Szolnok Megyei Néplap, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-25 / 118. szám

1969. május 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 \ GACSl MIHÁLY: VÁROSSZÉLI HÁZAK KÓNYA LAJOS: Bodor Habarcsot készítek vakolatot javítok s tisztelettel gondolok a kőművesekre kik tele vannak dologgal s jól is keresnek Festéket keverek ajtót, ablakot festek s elismeréssel adózom a mázolóknak kik hatezer forintért migcsinálnák mindezt Fafiguráimat faragva az élelmes mestereken merengek, akik ebből élnek. Verdéket írok különös remények nélkül s legfőképp azokat a költőket csodálom felhők kik abból is megélnek, hogy verseket írnak, Vannak irigyeim — mégsem vagyok egészen elveszett ember. Alkonyattájt sutbavágom meszes gönceim, felöltözöm nyaralónak végigmegyek a parton, rágyújtok pipámra bánataimat a bodor felhőkbe fúvóm, könnyű motorcsónakot gondolok magamnak társas örömöket és gondtalanabb sorsot. GODA GÁBOR: Portyázom Hirtelen tavaszodott. sőt nyári asodott Ablakunk előtt a barackfák keményen vívták harcukat a hosszú hi­deggel. Hideg tel volt ez. Hideg és hosszú. Ha­láleset, feleségem súlyos betegsége, s a ma­gam kínj ai. Már százfél? formában ismertem az életet és idén mégis sikerült neki új grimaszokkal ijesztgetnie. Azelőtt beteg­ség és halál szinte ki volt tiltva a tár­salgás szótárából, s most nyersen és bru­tálisan törtek házamba, hogy aligha tu­dok ocsúdni. Egyszer egyik kedves és baráti orvosom szememre vetette, hogy regényeimben és elbeszéléseimben túl­ságos szerepét juttatok e „pesszimizmu­soknak”. Azóta az optimizmusuk sírba vitte őket író vagyok, tehát mindig arra törekszem, hogy az élet valóságos egy­ségét ne engedjem füllentő mozaikokra töredezni. Nem játszom az optimizmus és pesszimizmus fogalmaival, inkább ke­resem valóságos társadalmi jelentősé­güket. Ha évezredekben gondolkodom, inas fogalom az optimizmus, mintha évtize­dekben mérem jelentőségét. Időnként né­zegetem a térképet, a földet, amelyről csak most kezdünk szerteportyázni a vi­lágűrbe. Statisztikákat olvasok, hogy a jelenlegi, csaknem három és fél milliárd ember nyolcvan százaléka nem éri el az emberi ellátottságnak azt a fokát sem, amelyet magam is keveslek. Világszerte — néhány százmillió embert leszámítva — még kétségbeejtően alacsony az élet korhatára, éheznek, fáznak, izzadnak és viszonylag azonos kórságok nyomán for­dulnák fel az utcán. Ha fiatalabb volnék és lehetőségem volna rá. bejárnám a világot, a nyo- morgás nyomába szegődnék, hadd lás­sam, hogy miért is gondolom a régi ren­dek átalakításának szükségességét. Ügy mondják, hogy kétezerre hat-hét milliárd ember él majd a nyomorgó vi­lágban. Egyesek a felrajzolódó képeket mumusnak látják, amely ijesztgeti az embereket. Az ilyen emberek még azt sem tanulták meg a közösségi törvényből, hogy ezen a földön akkor is minden összefügg és együvé tartozik, ha ezt nem veszi észre a provincialista, nacionalista. Mi már tudjuk, hogy ez a világ egy és iszthatatlan. Egy,, tízezer kilométerre éhező száj szárazsága az én asztalom falatjairól is álmodozik joggal. Azt sem tartom véletlennek, hogy ez az az évtized, amely megdöbbenve a létmilliárd ember jöttének gyomorkor- >ásos dübörgésétől, űrhajókra száll ás új »lóbuszokat' keres az ismeretlen világ- írben. Mert nem is hétmilliárd ember- -ől van szó. hanem a nagy számok tör- /ényénél fogva 30—40 milliárdról. A társadalom és a természet törvények szerint él. E törvényeket meg­kíséreljük változtatni, de semmi rendel­lenesség sincs benne, ha ebben a nagy a világban erőfeszítésben gyakran mi szakadunk meg. Ami megszületik, az az élettel szüle­tett és végsőfokon élni is fog. A társadalom törvényeinek megisme­rése elsősorban a gazdasági törvények f§yárása és. a gazdasági tőr-vények szó­rós összefüggésben vannak az emberi lélek törvényeinek komoly megismerésé­vel. Minden küzdelmet becsülök, amely általában a haladásért folyik és a való­ság megismerése valóban mindig a ha­ladást szolgálja, még akkor is, ha nin­csenek ilyen kifejezett céljai. Az emberek nemcsak jóllakni akar­nak, hanem a boldogságra is vágynak. Az emberiség történelmének, eddigi életé­nek legismertebb szakaszán a boldogság és a tulajdon kérdése úgy függött össze egymással, mint ami örökre elválasztha­tatlan. Itt a szemünk láttára derült ki, hogy a bankok, az üzemek, a közműve­lődési intézmények, a vállalatok tulaj­donjogi állapotának 100 százalékos for­dulata a tömegeket nemhogy boldogta­lanná tette volna, inkább reménykedővé. Fiatal barátaim között egyetlen egy sincs már, akinek álmai közé tartozna, hogy saját gyára legyen. De 22 évvel ez­előtt még sajtócsatát kellett vívnom egy akkori bankvezérrel arról, hogy egyálta­lában lehetségesbe a színházat állami tu­lajdonba adni. A világon ma végignézve, a jó­zan embereknek tisztában kell lenniök azzal, hogy az emberek az emberi éle­tért vívják küzdelmüket, függetlenül a különféle színvonalak csakugyan dogma­tikus rögzítésétől. A fogalmak átértékelésének korát él­jük, amikor éppen ez a reneszánsz szá­zad a megőrzött kulturális kincseket az egyetemes emberiség hasznára kívánja felhasználni. így is mondhatnám: a legjobbak kere­sik az útját annak, hogyan adhatnák vissza azt a rengeteg kincset az emberek milliárdjainak, amit ezek a milliárdok hoztak létre. Tudom, hogy az úton, amelyen a világ halad, gyakori a vereség is. Sokfelől ér­kezik ez a vereség. Néha a haladó világ állítja a legkeményebb akadályokat sa­ját útjába. Amint mondani szokás: bi­zony néha magunk alatt vágjuk a fát. S amikor nem ível nyílegyenesen fel­felé az út. tüstént megjelennek azok a retrográd bölcselők, akik a maguk rész­igazságait szeretik egész nézetük tévedé­seit igazolva feltüntetni. Én nem tudok több lenni és más, mint író. Nemcsak a korom, de ter­mészetem is megakadályozott abban, hogy valaha is megszerezzem magam ke­zébe a hatalom lehelletét is. Se karrier, se dicsőség nem hajtanak, csak figyelem a világot, amelyben megszülettem és élek. Nem a percet »nézem csupán, ha­nem a jövendőt is. Nincs bennem az in­tézkedések emberének a vágya, csak fenntartom magamnak azt a dombtalan Olymposzt, amelyről többet akarok lát­ni, mint kortársaim«. A s&eceiet 009 Hűvös nyugalom csendje vesz bőrül, amint az egykori kolostor épületébe lépek. Megyénk egyik legimpo­zánsabb műemléke: 1730- ban épült. A kert a Zagyva fövenyes partjáig nyúlik... Q Tizenkilenc esztendeje mű­ködik ez az intézmény; a jászberényi II. számú Szociá­lis Otthon. Százhúsz gondos zott éd itt; orvosi gyógyke­zelésre szorulók. Száznyolcan közülük nyugdíjban vagy kegydíjban részesülnek, en­nek nyolcvan százalékát fi­zetik be az intézményt fenn­tartó tanácsnak. Az otthon lakói egykori női szerzetes- rendek tagjai. — Van-e hiány valami­ben? Biztosított-e a beteg­ellátás — érdeklődöm. — Mindenük megvan a betegeknek. gyógykezelés... gyógyszerellátás — mondja csendes mosollyal Bajor Hil­degard. Elújságolják, öregek nap­ján az egyik iskola tanulód köszöntötték a társalgóban összegyűlő betegeket. — És a hitélet feltételei...? — Az is biztosított... Saját kápolnánk van. könyvtárunk. Sokan előfizetői az Űj em­bernek, újabban többen a Vigíliának... 0 Erről talán a lelki gondozó a legilletékesebb nyilatkozni. Akit a Szeretetszolgálat bí­zott meg a betegek lelki éle­tének gondozásával. Hirtelen zavart csend tá­madt az irodában. — ö nincs... elment... — Tőlünk el sem kö­szönt... — Az igazság az. hogy a szociális otthonok működésé­re vonatkozó szabályokat fi­gyelmen kívül hagyta. Csi­nált olyan dolgokat, ami sem a betegek nyugalmának, sem a hitéletnek nem vált hasz­nára... — mondja valaki. 0 De hogyan történhetett, hogy ebben az otthonban — csaknem tíz éven át folya­matosan és rendszeresen megsértették az Egészségügyi Minisztérium utasításait? — Tudott erről a Szeretetszol­gálat? — Gizi néni nem hallga­tott senkire... — Amikor idekerült lelki gondozónak, bevezette, hogy mindenki a jövedelmének 20 százalékát, ami a befizetés után számára maradt, közös kasszába adja... — A betétkönyveket, ami­ben mindenki saját pénzét tartja, a szabályok szerint az intézet igazgatójának kellett volna őriznie — mondja Gergely Istvánná az intézet vezetője. — De Gizi néni, tudtomon kivid, összeszedet­te a pénzeket, s ő kezeltet­te... Ilyen gyakorlatot hono­sított... 0 Kormos Piroska, az otthon betegápolója így emlékezik vissza: — Gizi néni többször túl­lépte hatáskörét Utasításo­kat osztogatott, pedig a be­tegápoláshoz nem értett. — Számára nem volt min­denki egyenrangú. Húsz-har­minc évvel ezelőtt mérce sze­rint osztályozta a betegeket. Az egykori tanárok, tanítók voltak a kedvencei. Egymás­sal figyeltette az embereket, valóságos élő leadó és felve­vő állomás volt. Sokan ezt megalázónak érezték. — Bennünket, betegápoló­kat is figyelt. ha öltözköd­tünk milyen fehérneműt hor­dunk. Ha valaki nem bokáig érő alsóruhában járt. már zaklatta... Féltett mindenkit az „elvilágiasodástól”. Aki meg ellent mondott néki, annak innen mennie kellett, el tudta intézni... — Bárki kiment az épület­ből. jelentkeznie kellett nála. „Tartani kell a zárdái ren­det!’’ — mondta. Ezt még a betegápolóktól is megköve­telte volna. Hiába volt ház­főnök valamikor, nekem pél­dául soha nem lett volna elöljáróm, ő „Isteni megváltó Leánya’’ volt, én meg a „sze- génygoUdozó nővérek."-hez tartoztam. Aki a szabadságát vidéken töltötte, képes leve­lezőlapon jelentkeznie kel­lett, merre jár... — Miért szedette össze Gi­zi néni a gondozottak pén­zét és kezeltette közös kas­szában? 0 — Ebben is embertelen volt. Damjana nővér egyszer szót emelt; néki özvegy édesanyja van, testvérei is nehéz anyagi körülmények között, támogatná őket. Kért ezer forintot a saját pénzé­ből. Nem rendelkezhetett fö­lötte. — Le számoltatott minden pénzt, mint lelki gondozó. Még az alkalmazottaktól is. Akik nem voltak rendtársai, azoktól is. Volt úgy, hogy fennmaradt valaki 4—5 fo­rinttal, napokig sürgette, miért tartják maguknál... — Hiszen ez érthetetlen — tűnődöm mindezeket hall­gatva. — Persze, hogy az. Nem­egyszer világiaktól kértünk kölcsön néhány forintot... Nem lehet pénz nélkül élni... Aztán valaki felutazott Pest­re megérdeklődni, le kell-e adnunk a pénzünket. Mikor kitudódott, hogy nem, többen kérték. Gizi néni számoljon el a pénzünkkel: A betegek közül — meséli Kormos Pi­roska — sokan sírtak. . Mi szóltunk Gizi néninek, em­bertelen. amit csinál... Kö­zépkori szellem, idegesség, feszültség volt körülötte. 0 — Utóbb Gizi néni, már nem is a lelki gondozással foglalkozott, hanem üzletelt. Házat vett. mások nevére Íratta. Mi az. árvák anyja — kérdeztük egyiküktől, aki­nek a nevén a ház volt, mert így szólítottuk annak idején őt a rendben — néked há­zad van? Miért nem abban laksz akkor?’’ Ö meg csak legyintett. „Nincs nekem a házhoz semmi közöm. Gizi néni vette. Biztos ő fogja fizetni a vételárat is, meg az adóját. A közösből. Nem mondta nekem, mi a ter­ve...” Beszélgetek Pásztori Má­riával. Az ő nevén volt a ház. Megtörték az izgalmak.* Most már gondozott az in­tézetben; — Annyit idegeskedtem már a házvétel miatt — mondja. — Tudtam; hogy Gizi néni házat vesz a ne­vemre. Egyszer említette... Do neki nem lehetett ellent­mondani. 0 — Gizi nénit. a maga szempontjából meg kell ér­teni — mondja egy másik betegápoló nővér. — Én tisz­teltem öt, pedig volt vele vi­tám. Az orvosi véleményt sokszor nem vette figyelem­be. Súlyos, fekvő beteget is felköltött, kilencven kilós, magatehetetlen betegeket is le kellett vinni a lépcsőn. Pedig az orvos mondta; csen­des. hűvös helyre sem sza­bad őket szállítanunk... Gizi néni viszont jót akart a gondozott lelkének... Miért engedték, hogy ezt tegye?. Éveken át nem kapott fi­gyelmeztetést!... Ha pedig tudták és elnézték, akkor most ki kellett volna állniok mellette... Ha maga újság­író, akkor utazzon fel Pestre, kérdezze meg ott is. miért hagyták, hogy Gizi néni ilyen helyzetbe kerüljön? — Kérnie kelljen a felmenté­sét... — De hiszen itt az Egész­ségügyi Minisztérium ren­delkezéseit, egy évtizeden át megsértették. Valaki említette, Gizi néni az országba csomagokat kül­dözgetett. más nevén... — Az én nevemen is kül­dött ajándékokat. utólag tudtam meg. amikor köszönő levelet kaptam... De az őreá tartozik. Így látta jóndk... Egyet ígérjen meg, nagyon kérem.,, a nevemet ne írja ki az újságba, monogramo­mat sem... Amit elmondtam, ha megkérdeznek, állami szerveknek, vagy a Szeretet­szolgálatnak elmondom. De az újságba ne írja meg a nevemet... — Nem ígérem, de legyen nyugodt, s bízzon bennem. Éa a sajtóban... Mosolyogva. kézfogással búcsúzunk... 0 Bajor Hildegard német- francia-angoi szakos tanárnő. Budán tanított évtizedekig az „Isteni megváltó leányai­nak gimnáziumában. «= Ritka gonddal, szeretet­tel viselte Gizi néni a bete­gek sorsát. Csak jót mond­hatok róla. Elmenetelkor nekem szólt, lemond az állá­sáról... Hogy a pénzt össze­szedte...? Nem tudok róla... — Ügy mondják rendsze­resen össze tetszett szedni, Gizi néni utasítására... — Nemi összeszedés volt az... Mindenki beadta... — Megszoktuk a zárdában, s ő napsugaras lélek volt, nem akarta, hogy törés legyen a lelkekben... Ahogy tudom, más hasonló otthonokban is közös kasszát tartanak, és senki sem csinál belőle ügyet... Ugye maga sem? Idősek, betegek a gondozot­tak. mit tudnának kezdeni a pénzzel, ha náluk van... Gizi néni ezt látta, s böl­csessége vezérelte... ITj ti mmmmmm Mesélnek egy esetet. Az egyik, néhány, évvel ezelőtt elhunyt betegnek utolsó kívánsága volt; mond­janak misét elhunyt szülei­ért. Gizi néni nem engedte. — Kell a pénz a beteg te­metésére... Közben kiderült, hogy a kérelmezőnek lennie kell pénzének, mindig beadta a 20 százalékot... Gizi néni azonban hajtha­tatlan maradt. Negyven forintról volt szó. 0 — Ugye nem írja meg u itt történteket. lesz olyan emberséges...? — mondta va­laki a folyosón. — Ugye megírja, mit csi­nált Csapó Gizella itt... Lesz olyan emberséges...? Döntenem kellett... Meírtam. Csasztvai István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents