Szolnok Megyei Néplap, 1969. február (20. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-16 / 39. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. február 16. Deák Sándor nagy öl aprított fával ment végig az udvaron. A sötétzöld külső ajtó előtt féloldalt fordult, balkönyökével lenyomta a kilincset, azután nagy óvatosan betolatott, hogy össze ne karcolja az ajtót vagy a falat a barna fahasábokkal. A folyosón jobbra fordult, és otthonosan tartott a konyha felé, aminek az ajtaját, épp amikor már hozzáért a könyökével, a pályamesterné kinyitotta. A férfi gondosan megigazította a fásládát, aztán felegyenesedett és állt a tűzhely előtt, mintha mondana még valamit. — Nagyságos asszony .'.. nagyságos asszony — kezdte bizonytalanul. — Én ezután nem leszek mán pályamunkás. — Hanem mi lesz, Sándor? ■* Pályamester. — No, csak nem?! — De bizony az! Mán a pályamester úr i* megmondta. — Ugyan már, Sándor! Biztosan csak ugratják magát. Ne hallgasson rájuk! — Miért ne, nagtiságos asz- ezony?! Miért ne lehetnék én pályamester? Amikor a demokrácia, a mi demokráciánk ezt megcsinálja. Hallottam én mán sok másoktul is ilyent. — De hát — az asszony egészen elkomolyodott. — De hát ahhoz sokat kell tanulni .., — Hát, tanulok, nagyságos asszony! Tanulok én! Más is tanult, én is tanulok. Majd elmeoyek iskolára. Ha a mi demokráciánk akar valamit, akkor az úgy is lesz! Nem igaz, nagyságos asz- szony? Deák egészen kihúzta magát. a szemei szokatlanul csillogtak. — Igaz... Csakhogy nem könnyű dolog az. Magának ott van a nagy család, őket el is kell közben tartani. Meg aztán... idősebb fejjel beülni az iskolapadba. Imi. olvasni, számolni tanulni. Meg még a többi. Az uram tizennégy évig járt iskolába. Ugye hát, hosszú idő az... — Mér, nagyságos asszony? A demokrácia gondoskodik a családról, amíg én iskolán vaqyok. Nem azért demokrácia, hogy ne lehessen egy pályamunkásból is valaki! O-hő! azok az idők már elmúltak! Nem ioaz? — Deák Sándor mégjobban kihúzta magát. — De igaz, Sándor. Hanem van itt egy kis szilvavélinka, megkínálnám, — mondta szomorúan az asszony. — Hát mámmá elfogadom! Köszönöm szépen! Mámmá csakugyan elfogadom! —-2. Délben a pályamester meqt át az udvaron. Be sem csukta az irodát; a hőségtől menekülő legyek körbe dongtálf az olajos-padlójú kis helyiséget, aztán ismét ki-be cikáztak a nyitott ajtón, a nagy barna Íróasztalon szanaszét hevertek a munkaeszközök: a ceruzák, tollak, vonalzók és a logarléc. A zubbony a szék karfájára téve. A pályamester csak ingujjban ült a konyhaasztalhoz, az ebéd mellé. — Miért vagy olyan rosszkedvű? De a felesége először nem válaszolt, azután meg kérdéssel felelt — Miért nem hagyjátok békén ezt a szerencsétlen Deák Sándort? Mire jó ez az ugratás? Ez a szerencsétlen még elhiszi és teljesen beleéli magát! — Miféle ugratás? — kérdezte a férfi ártatlan képpel, de a szeme elárulta. — Ugyan, ne tökéletlen- kedj már! Honnan szedtétek ezt a pályamesterséget? — Ilyen címzéssel jött ki a papírja az osztálymémök- ségről. „Deák Sándor pálya- mester“. — Te meg ahelyett, hogy kijavítanád, még lovat is adsz alá! Bosszúsan csattant fel a férfi; — Hát csak nem veszi komolyan ez a Sándor?! Még a nevét sem tudja tisztességesen leírni. A dé betűből csak a kis írottat ismeri, az e-ből meg csak a nyomtatott nagyot. — De látod, mégsem arra gondol, hogy véletlen elírás Hanem, hogy most elküldik iskolára! És úgy beszél, olyan lelkesen, hogy már nem volt szívem hitetlenkedni. De hát hogyan magyarázod meg neki, hogy a demokrácián kívül egy csomó más dolog is kell ehhez... Hogyan magyarázod meg neki, hogy meg ne sértődjön? Hat-hét óra lehetett, amikor a lefelé tartó nap aranytányérjában megjelent a pályakocsi. A hangja is: mint amikor kanalat csúsztatunk az üres tányér szélén. A pályamunkások körben ültek a pályakocsin, lelógatva a lábukat. Középen a szerszámok; lapátok, kram- pácsok. gömbösvillák meg a háromlábú emelő, a mit amerikánemek neveztek. Rajtuk az ingek, ujjasok. Két munkás rollerezve tolta a pályakocsit, egyik lábukkal a fűvel meg szösszel kibélelt kis vályúban térdepelve. Deák Sándor kiment a esapat elé, segített a többieknek kitenni a pálvakoCsit, bevakolni a szerszámokat. Mindig itthon marad valaki a csapatból, véletlen az, hogy évven máma lett ő a soros, így aztán itthon volt, amikor jött az a papír az osz- tálymémökségről. „Deák Sándor pályamester“. Meg kell ezt tudni a többieknek is! Addig sündörqött közöttük, mig aztán kibuggyant belőle. — Bolond vagy te. Papó! — mondták neki, nagyot nevettek. de azért csak bennük maradt valami. A, mit lehet tudni. Annyi ilvet hallani most. Ezt is elküldik iskolára, azt is. Amikor a páhtmester irodája elé gyűltek, s az élőmunkái jelentette, hogy a kitűzött munkát rendben elvégezték, és Semmi különös dolog nem történt, — a jelentés után egyik pályamunkás még megkérdezte: — Pályamester úr! Igaz, hogy Papó pályamester lesz? — S mért ne lehetne? — Osztán melyik lesz a szakasza? — Ott kint a roncskocsindl. Egészen a határig. Ezt már tényleg úgy mondta, hogy akinek egy csepp esze van, az láthatja, hogy bolondság az egész, ugratja Papát, ahogy egymás között is szokták. Csak ez már késő volt. Most már ilyen finom ravaszkodásokkal nem lehetett helyreütni a dolgot. De a pályamester nem akart több szót fecsérelni a Deákügyre, befordult az irodába, a csapat szétszéledt. Egyenest a kocsmába. A kételkedők is, akik észrevették valamit a gazda hunyo- ritásából, azok is szívesen mentek, jó tréfának ígérkezett, — a könnyen-hivök pedig egyenesen követelték. El is várták a Papótól. Meg kell ezt ünnepelni. A második rundó előtt derült ki, hogy nincs több hitele Deák Sándornak. Pedig a pályamunkások csak most kezdtek belejönni. Márton Miklós mentette meg a becsületet — Még egy rundot! — Na még egyet! Aztán a Papához fordult. — Úgyis ott van még nálam az a kis akácgally ni! Otthagyod a felit, osztán jól van. — Na, hát akkor még egy rundót! — bólintott Deák Papó. hámpagyűjtásig aztán megitták az egész évi tüzelőjét. Deák Sándorné, aki okos asszony volt, kannaszám vitte a napraforgó-olajat Pestre, juhtúróval meg szalonnával üzletelt a Teleki téren, — másnap reggel kétségbeesve rohant az irodába. — Pályamester úr! Bolondot csináltak az emberek ebből a szerencsétlenből Tessék mán segíteni rajtam! Hajnalban kiment a roncskocsikhoz, hogy megnézi a szakaszát. A románok zavarták vissza. Jó tíz év után kerültem vissza a faluba. Alig volt már, aki megismert; belefásultam a sok bemutatkozásba, kedvemet szegte a magyarázkodás. Az osztálytársaim, a velem egykorúak szétszéledtek, ha találkoztam is eggyel-egayel, nemigen tudtunk miről beszélni. Csak bólogattunk. A környék képe is megváltozott egy kicsit; elvontatták a roncskocsikat. Az állomás után pedig felszedték a síneket. Beszántották a töltést, napraforgó sárgállott a helyén. Koradélután leültem a Szatmári úton az árokpartra. a tiszta levegőn át, az üveges fényben odalátszott Óvári tornya. Hat-hét éves fiú jött az úton. mezítláb, szürke por csapódott fel a Iáhuiiai között. Vászonba kötött batyut vitt a határ felé. — Hova mensz apám? — és örömmel töltött el, hogy a hanghordozást is majdnem eltaláltam. — Kezéccsókolom. — Hova mensz ilyenkor? *— Vacsorát viszek. — Hova te? — Csak 9 ide it Deák-szakaszba. — A Deák-szakaszba... Hói ran az a Deák-szakasz? — Arra kint, a határ fele — és fejével intett a felszedett sínek irányába. — A határ fele? Hát van ott még vasút? — Nincsen. Csak forgó meg kender. — Akkor mért hívják azt Deák-szakasznak? A fiú felhúzta a vállát. — Nem tóm’. Így hívják. Deák-szakasz. Tétován állt még egy darabig. — Na én megyek. Kezécs- csókolom! — Szerbusz. Néztem utána. Csapta a vöröses-szürke port. Sumonyi (Papp) Zoltán MÉSZÁROS LAJOS: A TABÁN TÉLEN Dragutin Tadijanorict JÉGFARKAS Arató Károly: TÉL Ki nem tudja, hogy én Kastusjéről Podvinjére jártam iskolába? — Téti reggel. Csikorgó fagy. Megyek a faluból. Egyedül. Hogy ballagok a befagyott Somospatak mentén, egyszercsak hallom; reccsen, roppan, pattog ám! — Felém tart épp a jégen át?! Eszembe jut az esti beszélgetés: Boszniából jönnek át a farkasok. Akkora félelem fogott el hirtelen, hogy a lábam meg sem állt velem Fodvinjéig, ahonnan már szállingóztak vissza a tejesek. Nekem meg könnyes a szemem. Kérdik is a tejesek: mi bajom. Semmi, semmi, mondom én, s már megyek is. Este, otthon, anyám arról ejt szót, hogy a Somospatak jege ropog a fagytól. Én hallottam is, mondom én, és nevetek. Fordította: Dudás Kálmán A fák pamacsai éjjel beszappanozták a tájat fehérre. Vére serken — úgy borotválja most a fagy kék villámokat szóró kése. Elnyúlt, csikasz testtel a szél horhosokon, lejtőkön átvág. Búboskemence a fagy — a fázó január nekidől: melegíti hátát Verebek rebbennek fői borzasán s mert nem találnak más magot, rajokban röpdösik körül; csipegetik éhesen a napot E mélyhűtött világban senki se jár, csak a kristályszívű szerelmesek dűlöngnek kint a télben, mint vándorló hóemberek. ösvényeket, utakat gombolyítva lépkednek lassan háztól házig — Arcukat sújtó hóviharban talán elérkeznek egyszer hazáig. Az emberi akarat diadala — Tiszta őrület lenne felhívni Gyurit A hadállás és taktika teljes feladása. Ha a józan ész és a női büszkeség utolsó maradványa él bennem, nem is teszem — mondotta magában , Gizi, majd feltárcsázta Gyuri számát A néhány másodperc alatt, míg a fiút odahívták, erre gondolt: — Semmi szemrehányás, semmi jelenet Néhány tárgyilagos szó, hogy csak azért fárasztóm a telefonhoz, mert kérem vissza Platon Államát, amelyre is égető szükségem van. Miután a fiú jelentkezett, elhatározásához híven így szólt; — Ezt aztán igazán nem érdemiem tőled. Négy napja, hogy még csak föl sem tárcsáztál, hogy tehetted ezt velem? Mint az őrült rohantam a készülékhez, valahányszor csengett Gyurinak arra való hivatkozására, hogy mióta Dosek szabadságon van, még meghalni is csak éjszaka, munkaidő után ér rá, így folytatta: — És májusban akkor miért tudtál minden reggel időt szakítani, pedig az egész osztály szabadságon volt! Miután úgy negyedóra múlva Gizi befejezte gondolatmenetét, Gyuri így válaszolt: — Majd jelentkezem, mihelyt ráérek, — és már tette volna is le a kagylót. — Szóval már látni sem akar — gondolta magában Gizi. — Hát rendben. Ha véget ér, hát véget ér. Egyszer elmúlik minden. Inkább a nyelvemet harapom le, semmint én kérdezzem, hogy mikor találkozunk — majd gyorsan így szólt: — És mikor látlak? A fiú néhány pillanatig hallgatott, majd ezt mondta: — Rendben, holnapután hétkor a szokott helyen. Gizi ezek után elhatározta: nem megyek el. Semmi értelme ennek a kikönyörgött randevúnak. Most, egy perccel a tizenkettedik óra után legfeljebb még eggyel hódíthatja vissza Gyurit, a teljes, a hideg közönnyel. Ha hiába ácsorgott majd az óra előtt, beléje hasít a felismerés, hogy elvesztette őt, és akkor .jön rá, hogy ki is volt neki Gizi. Miközben ezt mérlegelte, elmeftt a kozmetikushoz, a fodrászhoz, a manikűröshöz, a pedikűröshöz, új ruhát, cipőt, harisnyát és nylon kombinét vásárolt és mindezt magára öltve, az óra alá vonult, szívében a szent elhatározás és szilárd akarat lángjával, hogy ennek a találkozónak nem szabad megtörténnie. És íme, az emberi akarat, az erős, szívós női akarat diadala: valóban nem történt meg! Gyuri nem volt ott. Kertész Magda Mészáros Lajos: DOMBOLD Ali DEÁK- |
