Szolnok Megyei Néplap, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-01 / 98. szám

1968, májug i„ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II Somoskői Lajos g Kalapács ballada Először szólt v kalapácshoz az üllő: ■— Köcogtass, üss a vasra, a parázs pirosra! — De a kalapács még tétován ■félúton megállt. Másodszor szólt kalapácshoz az üllő: — Ha formálod, úgy változik a világ! — De a kalapács még nem mozdult topább— Harmadszor h&Uotta szólni « kalapács az üllőt. . De a kovácst&zeknek füstiből árnyéka nőtt, S parazsak között vasak égtek: sztvek'hamva/ttiak a szőrméi— SÓLYOM-MADÁR Röpítik rotációsok; ifjúság, solyomrcadár. tiéd a világ, íeéried vasa a vQág, óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött s aaúUk a drága idő. gyorsabb mint a sőlyonsmadár, de előttünk mindig a nappal, mögöttünk mindig az áj, mögöttünk mindig a® éj, pedig pöröä a sötétté! a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló virágfa, tulipánfa, rengeteg tavassá lámpa éNagy László; Menyegző) Tovább! fény, ifjúság s múlt, régi rettenet. Poklok, bajok s hős, szüneteién menet, Bilincsesörgés, átok s víg harsonák: S győz május, mert nem áll meg a világ • Az Äet, a szép, a nagy, szertelen, Ó, májusom, dal, tűz, harc, szeretem Rendben izzón, míg bírja e láb — S ki majd utánam jön: tovább, tovább’ (fodor József: Májusi dal) Degyedszer szőtt kalapácshoz zz 006, — La m dőtoesmSt a falak fel heti építeni mz igazam S a fátokat, ka vasak fogiák. földrengés sem szül faloml&st: Kovácséig — A kalapács fordult, s közelebb mozdult... S mikor ötödször szőtt kelapácshee tsz 806' — Veri ősi korong zenést Eormátf a világnak ékét? Együtt vagyunk szerszám! — A kaípáes féléit, s Ollón parázsló vasakra vert!— FÉJA GÉZA: Bányai Kornél emlékezete Holnap Bányai emlékestet tartanak Szolnokon. Ez al­kalommal közöljük harcostársa, barátja, Féja Géza kor­társi levelét. A lévai főgimnázium ud­varán találkoztunk először, bár akkor még nem váltot­tunk szót. Bányai Kornél né­hány évvel fölöttem járt, s a nagyobb diák abban az időben tekintélyének veszte nélkül nem barátkozhatott a kisebbel. A2 én életemben ő volt az első élő, látható költő, mert versei már meg-meg jelentek egy ifjúsági lap­ban ; fölnéztem reá és cso­dáltam. v Léva fölött Újbányán szü­letett 1897. augusztus 20-án Kornél családtagjai közül édesapjához ragaszkodott leg­jobban, ő jelentette néki i múltat, az erdőt, a bányát, a fákat döntögető és á föld^ mélyét csákányozó ősöket“' Egyik versében érdekes val­lomást mond: mikor erdő­ben jár, mindig úgy érzi, mintha apja figyelné és kí­sérné tekintetével a lombok közüL Az első világháború Kor­nélt is elsodorta, tizennyolc esztendős fővel vonult be az esztergomi 26-os gyalog­ezredbe. 1915-ben vette föl a katonaruhát és néhány hó­nap múlva már az északi harctérre vitték hadapródje- löltként. Csakhamar orosz fogságba esett, mesélte, hogy éjszaka kitartóan kopácsolt az ellenfél, hidat vert a kö­zöttük húzódó folyón. Haj­nalban megindult a támadás, túlerő nyomult állásaikba. Megadást vezényelt szaka­szának, és nemsokára Szibé­riába vitte a vonat, Omszk- ba, majd Krasznojarszkba. Az igaz ember mindenütt és mindenkor igaz ember marad. Bányai Komé! ezt ír­ja szibériai fogságáról „Ta­lán embert is öltem, agyam­ban dong a háború, s mint­ha ez lenne büntetésem,’’ Megkérdeztem: „Biztosan tu­dod, hogy harc közben lelőt­tél valakit?” Megrázta a fe­jét: .„Sohasem lőttem az el­lenfélre, mindig a levegőbe irányoztam a fegyvert, de hátha véletlenül embert ta­láltam él.” Még ez a „talán” is fájt neki* A Szibéria fogolytáborban haladó szellemű magyar iro­dalmi kört szervezett, midőn pedig kitört a nagy októberi forradalom, szíwel-Iélekke! csatlakozott, és töbhedmagá- yal magyar nyelvű forradal­mi lapot alapított 1920-ban tért haza a hadi­fogságból, apja már sem élt, édesanyjához ment Lévára, de nem bírta sokáig a kis­város légkörét, átszökött a határon, Budapestre jött Borrada! ómból tért haza. nem bírta elhinni, hogy a nagy, korszakos lökés egy időre megállhat, és a ma­gyar feudális végvár mohos falait csupán majd az újabb világégetés veti szét. Folyó­iratot akart alapítani, moz­galmat szervezett az esedékes magyar forradalom előkészí­tésére, rengeteg errőt s időt áldozott erre. Ebben az idő­ben adta ki első verses kö­tetét Búzák születése és ha­lála címen és Homok álné­ven. Műve rajongó termé­szethimnusz, de értékét csu­pán kis baráti köre látta meg.. Bekapcsolódott irodalmi életünkbe, jelentkezett . a Nyugatnál, Osvát Ernő azon­nal szárnya alá vette, egé­szen haláláig a Nyugat volt az egyetlen folyóirat, melyre mindig számíthatott — A Nyugat azonban maga is anyagi gondokkal küzdött, kenyeret nem adhatott néki, ezért egy volt fogolytársa Esztergömtáborba hívta tanárnak —, 6 pedig nemsokára engem szer­vezett be ugyanoda. Bányai Kornél azonban jogot vég­zett, államtudományi dokto­rátust szerzett, nem rendel­kezett pedagógiai képesítés­sel. Az intézet derék igaz­gatójával úgy oldottuk meg a kérdést, hogy kétszer mu­tattuk be az én képesítése­met Bognár György tanfel­ügyelőnek, azt hiszem, a jő öreg észrevette, de csak mo­solygott. Esztergomtáborban rendez­te sajtó alá második köte­tét az Örök arcot. A hadi­fogságban kezdte, de versei zömét Esztergomtáborban ír­ta. Műve lírai trilógia, első része, a Rettentő csodálatos világ az őskort, a világgal ismerkedő és önön lényének értelmére ismerő ember lí­ráját adja, A második rész, a Malomkövek között a két világ háború közötti korszak lélektanát fejezi ki, a bukott forradalmakat követő félel­metes emberi letörtséget. — Ám ennek a keservekkel te­lített ciklusnak a végén a világforradalom biztos jöve­telét jelenti be. Tudta, hogy a forradalmat késleltethetik, de a történelem logikája szerint meg kell érkeznie. A harmadik rész. Az ég ostro­ma már a legmaibb mának a lírája, a Kozmoszba lépő, a világ meghódítására indu­ló új emberiségnek az éne­keskönyve. Nagyon előre és messzire látott, túlszárnyal­ta kortársai zömét; A húszas esztendők végén megnősült, és a tisztántúli Homokra költözött. Megízlei­hetté végre a családi élet annyira vágyott melegét. Itt jelent meg 1930-ban harma­dik és utolsó könyve, a Közelebb a földhöz. Ismét nagyot fejlődött, új versei­ben kevesebb a gondolat­mámor, de több a közvetlen személyes élmény és a visz- s2ajáró emlék. Megjelenik if júságának anyatája, a „szép Felvidék”, Léva dombjai, Ázsia arca, a Káma vizének a zúgása, Omszk faházai, nyirfaerdők —, egyetlen köl­tőnknél sem találunk eny- nyi ázsiai élményt-. Újra fölfedezi az Alföldet, egészen mélyre szívja a nép­sorsot, megírja az Alvó fal­vakat, ' a harmincas évek reménytelen nyomorúságba süllyedt magyar faluját — egyetlen versbe sűrítve mind­azt amit könyvek seregén jajgattunk szét Nyaranta visszalátogatott Esztergom- táborba, és fölkereste ked­ves szigeteinket a Dunán, Nyárasdró! és Kőrtvélyesről írja egyik legszebb elégiáját Mégegyszer megsímogatta az életet, és búcsút is vett’ Érezte közeli, korai halálát’ Azt hiszem így volt. Midőn Esztergomtábor homokját ta­postuk, még bízott a forra­dalom közeli eljövetelében, ám az ellenforradalmi rend­szer egyre merevebb lett és minden forradalmi megmoz­dulást letört, minden haladó mozgalmat elszigeteltek. Az örök arc nagy eszmei szán­dékát ne*n értették meg, verseit az irodalmi élet fa­nyalogva fogadta, egyedül Űsváth Ernő bíztatása tartót-, fca benne a lelket Nem bírt ennyi csalódást és megaláz­tatást? Meghalni ment Ho­mokra, vagy a menekvés út­ját, a megmaradást kereste az Alföld csöndjében? Utolsó verse felel erre, a tokaji pin­cében borozás közben fogant és már csak halála után je­lent meg a Nyugatban — Utolsó izenetének ott a he­lye legjobbjaink búcsúzó ver­sel mellett Leszámol ben­ne az élettel? Valóban, de ugyanannyira hitet is tesz mellette, a halál érzésen átüt az életmámor gyönyörű di- tirámbusa. Az élet költője volt a jövő hírnöke és az emberség hitvallója. 1934-ben halt meg, a szol­noki föld lett , nyugvóhelye. Most midőn Szolnok éb- resztgeti Bányai Koméit, iro­dalomtörténeti jóvátételt in­dít meg: egyik legkülönb szocialista költőnk életművé­re hívja fel az új nemzedék figyelmét BOBÁ bÍla s r Átadva az utódokna... itt állok, tanú vagyok. Nem tudom, mi volt erre ré­gen. Helyenként apró törpe dombok, eső mélyítette göd­rök, érdektelen, szótlan ter­mészet Nyáron elburjánzott vadfű, ősszel ragacsos sár, télen elterpeszkedő hó, amely- lyel senki sem törődik. Most tanúja voltam, amikor a képzelet s nyomában az el­képzelés: piros-fehér csíkos zebrás botokat szúrat le a közönyös tájon — út ké­szül, ennek vagyok, folya­matosan tanúja. Üt? Annyi változás van a világban. De errefelé, ebben a mikrovilágban, ez a nagy »változás! A kövér poszméhek ijedten rebbennek fel s vadul elszá euldanak, cikk­cakkos repülésüket dühödt zümmögés kíséri: behatolnak eddig zavartalan életükbe, a psézazű porzók, bibék, a csá­bos vírágkelyhek birodal­mába, apró életüknek vége ezen a tájon. Vajon termé­szeti katasztrófának tartják-e a lapátok, csákányok megje­lenését ezen a helyen a han­gyák, a bogarak — & rovar­nép mit gondol erről a fel- fordulásrólg Napokon át néztem ho­gyan készül a2 út —, de ho­gyan Is kerekedett ki a vi­lág legelső útja? Persze ál­lati, de emberi láb is tapos­ta az első ösvényeket, ta­lán a barlangtól a forrásig — az óriási autóstrádáknak is vannak ősei. A messzesé­gek aztán az utakkal zsugo­rodtak össze, s ahogy gyűlt a történelem, születtek, nőt­tek, hosszabbodtak az utak. Ki tudná kiszámítani hány rabszolga. mennyi robotban csinálta, hány mezítláb ta­rtűt végig rajtuk, amennyi«« jártak a hadak útján, vagy később más utak széléé há­tán. szélben csattanó májusi Szép piros zászlók alatt.,. Kinek vették meg az első selymet az útra, indult első kereskedőtől, hóL melyik ősi településen, vagy városban? Lánynak-A asszonynak-e — hói vannak már a megaján­dékozottak szép mosolyai? S hogy eltűntek a poros időben az elsők, * százezre­dikek, akik elvezették a kí­gyózó utat az óceánig? Itt megállók tűnődésemben. A Via Appia íné* ma is el­nyúlik messzire Rómától, s éló kéznyoma évezredes cse­lekedeteknek. Hogyan hív­hatták azt, aki megtörök* verejtékes homlokát, amikor letette a szerszámot s azt mondta az imént befejezett út végén: kész! Hogyan hív­hatták? a nagy tettek, a nagy művek mögött névte­lenek tömött sora áll Itt most f, dolog szántás­sal kezdődik — a civilizáció ősi képe. De „ nehéz ekét, ahogy elhalad a sudár jelző- utak közt. gép húzza, fújtat­va, ám fürgén, medrét szánt­ja a jövendőnek. Mert itt Ezen aa Új ütőn jársz majd bizonyosan talán félévszázad múlva, ha éltet még az élet 6 erre van dolgod. Ezen az új úton, ahol most poszh- méhek sürögnek, a már gyö­kerestől kifordított vadvirá­gok közt Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok ..: De nem kell ide népdalbeli csillag. Az új út mentén higanygőz kande­láberek sorakoznak majd, már a helyüket is kijelölik, ahol majd szétszórják kékes fényüket a békés éjszakában. A szántás után emberek sorakoznak. Széles, meztelen hátuk már csokoládé színű a hideg tavasz ellenére. Sora­koznak, mert lapát, csákány jár a 6*ántás nyomában — utat egyengetni s most ez nem átvitt értelmű szólás, hanem kemény munka a ma­radandó cselekvéshez. A ké­szülő út pedig formálódik, egyenesedik, szélesedik, nyúj­tózik. fehéredik — a fold há­tit egy csíkon bár, de koz­metikázzák, talpnak, ke­réknek jól elkészítik. Es jöttek másnap, har­madnap más, új okos gépek is; valahonnan elhordták a mogorva hegyek köveit, de « kövek is megváltoztak, ba­zalr-szffclákbő! határozott élű kockák lettek, s más hegy- részekből szabályos alakú zúzott kövek, kéken, vidá­man fénylenek. A meder na­pok alatt kész, most az út széleit is csinálják, egy lép­csőfok, hogy kényelmesen le­léphess majd a szélen hú­zódó járdáról, » szegélyező bazaltkockák cementtel il­leszkednek . egymáshoz. Lá­tom a kanálisok mélyedéseit, csapadéknak, esővíznek, hó­lének, ha majd a jövőbeli ta­vaszon ól vad a táj. Aztán az emberek más gé­peket indítanak, a szétszórt, elterített apró köveket hen­gerük egymáshoz. Nyers még az út, de már járható, — amerre elhúzódik, eltűnt a vadvidék. Lehet: nem írom le szakszerűen. miképpen születik az út készülő feje­zeteiben. Tudomány* van ennek is. tudják a tudományt az útépítők, a mieink apáik­tól tanulták. Erik a munka. Ez az ű-fe- cslnálók dolga, én a bádog­kannában csillogó vizet né­zem; most emelte szájához egy csákányos. a víz kétol­dalt lecsurog az arcán, te,, a hideg napsütésben fénylő meztelen mellkasára, rövidre vágott nadrágjára is jut bő­ven meztelen lábszáraira, még a csizmájára is. Mi­csoda jó szomjúság s mi­lyen jó megelégülés, szét­csapja a vizet átnedvesedett bajuszán — s már a csákány után nyúl. Aztán csúf testű, lomha lo­komotív érkezik, a bitumen erős szaga árad, szurkosán fényük á bogárhátú út... Vajon ki megy végig elő­ször az új tavaszi úton? Sze­relmes lány-e kedves rande­vúra, vagy aktatáskás férfi dolga után, vagy gyermekek visonganak-e rajta, szalad- tukban? Ki lesi ezt meg? Valami ismét kész, a cél közelebb került. Az új úton pedig lé­péseink láthatatlan nyomai gyülekeznek, ahogy az uta­kon mindenütt Ahogy meez- szibbr®. a főútvonalon is, ott ahol az új út találkozik véle s ahol májusi vonulá­sunk halad előre,- láthatatlan lábnyomainkat és kezünk látható nyomait átadva az utódoknak posta őket, hány kerék gu- _ mindenütt a jövendő készül

Next

/
Thumbnails
Contents