Szolnok Megyei Néplap, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. JfiUns ». Tévéjátékok — tömegigény A lighanem komoly bonyodalmak elé nézhet' minden művelődési politika — legalábbis minden szocialista országé —. amely nem ismeri fel a televízió centrális szerepét a nagy tömegek kultúrájának alakításában. Beszélünk népesség- robbanásról és ismeretanyagrobbanásról. de épp annyi okkal beszélhetünk itt is robbanásról. pláne arról, hogy a televízió egycsapásra ható változást hozott a művelődés eszközeiben. olyan feltételeket teremtett amelyek egyszerűen nem vethetők össze a kultúra terjesztése korábbi lehetőségeivel. Csakhogy ez a változás már- már olyan ellentmondás szorítóiában megy végbe, amely ugyancsak párját ritkítja. A kultúra a képcső útján — áttételesen szólva — ezrek, tízezrek százezrek ünnepi étkéből milliók. tízmilliók, százmilliók mindennapi kenyerévé lett s ez minden kétséget kizáróan forradalmi fordulat minőségi ugrás a kultúrában. Ugyanakkar a televízió — nem másból, hanem ugyanebből az okból — úgy tűnik fél sok. a kultúra iránt igényes értelmiségi előtt mint a kulturális színvonal feilesztésének valóságos gátja. S ez elkerülhetetlen — így mondják — hisz ■ legszélesebb tömegeket szolgálja, olyan milliókhoz szót akiknek kultúrája még bizony fejletlen. Ezt a dilemmát nem lehet egyszerűen elhessegetni, mégha végső soron — tudjuk —, hamis, elvben feloldható. teoretikusan megválaszolható. I tt volt a Tanácsköztársaság évfordulójára szánt tévéjáték-sorozat a Bors. amelyen sokan háborogtak. különféle okokból és ahol voltaképpen mindegyik Minek a maga módján igaza volt. — az alkotóknak is. Ml volt a» ő szándékuk? Hogy egy mulatságos, kalandosan fordulatos játékban mindenféle dörgő retorikától, felesleges pátosztól mentes, a szórakozni vágyóknak is élvezetes formában beszéljenek egy nagyszerű és még mindig nem eléggé ismert korróL annak történelmi harcairól es felemelő céljairól. S hogyan fogadták? Az ügynek elkötelezett. 1919 és a szocializmus eszméiben élő emberek bizony nagyrészt fanyalogva, mert az alkalomhoz méltatlannak érezték a formát parlaginak; Nekik, minden bizonnyal, jobban felelt volna meg. például a Harag napjá-nak egy dramatizált változota. Pedig — ugyebár — a Bors hangvétele és előadásmódja éppen arra lett volna való, hogy közelebb vigye az emberek nagy tömegéhez a történelmi. de ma is aktuális mondanivalót. (Ami semmiképpen nem lehet közömbös a politikailag elkötelezett oldal számára!) Csakhogy, nem volt teíjes a kontaktus a nagyszámú nézők pólusán sem, mert azok meg nem azt a típusú izgalmat — vagy komikumot — kapták. amelyhez szoktak. A szerkesztés mód- ia. az anekdótikusra kerekített történetek nem tartották feszültségben a folytatásos tévé-kalandjátékok kedvelőit: s nem szolgáltak a szenvedélyes rejtvényfejtők- nek sem feladványokkal, mint a krimik: azok, akik csupán fesztelen szórakozást.« nevetést áhítottak. olykor szemben találták magukat komolykodó tanulságokkal, amelyekkel nem tudták mit kezdeni, de nem váltotta be a filmsorozat azoknak a várakozását sem. akik az érzelmes. andalító műfaiokat kedvelik, fgyf is mondhatnék: ki Belphegort vagy Cox-ot szeretett volna látni, ki valamiféle Vidoqu-ot. mások a Sebastien hangjaira füleltek — s egyik sem kapta azt, amit várt. Létrejött tehát valami, ami — ha hellyel-közzel meg is ragadta a figyelmet —, valójában és igazából egyik oldalnak sem kellett, jóllehet mindegyik felé nyújtott« a kezét M inden hagyományos polgári művelődési koncepciónak axiómája, hogy a nagy tömegek kulturális igénye egyenlő azigény- telenséggeb a sekélyességgeL a lapossággal — egyszóval azzal nem lehet és nem is érdemes mit kezdeni. Csak egyféleképpen számolnak vele mégis: mint piacoal, amelyen el lehet adni a szórakoztató ipar termékeit. Ennek a cinikus vélekedésnek látszólag- ellenpólusa annak az avant- garde-nak az álláspontja, mely szerint a tömegek ízlésén csak egyféleképpen lehet változtatni: provokatív módszerekkel, azzal, hogy arculköpjük a konvenciókat, fittyet hányunk a szokások- sak; szétrobbantjuk a rutint és az előítéleteket. Ez roppant radikálisan hangzik ás olykor nagy hatással van olyan értelmiségiekre is, akik a forradalom elveivel őszintén rokonszenveznek. Csakhogy ezek a módszerek még soha és sehol nem bizonyultak hatékony ellenszernek. Pedig a sajtó Ieghallha- tóbb megnyilatkozásaiban főként ezzel az avantgarde- dal rokon szemlélettel találkozni, azoknak a hangjával, akik a maguk türelmetlenségét emelik argumentummá és nem tudják belátni, hogy a nagyközönségre ilyen módon csak nagyon kevéssé lehet hatni, sőt, hogy a pozitív hatásnál többnyire nagybbb a negatív ellenreakció. A módszeres, következetes, lépés- ről-lépésre építő tevékenység, amely látszólag sokkal lassúbb előrehaladást irányoz elő, jóval gyorsabb és biztosabb sikert ígér. Ezért érzem igazságtalannak és haszontalannak is, amikor ingerültség fogadja az előbb említett próbálkozásokat, a sikertelenséget is. Ezeket a kísérleteket egyféle mércén szabad csak mérni: a vállalt feladat mércéjén és ez a fel- adat új és megoldása rendkívül nehéz. I gen, hadd ismételjem meg: rendkívül nehéz. Sokkal nehezebb, mint amilyennek — olykor legalábbis az az ember érzésé — maguk az alkotók érzik, akik teljesítésére vállalkoztak; Mert gondoljunk csak egy kicsit bele azokba a nagy fogalmakba, amelyeket minduntalan használunk, mint ez a fogalom is: kulturális forradalom. Ilyen érveket hallani: a felszabadulás után Moliére-ral és Sha- kespeare-ral és Gorkij-jal a százezrek közé mentünk s az emberek odafigyeltek és értették a dolgot és velünk jöttek: a mai értelmiségnek nem jelentéktelen részét éppen ezek a vállalkozások indították el a kulturálódás, az értelmiséggé válás pályáján. De arról már mintha megfeledkeztünk volna, hogy akkoriban is kerestük a módját, hogy a klasszikus értékeket miként hozhatnék közel az új közönséghez. (Gondoljunk a Nemzeti Színház Duda Gyurijára, amely Mo- liére Dandin György-ét — klasszikus ide, klasszikus oda — magyar népi komédiaként mutatta be.) S ami még sokkal lényegesebb: akkoriban a kulturális munka hatóköre nem igen terjedt túl azokon a százezreken, akik az új társadalom ügyét már a magukénak érezték, politikailag többé vagy kevésbé elkötelezték magukat Ma — elsősorban a televízió elterjedésével — másfajta közönségről és más nagyságrendekből van szó: a televíziónak nem két-, háromvagy négyszázezer emberrel van dolga, hanem egyetlen napon ugyanannyi, sőt olykor kétszerannyi millió emberrel. Ez a mennyiségi kü- löbség egyben minőségi változást is jelent. Olyan közeg kerül a kultúrává! állandó és szoros kapcsolatba, amely ha természetesen magán is viseli az utóbbi két-két és fél évtized változásainak nyomait, de nem azonosítható az 1945—48-as évek fordulatának kulturális élcsapatával; másképp reagál, sokkal lassúbb, sokkal nagyobb — így is mondhatnám a tehetetlenségi nyomatéka. Ha a kulturális munkában, a művészettel kapcsolatos igények és ízlések alakításában mindig és mindenütt helyes és szükséges a türelmet hangsúlyozni, azt a lenini intelmet, mely szerint a társadalmi tudat megváltoztatásáért folytatott küzdelemben nem lehet lovasrohamokkal győzni, akkor ez ebben az esetben különösképpen álL O lyan emberek millióit kell magunk elé képzelni, akiknek a televízió egyik napról a másikra több színházi, mozi és egyéb műsort szállít házhoz, mondjuk, egy esztendőben, mint amennyit máskülöben talán egész életükben láttak volna, (Benne, mellesleg szólva, sokkal több Mo- liéret, Shakespearet és Gorkijt, mint amit az előbb említett nemzedék annak idején összesen látott!) Való igaz: , zöme az említett próbálkozásoknak még felemás, még nem megoldott; gyakran kapkodást érezni bennük, a stílusok és hangvételek következtében váltogatását, bizonytalanságot, De- hát — legyünk őszinték — még arra sem volt elég idő, hogy a művészet egészében felmérje a leckét, amelyet ez az ördögi masina, a televízió feladott neki. A legeldugottabb tanyán, a kulturális központoktól távol élő emberek, s az Ilyen dolgokban legjáratosabb városiakhoz egyszerre szólni, úgy hogy mindenki egyként értse és élvezze, ez valószínűleg még igen hosszú ideig lehetetlen lesz. És aztán úgy megfogni egy művet, hogy az a 10—12 éves gyerekektől a legidősebb családtagokig hasson — mert ez is igen lényeges problémája a televíziónak, amely — eltérően minden más művészeti fórumtól — egyidőben egész családokhoz kell, hogy szóljon! De hadd ne soroljam tovább a feladat nehézségeit, mert még az a látszat keletkezne, hogy el szeretném tanácsolni a kritikát, a hivatásos műbírálók és * közönség véleményét Nem erre gondolok: mondjuk csak meg elutasító ítéleteinket, fenntatásainkat is. Egyben, egyetlen egyben értsünk egyet: abban, hogy helyes és támogatandó törekvése a televíziónak, ha ezekben a műfajokban kísérletezik, ha keresi az útját annak, hogy hogyan lehetne — megőrizve, sőt növelve és nem elidege- nítve hatalmas nézőtáborát — valamit elmondani igazságainkból és a valóságos életről. Ma kevesebbet, holnap már többet U gyanis abban „ pillanatban, ha ebben egyetértünk, — alkotók, nézők és kritikusok, — meg fog szűnn; vagy legalábbis enyhülni fog az a türelmetlen hang. amely a tévé-játékok körüli vitákban olykor már a durvaságig fajul. S jobbak lesznek a feltételek, amelyek között kialakulhatnak, kibontakozhatnak a művészetnek azok a hajtásai, amelyek majd a kultúra értékeit teszik a milliók szükségleteivé. Az út amely ide vezet; ki tagadhatná? hosz- szú lesz. De hogy végigjárhassuk, rá kell lépni, rajta kell járni. Rényi Péter PÁLICH JÓZSEF] ALKONYAT A f I 8 2) A I Elég sóikat Ittak, szinte magától értetődő volt hogy a beszélgetés az asszonyokra terelődött Most is Varga kezdte. 6 mindig szívesen dicsekedett hódításaival, ■ harsogva bizonygatta, hogy az asszonyokat nem szabad komolyan venni. — Az asz- szorny legyen pajtás, ha akarom. szórakoztasson! — mindta, s diadallal nézett végig rajtuk. Egy kivételévé! mind helyeseltek, koccintottak, ittak rá. Kiss csak forgatta a poharát s azt kérdezte tőlük* — Na és, akik velünk dolgoznak? — tétován vonogat- ták a vállufeat — Igaz. Az asszonyok ott vannak az állványon, a kezü k alá segítenek. Dehát egy erősebb szóra kibuggyan a könnyűit, s valójában soha nincs más gondjuk, mint hogy férfit fogjanak maguknak! Kiss keményen, lecsapta az öklét. — Az asszonyok is érnek annyit mint bármelyik férfi! Én nem tagadom: mindig csodáltam, ahogy a mocsokban. sárban egy nyomon tapostak velünk! Végigjártam az országot, elég sokat láttam. De csak annak az egynek a történetét hallgassatok meg! — Lehet tíz éve is; a vegyigyárat építettük. Amikor a helyszínre érkeztünk, sarat, pusztát találtunk. Felhúztunk néhány barakkot. Ott rendezték be az irodákat. abban laktunk mi is. Jött néhány asszony: tíz, vagy tizennégy. Mifélék voltak? Egyiket otthagyta a férje, pénzre volt szüksége... A másikat a kaland vágya hozta. Olyan is akadt, aki mar szűknek érezte a falut, s tapasztalni akart. — Persze, mi aztán nem voltunk angyalok. Az olajos overállban, n meszes pufaj- kában Is felfedeztük az asz- szonyt. Sokat megengedtünk maguknak... Akadt olvan 's, akin eV- szinte tetszett, ha megfo^dostuk. és szívesen eljött a kantinba fél deci zni. De nekünk nem az ilyenek kellettek hanem a vise-rahúzó- dék. a c-tegyel’^sek Este bezárkóztak szobáinkba, ki- mozduini se mertek. M!b"n- PiOnif bu-'oo+t a ki'teat»-m£- s-zet. Aké-k^^vr Vi^ásad^at- timk ran WWen. Mf ótel- knd+onk ar „m-kuknál. s ré— Nekem különösen egy tetszett. Ha valamelyik estén véSetíeníJ! Jfesm maradtam. szépen elbeszélgetett velem, özvegy volt A férjét valamelyik építkezésen ottma- rasztotta egy gerenda. Azt hallottátok volna, ahogy emlékezett rá! Nem könnyezett, nem csuklóit d a hangja. Átmelegedett, kisimult a* arca, mintha mennyegzőre készült volna. Mindig arra gondoltam: — Micsoda nagyszerű asszony lehet, aSd még a halottat is így megbecsüli. Milyen társa lenne egy Hőnek! — Azt V megvallcnr ritkán maradtunk józanok. A legközelebb! tahi )« hat kilométernyi járásra feküdt kö- röskörül dagadt a sár. Olyanok voltak az estéik, akár a rabtartó kutak. Bevergődtünk a szobánkba, kártyáztunk, ittunk, s ha már sok volt bennünk a fölös erő. szétvertük a kantin berendezését. — Korán ősszel váratlanul vihar zúdult ránk. Szokatlanul gorombán dörgött, akkora villámok; hasogattak, mintha acélbalták zuhogtak volna a tetőre. Megjött a szél, dübörögve rohant a felig felhúzott falak között... Örült tombolágsal futott neki minden megmozdíthatónak. Aztán ránk vert az eső is. folyt az ablakokon a víz. — Megszeppenve lapítottunk, hiszen a rozoga épületek nem állhatták ki ekkora fccanbolást. Órákig eltartott, éjszaka lehetett már, amikorra elcsendesedett A művezető végigrohant az ablakok alatt, s üvöl+özött. — Kifelé emberek! Nézzük meg, mi a kár! — Kelletlenül kászálódtunk. Lámpákkal világítva botorkáltunk a sárban. Az épület egyik sarkánál a szél kifordított egy faoszlopot, s otrombán a teherfelvonóra döntötte. Valaki beugrott a felvonó ketrecébe, s a vállát alávetve emelgetni kezdte az oszlopot. A nehéz fa mozdult is néhány centit, s ahogy billent. kiütötte a felvonó biztosító ékét A platót teherrel hagyták odafönt, most a rakománnyal együtt csúszni kezdett lefelé. Szerencsére, igen lassan, mert a faoszlophoz dörzsölődött a kötele. — Az ember a felvonó ketrecében vergődött. Talán csak egyet kiáltott, aztán a szó is benne akadt a félelemtől. Toporogtunk körüWtte. a néni «adhat, hogyan fogjunk hozzá? A biztosi tóéket kellett volna visszaül 1- lenteni, dohát az kockázatom mert odatanődbet az emberi — Mart bennünket a tehetetlenség. Egyszerre odafut hozzám az az aaszony. akiről beszéltem. — Nem történi baja? — kérdezi Ijedten. Jólesett, hogy aggódik értem, de abban a robbanó feszültségben ingerültem válaszoltam. — Ml baj van? — nézett a felvonóra, s akkor észrevette a ketrecbe szorult embert. És rögtón határozott Felvonó- kezelő volt jói értett a géphez. Mindig tiszta volt a fej«, egyedül állt a világban, s ha meg akart maradni, folyton használnia kellett az eszét — Felkapott egy hosszú feszítővasat, n benyúlt a biztosítékhoz. Valaki rákiáltott] hagyja abba, mert odalehet a keze! De 6 csak a szorongatott emberre gondolt Végre sikerült helyrebillentenie az éket A kerék megakadt. » a hirtelen fékezéstől nagyot rándult a kötél. Alaposan meglökte a feszftővasat, s az asszony kezét az állványhoz szorította... — Ügy emlékszem, nem is kiáltott. Leejtette a vasat és kezével szorította a sebet Ugrottunk érte. hogy bele ne bukjék a sárba. — Valahogyan bekötöztük, s ügyeltünk rá. amíg kijöhettek a mentők. Bizony, levágta három ujját — Kiss felemelte a kezét, tenyerét széttárta. — Nem kell mondanom, milyen csapás egy munkaserrabemek! —- Aztán? — kérdezte valaki, de Kiss úgy tett, mintha nem hallotta volna. Láthatóan elkedvetlenedtek. az ital sem ízlett. Fizettek, s csendben mentek kifelé. Éisraka volt már. halvány világosságban forogtak a csillagok. Foltokban terpeszkedtek a felhők, szakadtak voltak, akár a munkára fogott ing. Útközben hazafelé még egyszer megszólalt Kiss. — Hetek múlva jött visz- sza de már a gén mellé nem állhatott Tekarí>á«ra fovtá.k be. GondnlhzHátok, bogv mőg mosolyogni is elfelejtett! Amíg el nem aludtak, erről az asszonyról tűnődtek. Kiféle lehet? Honnan volt ereje ilyesmit megtenni? Magasnak. Izmosnak kór zol tők, aki oltalmazza a magának választott férfit. A következő napokban Kiss vá-atlanul megbetegedett. Éppen akkorra esett a fizetés is. Déltá’ban közép- termetű, kissé hízásnak induló asszony kereste a brigádvezetőt. Az ebéd1 ében mindnváian együtt voltak, amikor belépett. Vargához ment. s a kezét nyújtotta. — Kissné vagyok — mutatkozott be. Döbbenten látták hogy három ujja hiányzik. SIMON EMIL: Három ujj
