Szolnok Megyei Néplap, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. áprBSs t Fábián Zoltán* Orgonaszó Fazekas Magdolna: FÉRFI PEJ ár y ísgyerek korom ff/ óta szeretem a Bu zenét VasárnaB1 ponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, tapos- tam-tiportam az orgona fuj- tatópedálját Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom. A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálha- tom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni: a többiek — három néném, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bolettás búza, a következő év tavaszán meg égy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malter- hordónak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerkiLencszáz- negyvennégy decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt már állt a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkőn, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötét, ség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze elől vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, körös-körül tele mellékoltárokkal, szobrokkal, gyertyatartókkal, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: két oldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva as ülésdeszkán, belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, s ténferegtem ide- oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. Az égjük fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva, ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt: „Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket.” Az arcát nem láttam, csak lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt- suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Minduntalan Ismételgette: ip. bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akár- hová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, hanem én hajtogattam volna a litániáző szöveget Akkor eszembe jutott: az orgona. Alulról, a templomba jóból nem látszott az orgonából jóformán semmi, éppen csak sejtetni lehetett a karzaton a karcsú fémsfpokat Mikor és hogyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlékszem csak, hogy egvszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben mint az akkortájt divatos órák íoszforos számai. Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam: orgonáink orgonáim! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mőgé a lócára. Hatalmas orgona volt négv manuál os. s billentyű - sorok fölött akárhová nyúltam, mindenütt regiszter- gombokba ütközött az ujjam. A kénzőben annak idején elég jól megtanultam har- móniumozni. zongorán is sokat játszottam. így ismertem a billen tvűk rendjét Néhány i eglsztei gombot is kitaoogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyan legven. mintha igazából orgonái nék. Nyomkodtam a bitien tyűket nyomkodtam, hatalmas ieleakkordokat fogtam le, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat és megjöttem — némán meredez- tek a sípok; a billentyűk halk nyisszenése-koppanása hallattszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal De én akkor mégis hallottam az orgonaszót Fényesen, hatalmasan zengett s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hidegtől gémbe- redett ujjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszönhetem az életemet Ott nyomott el az álom a játékasztalnál Rábuktam a manuá- lokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott odalent a templomajtó, aztán német Vezényszavak harsantak fel Először riadt-görcsős engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombarepeszektői óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofortrt — meg „WorcvSts?” —, s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk. Tudtam, és képtelen voltam másra gondolni. Mind az járt a fejemben, hogy cserben hagytam őket, hogy velük kellett volna mennem, mert a* én sorsom sem lehet más, min* az övék. Katonaszökevény voltam, azok voltak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél ugyanazt vállalták, mint én. Akkor pedig aljasság, gyávaság elfogadnom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent Ilyen kusza, gyötrő gondolataira voltak. Ettem-rágtam magamat de közben sem mertem lemenni a karzatról Utólag; mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni 8 megfogalmazni a tisztába tevő gondolatokat De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az volt a legszömyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak; — mentettem a bőrömet Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön látták, hogy katona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába mondtam nekik a szökést a fogságot és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Ni- csevó!” meg „Daváj!” —, s betuszkoltak a menetoszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidézni, mi minden fordulhatott meg a fejemben de olyasformán gondolkozhattam, hogv nem igen úszom meg két-három évnél és egy flekktffusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt • Debrecenben akkor már működött az ideiglenes magyar kormány, $ szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagonírozás előtt Visszakerültünk Debrecenbe, ugyanoda, a „Pavülon”-lak- tanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időm rá bőven; naphosszat csak lig- tünk-lógtúnk a laktanyaudvaron. sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszkapricesen, amit pár héttel ezelőtt, hadifogoly korunkban eszkábáltünk össze. A sok gondolkodásnak, töprengésnek az lett a vége, hogv úgy döntöttem: bezu- pálok. ky Sok minden akartam lenni addig az életemben, többféle foglalkozást elképzeltem magamnak — leginkább, mondom, a kántorsá- got —, csak azt az egyet nem gondoltam érmen, hogy valaha hivatásos katona leszek: tiszt Miért határoztam akkor mégis így? Mondhatnék rá ezt is, azt is, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyarlóságától. elszenvedett vereség, az kénvszerítette ki belőlem a döntést JANKÓVICH FERENC; r Oda a íőváxoshoz r. Szél suhogásában száz gyéréit, árván, szenet szedeget Sorsuk csupa könny, csupa vér, se szülő nincs, se kenyér — Háború dúlt, mint rég, háború dúlt s elment messzire apjuk, csak a gond, csak, a bú, csak az ég havában sívó vidék, csak annyi maradt akkor minekünk — Rég volt, de tudjuk, nem feledünk: mert látva láttuk a bajt, mert nyögve nyögtük a jajt, nagy város, lompos tereiden — így volt, s a szörnyű, látomásra mintha a villám szúrna szíven. TL így volt.~ De nem, már mást matat a *usi <aem véres habot görget a Dunaj vashideg árját rengetve alant nyújtózkodik a daliás folyam, a nyers-fényes habokkal csobogó, a négy égtájat vígan befogó, rettentő, hengergő nagy Duna-test — í rajta — a híd jóival — Budapest —< A város és a vadvizű folyam, az nyeregben, ez nyerítve rohan, fitogtatja a terhét — mint huszárt, lőnék a lába jó kengyelbe szállt: az egyik Pestet, a másik Budát tvporja. szikra-sarkú csülanán — így együtt, egy világjáró úton, és száz halálon, történelmen át: együtt lobogva, ónak a Hazát. <A Imiid y&ndöiat&k nip^mjőbait A hegymászásnak szigorú törvényei vannak Lenin: Képzeljünk él egy embert, aki egy igen magas meredek és máig ismeretlen hegyet igyekszik megmászni. Tegyük fel, hogy hallatlan nehézségek és veszedelmek leküzdése árán sikerült magasabbra jutnia, mint azoknak, akik előtte próbálkoztak, de a csúcsot mégsem érte el... Kénytelen volt visszafordulni, lejjebb ereszkedni, más utat keresni... Alighanem természetes, ha feltételezzük, hogy annak, aki ilyen helyzetbe került — jóllehet hallatlanul magasra jutott — lesznek csüggedt percei is. És valószínű, a csüggedés e percei sűrűbben, gyakrabban következnének be és nyomasztóbbak volnának, ha hallaná egyes lent, a hegy lábánál álló emberek hangját... Lenin példázata a preletáriátus forradalmi harcáról szól, s az idézettnél jóval részletesebben írja le, milyen viszontagságos dolog ez a jelképes hegymászás. Nagyon jól látta Lenin 1922 február végén — s a lényeg azóta sem változott — amikor e cikke született, hogy a nehézségek láttán vannak mindig esügpedők. beijedő, aggodalmaskodó, a hegy lábánál kibieelve óvatoskodó emberek. Mert hisz könnyű a hegy lábánál állva nézni a * csúcsért folyó küzdelmet, netán még fogadni is, hogy visszaesik-e a bátor hegymászó, vagy nem, és mindenképpen tisztes távolban maradni addig, amíg az út nincs kellően kitaposva. A baj csupán az, hegy az ilyenfajta kihicelés a csüggedés mérgét plántálja abba is. aki a hegymászókkal tart Hogy miért érdemes felidézni éppen ma Leninnek ezt a példázatát? Azért, mert Lenin hegymászója talán még soha. nem ért el ilyen bámulatos magasságokat Igaz, hogy közben jónéhány magaslatról kiderült, nemáz igazi, még nem a csúcs, legfeljebb csak megközelíteni, vagy még ennyit sem, csak meglátni segíti az igazi csúcsot És ezért mint mindig most is vissza kell egy kicsit ereszkedni. Olyan a helyzet most, hogy aki a hegymászás törvényeit nem eléggé ismeri igen sokszor eshet az aggodalmaskodás, a csüggedés állapotába. Könnyű, csokorba kötni napjaink tipikus aggodalom-virágait (Mindenki tud ilyet) íme egy példa: Húsz Ívvel ezelőtt egységes tömböt alkottak a szocialista országok. Azután a minőid együtt lénő. cselekvő szocialista országok száma egy- 'II lel csökkent. Tizennégy... hét... hat... tavaly Cseh- -■'Invfikia measegitésénél öt... mi lesz éhből? Vagy; Megdönthetetlennek hitt kőtáblába vésett közgazdasági, esztétikai tézisek meginognak, megdőlnek, újnak adják át a helyüket. Miben lehet ezután bízni? Egy kis kitérővel had idézzem Lukács Györgyöt, aki a Magyar Tanácsköztársasággal kapcsolatos nyilatkozatában mondta el: „ki szeretnék emelni eny motívumot... hogy tudniillik rendkívüli mértékben el volt terjedve az a hit, hogy mi egy nagy forradalmi hullán eleién vagyunk, amely néhány év alatt el fogja árasztani Európát. Olyan illúzióink voltak honi/ rövid idő alatt a kavi- talizmus minden maradványát felszámoljuk. A diktatúra számos utópikus intézkedését ez a hangulat határozta meg.” Szívünkre a kezűnkef, amikor negyvenötben újrakezdtük, bennünk nem volt jó adag utópizmus? Kellett is. mert egyáltalán nem volt tudományosan kidolgozott elmélet, program arra. hogy Ilyen körülmények között hogvan alakul Európa sorsa, mi lesz az európai né- oek közeli lövői“. s esvátta- lán: hosvan tovább a szocializmus felé. Abban a tézisben sem kevés ut^p'zmus volt, amely szerint együtt lépünk a kommunizmus küszöbére — valamennyi szocialista ország — s ezt még a ma élő nemzedékek is megérik. Bizonyos magaslatokat elérve mind jobban látunk. Ez a hegymászás törvénye. Látjuk ma már, hogy a kommunizmus küszöbe nincs még ilyen közel. Ahhoz is el kellett érni egy magasságot, meg kellett valamennyire közelíteni a célt, hogy egyáltalán felmérjük a távolságot Ügy tűnik, most már mind reálisabban látjuk, hogy milyen messzi a cél. az odavezető utat is kezdjük jobban felismerni. És itt mindjárt egy kérdés: Vajon csüggedni, vagy megkönnyebbülten feísóhajtani kell-e annak a vándornak, aki a csalóka délibábok szinte tapintható közelsége után — mert közben azt valami friss szél elfújta — meglátja végre az igazi gémeskút égre mutató ujját, — noha az így egyszeriben jól eltávolodott Köny- nyű a kérdésre válaszolni, ha tudjuk, hogy a délibábok mutatta kutak vizéből még egy pásztor sem oltotta szom- iát Kanyarodjunk vissza az első aggodalomcsokorhoz. Beszéljünk őszintén — de talán nem is ez a helyes kifejezés; beszéljünk erről a kérdésről reálisan, tudományos-történelmi módszerrel elemezve azt Csak félmondatokban és kérdéseket feltéve; Reális volt-e valaha is az a feltevés, amely szerint egy társadalmi fordulat — ha az olyan jelentős is, mint a proletáriátus hatalomra jutása — azonnal megszünteti a történelem évezredei alatt kialakult gazdasági, kulturális és egyéb különbségeket? Vajon nem utópia volt-e azt hinni, hogy „pusztán” a hatalomban beállt változás elegendő ahhoz, hogy megszűnjön az európai kultúrában évszázadok óta vezető szerepet játszó cseh. vagy német nép és a majd teljesen írástudatlan albán vagy macedón nép műveltségi színvonalának különbsége; vagy hogy a Cseh -medence, Szilézia az egész NDK ipari fejlettségi foka és Románia agrár-ipari struktúrája közötti különbség nyomban kiegyenlítődik. Azt hiszem, hogy ezt komolyan hinni egy percig sem lehetett, a marxizmus segítségével bizonyítani még kevésbé. Voluntarista óhajként azonban hasonló elképzelések sokáig szerepeltek programokban, tézisekben, határozatokban megfogalmazva El kelless