Szolnok Megyei Néplap, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-08 / 5. szám
IMI. Január 8. SZOLNOK MEGYEI JTÄPLAE 3 KÉPERNYŐJE ELŐTT A jegyzelíró maga mentsége Talán egyetértenek velem abban, hogy véleményt formálni nem könnyű dolog, s még kevésbé hálás feladat. Aki arra vetemedik, számolhat az azzal együttjáró veszélyekkel. Jómagam a tévé műsorai kapcsán idestova másfél esztendeje adom közre ,,megyei használatra” jegyzeteimet, hogy mint a tévénézők egyik szorgalmas tagja, aki napokat tölt a képernyő előtt, esetleg jóindulatú nézőket, barátaimat „ingereljem” olykor magam ellen. Természetesen csak azokat, akik a lap olvasói közül esetenként kíváncsiak arra, hogyan iR vélekedem erről vagy arról a televíziós műsorról. Nincs könnyű dolgom. A tévé sokszor állít kellemetlen feladat elé; a Slágerkupa zsűritagjaként például már a futballbírák számomra eddig „Takarékos" A takarékos jelző nem csupán a Szilveszter címszóval megjelent televíziós lap anyagára vonatkozik, amelyből jószerivel élspórolták az „újságot”, sok szempontból ráillik az óesztendő utolsó napjának szinte valamennyi televíziós műsorára. A takarékos nem is azt akarja jelenteni, hogy talán a műsorokra áldozandó forintokkal bántak volna szűkmarkúan, bár ez is megeshetik. Sokkal inkább arra a szellemi fukarságra ntal, amely az igazán jó ötletek hiányában mutatkozott meg. Szellemiekben jelentősebb beruházásra lett volna szükség, s akkor mondjuk, nem került volna az annyira várt kabaréműsorba egy hovatovább már szakállasnak számító „dialógus” Marx és a vállalati igazgató eszmecseréjéről. A műsorokat látva valahogy az volt az érzésem, hogy a szerkesztők eleve a könnyebb végéről fogták a dolgot. — Mintha szándékosan lemondtak volna az új izgalmak keltésének lehetőségéről. A Csak a képre emlékezem például a legkényelmesebb szerkesztői megoldást alkalmazta; a ismeretlen „fúj-kenyerébe” is belekóstoltam. S még az is nehezíti helyzetemet, hogy a szemfüles olvasó vezető napilapjaink kritikáin bármikor vizsgáztathatja botladozó soraimat, s ha netán nem egyeznénk (gyakran megesik) nem feltétlenül nekem ad igazat. Sőt! A nyertes azonban ilyenkor is megszületik: az olvasó, aki ezzel és ily- módon is élesíti elméjét. És számomra ez a fontos. Éppen ezért, hacsak itt-ott is el tudom hinteni az újabb és újabb véleményalkotás magját, akár a velem való perbeszállás módján is — veszélyes vállalkozásomnak értelmét látom. Nincsenek szellemi előjogaim, nem születtem tv-kritikusnak; amit teszek tanári hivatásomból és magánszorgalomból teszem. És most lássuk; Szilveszter mindenkinek valamit elv alapján állított össze egy csokrot az év műsoraiból. Csak az „ollónak” akadt feladata. A magyar nóta- és népdalműsorban is az a bizonyos rózsa nyílott ki újra, amely hónapok óta nyűik, újra nyílik, de sohasem hervad el. (Televíziós rózsa!) Igazság kedvéért tegyük hozzá, itt még volt valami szilveszteri hangulat. A Túl az Öperencián sem ment túl az operettestek szokásos formáján és színvonalán. Ami pedig a Slágerkupa intervíziós döntőjét illeti, alighanem igaza van — túlzása ellenére is — annak a nézőnek, aki humorosan így összegezte véleményét; a kupa legeredményesebb „énekese” Hofi Géza. Végül a rovatokba rendezett kabaré. Némi engedménnyel nevezhetnénk politikai kabarénak, csakhogy nem volt élesre töltve. Mintha vakpuskából lőttek volna verebekre. Egy-egy csattanójánál alighanem nagyobbat durrant egy felbontott pezsgősüveg dugója. Nekem leginkább Alfonzó ragadta meg a figyelmemet. Az új év első tévéi át éka Péntek este láthattuk éR a szerzője Bihari Klára. Nem egyetlen drámaépítmény, több — pontosan három — rövidebb játék került egy fedél alá, tudatos írói elgondolásból. A gyermek és a szülők viszonya, kapcsolata, konfliktusai kerültek drámai terítékre, s bár az egyik oldalt mindhárom esetben egy-egy leánygyermek képviselte, a játék tanulságai korántsem csak a második nemre vonatkoznak. A szerzőnő (olyan erkölcsi igazságok kimondására vállalkozott, amelyekkel nap mint nap szembetaláljuk magunkat. Történetei ezeket a tanulságokat igyekeznek feloldani mai társadalmi közegben. Egyik esetben a nyersebb valóság kicsit riportízű szembesítésével (Két asszony), a másikban játékosabb elemek közbejöttével, szatirikus hangvétellel. (A csókkirály.) Valamennyiben jelentő^ helyet kap a nő lázadása is. Pontosabban a nőké, akik már nem elégszenek meg azzal, hogy családi mozgási körletük pusztán a szűkös konyha legyen, s osztályrészük pedig az „édes” szolgaság meg a mindennapi robot. A tékozló leány pedig példát adott arra, hogy a gyermekeiért felelősséget érző anyai vagy apai szív kapuja sohasem maradhat zárva a visszatérni szándékozó gyermek előtt, bármilyen okkal is távolodtak el életük valamelyik pontján egymástól. És még valami. Erre A csókkirály mutatott rá; alapos ok nélkül egyetlen szülő se tételezzen fel rosszat gyermekéről, s idő előtt ne kongassa meg a családi vészharangot, s ne tartson vésztörvényszéket, mert — láthattuk — egy serdülő életében a felnőttek szerint olykor veszélyesnek hitt „nagy tűz” is csak afféle ka- maszos érzelem. Tanuljuk meg inkább nyelvüket, s akkor mindjárt kevesebb lesz a félreértésből támadható szülő—gyermek közötti viszálykodás. A Nemere László rendezte „Mi és ők”-et ezek a használható igazságok teszik figyelemre érdemessé. Még akkor is, ha egyikük- másikuk már olykor közhelyes igazságnak tűnik. A szereplők közül Bulla Elma gazdagon árnyalt, erős asszonya emelkedett ki. Pethes Ferenc jóembere és Agárdi Gábor férj-ura kissé már a kabaré irányába mutatott. A családi félkör azzal próbálkozott, amire rég. óta váraink: kellemes, bensőséges szombat estét kívánt adni. Műsora valóban változatos és szórakoztató volt, csak éppen a beígért családias hangulat hiányzott belőle; az, ami a valóban újat jelentette volna ebben az egész estét betöltő műsorban. Amikor a családi kör stúdióban helyet foglalók zsúfolt félkörét megláttuk, ahol mozogni is alig lehetett, rögvest megszűnt a műsor családiasnak ígérkező varázslata. S amikor a háziasszony, Poór Klára a népes társaságból egy-egy embert kieipelt a „szomszéd szobába”, hogy erről-arról elcsevegjen velük, aztán pedig amikor a jelenlevő ifjú fészekrakókat a tévévetélkedők „elnyűtt” aszta. Iáihoz ültette és szokványos vetélkedőre késztette, már végképp lemondhattunk a hangulat bensőségesebbé válásáról. Ennek ellenére sok jó mozzanat tarkította a családi show műsorát. A szándék, az elképzelés tehát helyes, érzésem szerint azonban a megvalósítás még jobb. a tévéhez illő formáit keresni kell. V. M. Kilencvenöt éves vőlegény Charles Joseph Magenhann 24 éves volt, amikor 1897-ben először kötött házasságot. Nyolcvankét éves korában, 1956-ban másodszor is megnősült, s most, 95 éves korában ismét örök hűséget esküdött. A francia- országi Colmar városban feleségül vette Jeanne Marguerite Roser nyugalmazott ápolónőt. Magenhann ugyanis úgy véli, hogy az ember feleség nélkül fél ember. Első felesége 47 évi házasság után akkor halt meg, amikor megtudta, hogy férjét a németek gyűjtőtáborba vitték. Második feleségét 1965-ben vesztette el. Ezután a kétszeres özvegy az aggok házába vonult, de nem mondott le egy újabb házasság gondolatáról. Többször hirdette az újságokban, hogy házastársat keres, de senki sem jelentkezett. Az idén áprilisban Jeanne Rosel is az aggok házába került, és véletlenül épp a házasságra vágyó Magen- hann melletti szobába helyezték el. Jeanne még hajadon volt. A szomszédos szobában lakó öreg az első szempillantásra megtetszett neki, s Jeanne is annyira megnyerte az aggastyán tetszését, hogy néhány órával első találkozásuk után megkérte a kezét. Jeanne egy kicsit kérette magát, mert úgymond, mégsem illik rögtön igent mondani, jóllehet, mindjárt örömmel megtette volna. Hamarosan elhatározták, hogy egybekelnek. A városka papja azonban ellenezte a házasságot, mondván, hogy ez a házasság nem valami okos dolog. Hasonlóképpen vélekedett a polgármester is, azt tanácsolta a szerelmeseknek, hogy gondolkozzanak még néhány hétig a dolgon. A vonatok szinte szakadatlanul érkeztek, majd távoztak, Szepeshelyi Miklós állomásfőnökhelyettes kedélyesen biztatott; mi járatban vagyok? Valami olyasmit mondhattam, az érdekel, milyen az élet egy ilyen kis állomáson, mint Kisújszállás. — Harminc éve szolgálom a vasutat, abból a tizenkilencediket itt töltöm — mondta. — Gyűlölöm és szeretem a munkámat. — Megfér együtt ez a két érzés? — Meg. Gyűlölöm, mert mindennap ugyanaz a menetrend. Ugyanakkor jönnek, mennek a vonatok. És szeretem ezt a pályát, mesterséget, mert élvezem azt a halálosan komoly játékot, ami a vasút. Mészáros István vonatvezető lép be az ajtón, s mint a vészfék állítja meg a beszélgetést. „Fönökhelyettes elvtárs ...” tiszteleg le, s a soronkövetkező vezénylés iránt érdeklődik. Szepeshelyi így mutatta be őt: — A szocialista brigádvezető. Az aranyplakett várományosa. öreg róka a szakmában. A vonatvezető két társával rendszeresen a dévaványai vonalat járja. — Sokat vannak úton? — Már csak annyit, ameny- nyit bármelyik gyárban dolgoznánk. Tavaly havi átlagban 217 órát töltöttünk el munkában. Végre ezt is megérhettem. A főnökhelyettesnek közben valami elintéznivalója akadt. Megkerestem a rendelkezőt, aki afféle fődiszpécsere az állomásnak. Márki Sándor a neve. — Mikor volt a legnehezebb a szolgálat? — 1966-ban. Akkor építették át az állomást. A biztosító berendezések sem működtek. Idegőrlő állapot volt. Csörögtek a telefonok, a távirásznö masinája is kattogni kezdett. A rendelkező munkához látott. A főnökhelyettes táviratokat olvasgatott. Szótlanul elémtette a papírcsomót. „Utasítom, felelősségre vonom, felelőssé teszem, fegyelmileg kötelezem’’ és így tovább. — Sehol ilyen hangnemet nem használnak már, minta vasútnál. Nálunk vakfegyelem van. Nem öntudatból dolgoznak az emberek, hanem félelemből. És ez nagyon rossz. Nekem, áki ebben öregedtem meg, igazán elhiheti. Elbúcsúztunk. A peronon még sétáltam egy keveset, kigyulladtak a lámpák, s a neonbetűk: KISÜJSZÁLLÁS. Bállá Károly forgalmista fázósan lépett ki az irodából. Tisztelegve fogadta az érkező gyorsot. Letelt az egy perc belefújt a sípjába, magasba emelte a zöld indítótárcsát. Ügy menesztette útjára a vonatot, mintha az édesanyja is azon ült volna. F. P, Foto: Nagy Zsolt Jeanne Roser és Charles Magenhann azonban nem volt hajlandó ilyen sokáig várakozni. Autóbuszra ültek, elmentek a szomszédos városba és megkérték az ottani polgármestert, hogy törvényesítse elhatározásukat. A polgármester örömmel tett eleget kérésüknek, s még az egyébként kötelező tíznapos várakozást is mellőzte. Az új házaspár megtakarított pénzéből közösen lakást vásárolt Jeanne kijelentette; •— Egész életemben erre vártam, mert sohasem volt saját tűzhelyem, otthonom, házastársam. — Az ember sohasem túl öreg a házasságra, amíg bírja magát — mondotta Magenhann. — Határtalanul szeretjük egymást, mert tudjuk, hogy számunkra bármelyik nap az utolsó lehet. Felesége hozzátette; — Ügy élünk, mint egy öreg gerlepár. A rabságból a Szovjetunió által kicserélt . vöröskatona több mint négy évtized után tér haza Szolnokra, s házasságkötése után negyvenkilenc évvel ismét anyakönyvvezető elé áll élete kényszerrel elválasztott régi párjával. Ennyi Kendi Mária rádiós dokumentumjátékának igaz története. Mindössze ennyi, s mégis mennyi minden sűrűsödik benne. Nemcsak az események hitelét erősíti az idős Munkácsiné szerepeltetése a dokumentumjátékban, hanem az érzelmi hatásokat is növeli. A Munkácsi házaspár élete nagyszerű keret egy mámoros forradalommal, vérengző ellenforradalommal, világháborúval zajló emberöltő felvázolásához. A SzigÁrulkodó Első pillanatban is mennyi mindent elárul egy ellenőrző! Elég ránézni szakadozott, gyűrött borítólapjára, s máris ismerem gazdáját. Hát még a belseje! Különösen ma, azon a napon, amely néhány házban nem az osztatlan elismerés és öröm dátuma. Lezárult a tanév fele. S nem mindenkinek egyformán. Félévkor kevesen elégedettek az eredménnyel. Hányán viszik sírva haza az ellenőrzőt! Hány álmatlan éjszakát okozott már ez a nap! Ilyenkar eső után — köpönyeg. Lehet magyarázkodni, kifogásokat keresni, de ez a céltalanabb. Tükör ez az oldal. Megmutatja gazdájának: ilyen vagy, így dolgozol, ennyit érsz. — Persze, ez a tükör néha torzít! — vallják a szülők. — Nem engedi láttatni a taligeti Színház művészeinek közreműködése, régi katonai jelentések, bírósági ítéletek idézése jól érzékeltette a kor miliőjét. Mennyi minden sűrűsödik az ilyen mondatokba: „A foglyok az őrség által felkoncoltattak.’’ (A szegedi vadászezred jelentéséből.) — Abban a cellában mindig sírtam, — emlékezik. Munkácsiné. — Mondtam, hogy nekem van kint egy kis gyerekem, s azt se tudom, kinél van. Az ember élete nem független a társadalmi változásoktól. s ezért nem is lehet közömbös azok iránt. Ezt sugallta a művészi eszközok hatásával, a történelem hitelével Kendi Mária értékes dokumentumjátéka, melyet tegnap délután sugárzott a Kossuth Rádió. ellenőrzők nulásba fektetett energiát! — vitatkoznak mások. De igen, engedi. Bármilyen furcsa, egy 4,4-es bizonyítvány is lehet értéktele- * nebb, mint a 3,9-es. Lehet: ha gazdája jóképességű, de hanyag Mégis lehet imitt-amott torz egy bizonyítvány?... Lehet... A tanár is tévedhet. Főleg, ha először tanítja az osztályt, s az amúgy is nagylétszámú kollektíva kevés számonkérési alkalmat biztosíthat. Ideig-óráig ez is akadályozhatja őt a tanulók igazi képességeinek megismerésében. Csak valami nem lehet torz. A tudás. A gyerekek tudása. S ezt a szülőknek, nevelőknek és tanulóknak maguknak kell eldönteni, mennyit ér. Sajnos, ma még iskolánként más a mérce. Más egy- egy jeles, vagy elégséges értéke. Ennek ellenére nagyon kevés tanuló — talán egyetlen sem?! mondhatja: mindent megtettem, elértem ami elérhető. Tanulni sohasem lehet eleget. De tükör ea az oldal a pedágógusoknak is. Megtet- tem-e mindent? Segítettem a jóképességű fizikai dolgozók gyermekeinek? A hátrányos helyzetűeknek? Azt hiszem, itt is lehetne vitatkozni... Ennek ellenére esz az árulkodó oldal mégis, és főleg a tanulóknak szól. Kár lenne a kevésbé sikerült múltat állandó jelleggel a gyerek előtt emlegetni! Fontosabb feladat: miben tudnék segíteni a nevelőnek? Hogyan lehetne jobb ez az átlag? Ha a pedagógusok, de a szülők és gyerekek is kicsit megállva, magukba fordulva meditálnak a helyenkénti eredménytelenségeken, — s nem egymást okoló, hanem segítőkész szándékkal, úgy hiszem, helyes úton vagyunk affelé, hogv hat hónap múlva — a mostani gyengék is kevesebb szorongással. s több bizalommal várják az „árulkodó” ellenőrzőket D. Szabó Miklós Kunhegyes Szabad a tilos ? A szolnoki Kossuth téren a Damjanich Múzeum előtti utat a forgalomirányító lámpák felszerelésekor egyirá- nyúsították. Az utca irodaház felőli végén az előírásszerinti fehér és piros nyilat ábrázoló tábla áll. Az utca taxiállomás felőli részén viszont a behajtani tilos tábla helyett megállni tilos tábla áll. Így aztán a főútvonalról bekanyarodó jármű gyanútlanul haladt az egyirányú forgalommal szemben, legfeljebb arra kell ügyelnie, hogy meg ne álljon, hiszen a tábla csak erre figyelmezteti. A keskeny utca két végéről szembe robogó autók kellemetlen helyzetbe kerülnek — mindketten hibáztatva a másikat. Mindketten jogosan. Érthetetlen, hogy miként került az utca végére a be-* hajtani tilos jelzés helyett megállni tilos tábla. Lehet, hogy az illetékesek nem ismerik a KRESZT? Vagy nem volt behajtani tilos táblájuk? Ez esetben javasoljuk, hogy a Vosztok úti autóbuszvégállomás melletti kis utcából a járda közepébe betonozott behajtani tilos táblát ültessék át a Kossuth térre. Az Első Szolnoki Hulladék és Helyianyagfel- dolgozó Javító Ktsz Szol- j nők, Szabadság út 8.) el- ! nevezését 1969. januáritól kezdődően Szolnoki Textil és Bőr- feldolgozó Kisipari Termelő Szövetkezet elnevezésre változtatta. (Stern) Özvegy Munkácsiné
