ezt a magatartást tük­rözi Szemtől szembe című munkája, három egymással összefüggő kisregény. 1933-ban Becsben kezdte írni Befejezetlen mondat cí­mű háromkötetes regényét, amely a harmincas évek Bu­dapestjének és magyar tár­sadalmának reprezentatív áb­rázolása. Ez a kiemelkedő munka csak a felszabadulás után jelenhetett meg, Ekkor rendkívül aktív: novellái, kisregényei, drámái jelennek meg. 1948-ban munkásságá­nak elismeréseként Kossuth- díjat kap. Az ötvenes évek elején írja és jelenteti meg Felelet című regényértek két kötetét. A hatvanas években Déry Tibor írói pályájának újabb fellendülését jelző művek so­ra született A G. A. úr X­ben és kiközösítőM című regények után a közelmúlt­ban jelent meg Ítélet nincs című memoárkötete. Pályájá­nak különböző szakaszaival, egykori barátaival, társaságá­val, írókkal találkozunk e munkában, amely útveszté- seiről és megrázkódtatásairól ad képet, látszólag — amint a cím is mondja — beéri az állásfoglalás elől kitérő re­gisztrálással. Valójában azon­ban az idős iró bizakodásá­ról, hitéről szól az ember j°- víthatóságában. Az évforduló alkalmából a szerző Felelet című regénye 11. kötetéből közlünk egy részletet BALATONPART. Pali ez József rajza BÁLINT ÚTON Kárpáti Kamiis ŐSZ Csankó Lajos: Ide, a Tiszához Mire a község alacsony házai közül kiért a nagy síkságra, amelynek túlsó pe­remén a főváros a budai he­gyek hóna alá simult, a vi­har kétszeres erővel, semmi akadálytól fel nem tartva vágott szét a tájon. A gye- —reknek minden lépésért külön meg kellett küzdenie. Kistarcsa és Cinkota között az országút apró dombok hajlatain emelkedik, lejtósö- dik, de a szél a hullámvöl­gyeket mar telehordta hó­val, úgyhogy Bálint helyen­ként terden felül besüppedt, s alig bírta kiráncigálni a lábát. Szeme, szája, orra minduntalan hóval telt meg az állkapcsát feszítő vihar nyomásától, szinte percen­ként meg kellett fordulnia, hogy kiköpje es priiszkölje a havat, s egy korty levegőt szedjen tüdejébe. Már egy félóra múlva úgy elfáradt, hogy alig bírta emelgetni a Lábát, tüdeje izzott, mint a tüzes vas, szeme szüntelenül könnyezett. Mégsem fordult vissza. Egy kis babonás já­tékot talált ki szíverósítőül: ha visszafordul, holnap nem fogadják fel az autójavító­ban, ha kibírja, szerencséje lesz és felfogadják. A testi szenvedés könnyített a lei­ken is. A vihar úgy elszívta előle a levegőt, hogy fulla­dozott, tehetetlenségében olykor fel-felkapott karjaival r magasba, de ott sem volt mibe mégkapaszkodnia. Mindegy, gondolta, muszáj kibírnom, különben holnap nem fogadnak fel. A vihar egyenletes gyorsa­sággal húzott északnyugati irányból, de áramában — mint külön meglepetések — egy-egy önállósult, gyors já­ratú szélroham nyargalt, amely helyenként a nyolcvan kilométeres sebességet is el­érte. Ha ez fütyörészve nekí- zúdult egy domb lejtőjének, az egész megmaradt hóréteg egyszerre — mintha késsel szeltek volna le — felpor- zott a levegőbe, s ott csárog- va, sivítva bogárzani kezdett a levegő elsötétedett, egy lé­pésre sem lehetett eliátni. De nemcsak látni, nézni sem lehetett, a szem rögtön le­csukódott, nehogy a hópihék éles hegyei kiszűrjék. Ilyen­kor percekig csak úgy ju­tott az ember lélegzethez, ha rögtön hátat fordított a szél irányának, bár ez -oo-on a veszéllyel járt, hogy fordu­lás közben a vihar felbuktat­ja, mint egy szalmabábut; Bálintot így kétszer is föld­höz vágta, egy alkalommal meg begúrította az útmenti árokba. Hogy talpra állhas­son, négykézláb kellett meg­várnia, míg a szél lélegzete egy percre ki nem hagy. Fa­rát lábszáraira ültetve két kezével egy árokmenti bo­kor törzsébe kapaszkodott, s pilláival szaporán verdesve szétnézett maga körül, de akármerre fordult a havas síkságon, az embert életnek sehol semmiféle nyomát nem találta. Egymagában, kiszol­gáltatottan guggolt a félel­metes természet ölében, olyan aprón, gyengén és tehetetle­nül, mint egy madárfióka, amelyet a vihar lecsapott az Alpesek sziklacsúcsára. Először érezte, hogy a ter­mészet személyes ellensége is lehet az embernek; a vi­har minden dorongja, a sze­mébe vágódó hó ‘körmei, a fagy minden rúgása mintha egyes-egyedül öt választották, volna célpontul: az egyetlen élő lelket, akit útjukba ta­láltak. El akarták pusztítani? Ide-oda forgatva nyakát, módszeresen átvizsgálta a tájat: nagyon messze elér­hetetlen távolságban, fede­zett csak fel egy kis, sárga csillámot, amely mögött em­berek virrasztottak. De kö­rös-körül, amerre csak né­zett, a föld holtfehéren re­megett, a bokrok kopaszon hánytorogtak az út mentén, a fák madártalanul sírtak és sóhajtoztak a vihar gyökér­tépő markában. A hideg csontig hatolt. Fentről, az égről, a hamuszürke, sárgá­ba játszó felhők egyre lej­jebb ereszkedtek, borzas szárnyukkal végigvertek a . folfeön, időnként pedig szennyes szőrcsomóikkal egészen ráhasaltak az ország­úira, s kinyomták az ember tüdejéből a levegőt. A gye­reknek eleredt a könnye, halkan sírdogált maga elé. Ha orrát megszívta, a kövér, nagy cseppek végigszánkáz- tak dermedt arcán, s térde előtt apró, kerek lyukaeská- kat olvasztottak a hóba. Minél jobban szaporodtak a tyukacskák, annál keserve­sebben sírt. Egyik percről a másikra azt hitte, elveszett, hiába kapaszkodik mind a két kezével a bokorba, el kell pusztulnia Életében elő­ször megsejtette, hogy ha­landó, s hogy a halál ellen nincs orvosság. S egy ne­gyedórába is beletelt, amíg végül is minden erejét ösz- szeszedve újra talpra állt, s , öklével leszorította szemét Cinkotára beérve két ház közé, egy keskeny zsákutcá­ba húzódott, itt a falak, s egy kiugró tető némileg megvédték az elmebajos ter­mészet ellen. Arca, keze ér­zéketlen kékre dermedt, há­ta merő víz volt, mert a gallérja mögé beszivárgott hó elolvadt a nyakán, s le- csorgott lapockái között A fülét egyáltalán nem érezte. Mire valamennyire kifújta magát, egy marék hóval dör­zsölni kezdte a fából, kőből, vagy valamilyen más tompa anyagból faragott kis kagy­lókat koponyája két oldalán, addig dörzsölte őket, amíg egy-egy éles nyilalással visz- sza nem változtak emberi fülekké. Nyaka vérzett, esés közben egy kő vagy egy bo­kor ága felkarcolta. Bekopoghatott volna egy házba, valahol bizonyára be­fogadják, amíg a toportyán idő el nem vonul. De Bálint csak a fejét rázta e hitvápy gondolatra. Csák a makacs­ság dolgozott benne? Hom­lokát ráncolva sötéten nézett maga elé, buzgón topogva, hogy a lába el ne fagyjon. Ott ahöl állt. a fal és a tető szíves oltalmában, aránylag kellemes volt az Időjárás, száraz és meleg az ország­útihoz viszonyítva, a vihar­nak csak a goromba fényé-' getései jutottak el hozza. Né­ha egy hógomolyag sziszegve befordult a házfal mögül, egy ideig izgatottan' kavar­gót saját tengelye körül, majd megnyugodva, legyező- alakban szétszitált lába előtt. Az ég most vakfekete volt. Sivitások, vad harákolások hallatszottak a magasból, az esőcsatornának egy megla­zult darabja rekedten kele­péit A közbeiktatott, heve­sebb szélrohamok már mesz- sziről jelezték jöttüket, hal­lani lehetett, amint a távol­ban, a megbolydult tájban mély lélegzetet vesznek, majd hirtelen nekiindulnak. Néha oly sokáig tartott, amíg elérték a házat, hogy Bálint belesápadt. Attól lehetett tartani, hogy leviszik a te­tőt. vagy benyomják * ház­falat De csak az üvöltésük ért el a zsákutcába, körös­körül pedig hatalmas hódunyhák szöktek a ma­gasba, ott felhasadtak, s eszeveszett fehér kavargás­sal elszálltak dél felé. A fal oltalmában Bálint egy negyedóra alatt úgy- ahogy rendbeszedte testét, lelkét, majd mély lélegzetet véve kilépett a fal mögül. Rosszul készült fel, a légnyo­más rögtön visszalökte. Rit­kán káromkodott, de most a foga között megeresztett egy eifárt. Válla közé vetette fe­jét, előrehajolt, újra nekisza­ladt, de a szél ismét vissza­nyomta, szeme, szája füle rögtön telecsapódott hóval. Cinkota tíz kilométernyire van Pesttől, ez rendes idő­ben, ha jól kilép az ember, másfélórai járás. Most leg­alább a duplája, vagy há­romszorosa; érdemes-e egyáltalán nekiindulni ? Még volt két pengő * zsebében, megvárhatja az első HÉV- szerelvényt. Harmadszori nekifutásra kijutott az utcára. A vihar most mintha valamivel le­lassított volna, már csak fél­kézzel lökdöste hátrafelé, a sűrűbben beépített területre erve pedig' már nyolc—tíz lé­pést is megtehetett egyhu­zamban, anélkül, hogy kifo­gott volna tüdejéből a le­vegő. De Nagyítóé előtt a fergeteg újra megmakacsolta magát, már messziről lát­szott, hogy a háztetők fölött magasan kavarog a hó. Az ég kémény kékké most alakul Hiaha fénylik még a bronz lugas, gyümölcsös tálad hiába nevet. Nem sir a dobszó. Torkodban lapul. Bár dér-cukros bogyók után kutass, olyan a thj. mint egy röntgen-lelet. A szénhordók kocsmája A kocsma tengerfenekéről halfarkú pulia asszonylények, mint korsóból kinőtt óriás buborék, bozontos mellet érnek. labdáznak a vad mosolyokkal. S az első szénhordó már érzi; korsója sárga öblében ül ~B _ hajat bont, akiért ö vérzik. Sörszínű szükrós haj fonatán észbontó vizftullam most készül. S a kocsma szétfaloolt asztalán szirén-ölben alszik el végül. Gyűjtögeti már az ősz aranyait, • juharfényű ezüstöt ringat az eg, s a templomtornyon egy csóka szárnyá» aa este sugarát szórja szét A kertek felett aranyíiarang az égbolt s benne csapohg a lassan köröző hét galamb és kíséri vígan a Tiszát. Míg ballag lefelé a Zagyva, reá ragyog az aranyalma az őszi, égi kerteken... A csend átölel Magamban rejthetem — szívemben, a legszebb rejteken, —• tegnapi, puha moccanásod. A hídon átfut egy kiáltás, rácsodálkozik a messzi nyárfás. b a felhők alól elképzelt vonásod. Ki mondja azt, hogy nem látott sosem? A távoli Börzsöny idevetett Ide, a Tiszához — és éjszaka nevetett a hold, műkor alatta elsuhanták, — mert gyűjtögeti már az ősz aranyait, mert eljött néked, is a takarásod, beértem, mellédértem most már örökre, belédfutok, majd úgy fogadj magadba, minit a lassú Tiszába ér békésén, csendesen a Zagyva. NYOMDÁSZOKBÓL HÍRESSÉGEK A könyvnyomtatás több volt, mint egyszerű szakma. Kezdeti korszakában mester­ség, tudomány és művészet egyszerre; művelői között ne­ves humanisták, tudósok is találhatók. A nyomdászokból lett írók, illővé nyomdászat­tal is foglalkozó írók közül először Shakespeare-t kell em­lítenünk. Életének majdnem minden percét felderítette már a tudomány, de a leg­kevesebb adat az 1593—1594 közötti évekről állt rendel­kezésre. William. Blades, író és nyomdász okmányokkal bizonyította, hogy Shakes­peare ezekben az években a londoni Ventrollier nyomdá­ban dolgozott mint_ betűsze­dő és korrektor. Bizonyíték­ként szolgált erre az is, hogy a „Venus és Androni- cus”, valamint a „Lucretia” című műve 1593-ban, illet­ve 1594-ben jelent meg és Ventrollier nyomdájában ké­szült. Blades érveit az an­gol Shakespeare Society el­fogadta. üf A francia költők között egész sor volt nyomdászt ta­lálhatunk. Közülük Pierre- Jean Béranger a legneve­sebb. aki nagy hatással volt Petőfire is. Tizennégy éves korában lett nyomdászinas és a betűszedést tanulta ki. Húsz éves korában azonban már a párizsi egyetem titká­ra lett. * A nagy francia realista re­gényíró, Honoré de Balzae ugyancsak dolgozott nyom­dászként. Huszonnyolc éves korában könyvkiadással fog­lalkozott és a francia klasz- szikusokat akarta olcsó ki­adásban a kispénzű embe­reknek is hozzáférhetővé tenni. Moliére-t és La Fon- taine-t ki is adta. A verseny­társak azonban megbuktat­ták. Ekkor — az angol Richardson példájára, aki költő és nyomdász volt egy- személyben — apja pénzén nyomdát vásárolt, amelyet betűöntődével is felszerelt. A nyomda azonban csakha­mar csődbe jutott. Ekkor keletkezett Balzac-nak az az óriási adóssága, amely egy életen át megfeszített írói munkára kényszerítette. * Az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének kivívásában egy volt nyom­dász, Benjamin Franklin (1706—1790) szerzett elévül­hetetlen érdemeket. Mint szüleinek tizenötödik gyer­meke korán dolgozni kény­szerült, egy rokonánál a nyomdászatot tanulta. 1792- ben már önálló nyomdász­ként működött. A magyar Franklin Társulat a nyom­dászt tisztelte meg benne, amikor felvette a nevét. * W. G. Harding WiIsont kö­vette az USA elnöki szélié­ben. A nyomdászathoz min­dig erős szálak fűzték s már elnök volt, amikor egy szil­veszteri társasvacsora köz­ben otthagyta a Lotus Club társaságát, ellátogatott a Tribune szedőtermébe és tördelni kezdett. Egyszerre hetvenhat borgisz sort emelt fel hatalmas tenyereivel. Egy oldal betördelése után el­mondotta az őt köriilálló nyomdászoknak, hogy 38 évig maga is ezt a munkát csi­nálta, Marionban, mint a Star szerkesztője, kiadója és nyomdásza — igen nagy szeretettel. Még elnök ko­rában is a nyomdászkodás volt a kedvenc szórakozása. * Az első magyar nyom­dászok külföldi egyetemeken tanult diákokból, teológusok­ból kerültek ki. Abádi Be­nedek, a sárvár-ú’szigeti nyomda vezetője krakkói egyetemista korában tanulta meg a nyomdászatot s a nyomda megszűnése után lelkészként dolgozott. Ugyan­csak evangélikus lelkész volt Heltai "Gáspár nyomdásk is. Pap volt Huszár Gál vándor­nyomdász, egyetemi veszett­séggel rendelkezett Tótfalusi Kis Miklós, korának legkitű­nőbb magyar nyomdásza is. A sort sokáig lehetne foly­tatni. Pray György történet­író az Egyetemi Nyomdát igazgatta Költőink közül Arany János és Petőfi is be­lekóstolt a nyomdászatba — sőt Blaha Lujza is megpró­bálkozott vele. Galambos Ferea« <

Next

/
Thumbnails
Contents