Szolnok Megyei Néplap, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
I 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. december 8. NEMETH ERZSEBET Fiatal tehetséges költőt bemutatni mindig öröm. Németh Erzsébet fiatal, s úgy hisszük, versei bizonyítják, hogy tehetséges is. 1959 óta ír, verseire először a gyermeklapok figyeltek 'él. 1967-ben a miskolci irodalmi folyóirat, a Napjaink közöl tőle verset. Jelenleg Fegyvemeken él, a községi tanácsnál dolgozik. A mai magyar költőket olvassa legszívesebben. Kedvencei : Ladányi Mihály, Weöres Sándor, Nagy László. Juhász Ferenc. Egy-egy képük, gondolatuk néha feltűnik Németh Erzsébet verseiben. Keresi a neki leg- jabban megfelelő formát, de versei azt ígérik, hogy talán nem is sokára önálló hangú, kiforrott költőként jelentkezik. * NYOLCSOROS Pőrén suhannak az értelem kerítése mellett hitek, remények, fölényes tervek a józanság felé. Csöndességükben liibomiik a térség — dús hajfonat hajtsd a dolgok vállára arcodat, s aludj gondtalan. GÄCSI MIHÁLY: TÉL A FALUVÉGEN * decembere 5 Fehér mező. • Hó-hó. Falu. Újra fehér mező. És ismét falu. „Ennyi hó talán nincs is az egész világon, mint amennyi itt gyűlt össze” —<. gondolja Horváth Pista, miközben az orosz falu főutcáján húzza, vonszolja magát. Bekopog az egyik házba. Senki se válaszol. Más helyen még hosszabban kopog. Már el akar menni, amikor csoszogást hall. Az ajtó nyikorogva kinyílik, csak félig, mert alul a földhöz fagyott hó nem engedi tovább. Egy asszony áll a nyílásban. Hirtelen hangosan kiált valamit. Kérdezi, vagy kergeti? Horváth Pista nem érti a szót, de azért azt mondja: „dá, dá!... Az asszony széket lök Horváth Pista elé. „Nincs kenyerem!” — mondja és egy karéj fekete valamit kapar elő, levág belőle, s az asztalra teszi: „Jess!” (Egyél!) Három gyerek van a szobában. Mindhárman égő szemekkel nézik azt, aki bejött és leült. Ugyanolyan pillantást vetnek a kenyérre, mint a jövevényre. De hallgatnak. — Ná, jess! — ordítja az asszony. Látszik, hogy adni is, nem adni is nehéz. — Átkudná? — (Honnan?) — Szibéria .; > Az asszony a fejét csóválja. Nagy, esetlen kezét fejkendője bogán tartja. — A tyeper kudá? (És most hová?) ' f — Dámoj! (Haza!) — Kuda eto dámoj? (Hol van az a haza?) — Vengrijá. (Magyarország.) — mondja, mintha bűnét vallaná be Horváth Pista. — Ven-gri-já... — Uh! — kiáltja az asz- szony. — Padohnyes! (Elpusztulsz!) — és Pista bakancsára mutat Az asszony a kemencéről egy dézsa meleg vizet tesz a padlóra. Pista leveti bakancsát, kapcáit. Felhúzza nadrágszárát, be akarja tenni lába fejét a meleg vízbe. — Pagagyi! . (Várj!) — ordítja az asszony. Lehajol. Megnézi a vöröslő lábfejet, nincs-e megfagyva. Fagyás nincs, csak felsebződött a láb. — A nu-ka, szuny! — (Dugd-bele!) Vízbe dugja a lábát, és mivel oroszul nem tudja kifejezni a háláját, a szemével hunyorgat, s nozzá- mondja magyarul: ..Isten fizesse meg! Köszönöm” és megint „Köszönöm”. Az asszony akkora csodálkozással hallgatja az ismeret»**! nyelv szavait, mintha a sublót szólalt volna meg. Nem érti, hogy mit jelent, de sejti: valami hálaféle. Horváth Pista a gyerekekre mutat: „apjuk”? — Front! — Az asszony az ikonhoz megy. Levesz alóla egy bekeretezett fényképet; Keresztet vet rá, megtörli, és odanyújtja Pistának. A gyerekekhez lép. Nagy tenyerével gyöngéden simogatja őket, de ordít: „szpáty!” (aludni!). Aztán csak a fejével, hogy „szpáty”! A gyerekek lefekszenek a kemencén. Az asszony sü- rög-forog. Hoz még egy dézsa vizet, összetölti az előbHIDAS ANTAL: Mosakodj meg! — kiáltja Horváth Pistának, és segít leszedni a fiú blúzát. És ismét ordít: „Bisztrej! Prosz- tinyes!” (Gyorsabban! Meghűlsz!) A szobában lévő egyetlen ágyban fekteti Horváth Pistát. Az ikonnál imádkozik egy sort. Háromszor keresztet vet. Elfújja az asztalon álló mécsest, s lefekszik gyerekei mellé a kemencére. Horváth Pista ebben a nehéz levegőjű szobában úgy érzi magát, mint a mesében a királlyá lett kis juhász: palotában fekszik, selyemágyban .. i Ür s.. Az épületen felírás: K. u. K. Gränzenkomando (Császári és Királyi Határparancsnokság). Ide kísérte két fegyveres katona. Az egyik németül, a másik magyarul terelte. Ezen a veszedelmes határon egymás szavát nem értő katonákat küldött a parancsnokság őrségbe. nehogy összeesküdjenek. Az osztrák belépett az épületbe A magyar őr, aki eddig, akármit is kérdezett tőle Horváth Pista, hallgatott — most. amikor ketten maradtak, odasúgta: — Ügyelj... — Mire? — kérdezte a boldog fiú gondtalanul. — Pszt! Miért jöttél visz- sza, te borjú... ? Először azt akarta válaszolni: „Volt rá okom”, de aztán meggondolta, fújta a régi szöveget: — Hazavágytam ::. — Rokkant vagy? — Nem! — Az olasz frontra visznek, azután majd pergőtűzben, hazavágyódhatsz... De előbb itt is alaposain megkurgat•nak... Ostoba vagy... — suttogta a magyar határőr. Horváth Pistát — miután még a bakancsa talpát is fölfejtették, hogy nincs-e benne titkos írás? — egy erős ge- rendázatú fülkébe lökték, amelyen ablak se volt. Először jól érezte magát, holott naponta csak egyszer kapott enni. Egy hét múlva kihallgatásra vitték. Megnézték. Forgatták. Különösebb!» érdeklődés nélkül kérdezték: — Mi a neved? Megmondta. Aztán záporoztak a kérdések: — Foglalkozásod? Mikor vonultál be? Ezreded? Mikor estél fogságba? Miért jöffei? — Hazavágytam... — mondta a fiú, és a kihallgatást vezető^ kapitányra nézett, bizakodóan, mint aki nem kételkedik abban, hogy ezt megérti... — Hová való vagy? — Letenyébe... Zala megye. — És az olyan jó hely? — Ott születtem... — válaszolta a fiú még kedvesebben;^ úgy érezte: ennél meggyőzőbbet nem lehet mondani. A jegyzőkönyvvezető tiszt egymás után töltötte ki a kérdőív rovatait. A kapitányra nézett, tekintetében az volt: „nem érdekes...” Maradt az utolsó kérdés. — Honnan jöttél? — Tomszkból. — Tomszkból? Gyere csak közelebb... még közelebb! A kapitány fölkelt és minden magyarázat nélkül ököllel a fiú arcába csapott. Az ütés talán nem is volt olyan nagy. de Horváth Pista a sok gyaloglástól, a hideg és sötét bőrtönfülkétől úgy legyengült, hogy hangtalanul terült el a padlóin. Iníkább halotthoz, mint elevenhez hasonlított. A kapitány Horváth Pista fölé hajolt, s a szavakat tagolva kérdezte: — Kun Bélát ismered? Ha az ökölcsapás előtt kérdezd. be is lett volna fejezve az ügy. Horváth Pista, ahogy Kun Béla, a zászlós tanácsolta — lehet — azt feleli: ;,Nem ismerem!” De így! Kétszeresen megalázták: leütötték. s méghozzá, akikhez vágyott, a magyarok ütötték le! A fiú szinte visszautasként küldte a választ, amely ebben a K. u. K. szobában úgy hangzott, mintha gömbvillám dörrent volna darabokra: — Ismerem... Derék ember...! És ettől kezdve kérdezhettek tőle akármit, szép szóval, ököllel, üvöltve, verhették — nem válaszolt Még arra sem, hogy „Tud-e ími-olvasni, van-e testvére, apja-anyja él-e?” Néhány nap múlva egy gabonaszállító tehervonathoz csatolt börtönvagonban Horváth Pistát, más átszökött hadifoglyokkal együtt „haza”- szállították. A hozzájuk betelepített fegyveres őrség — egy altiszttel az élén — rögtön barátkozni kezdett nemcsak Horváth Pistával, de az egész szállítmánnyal”. Az őrség emberei elmondták: mi van otthon; a hadifoglyok: mi van odaát? Az őrség katonái tűnődtek: „Itt is fel kellene fordítani egy kicsit a világot, mint odaát”. Féltek, hogy nem kerülnek vissza az orosz frontra, ahol már nem lőnek, ahol már béke van; féltek, hogy őket is, akárcsak a visszatért hadifoglyokat, az olasz frontra küldik, pergőtűzbe. ...Tizenkilenc nap múlva, amikor a gabonaszállítmány- hoz csatolt börtönvagon elhagyta Hatvan városát, és Budapest felé közeledett, a foglyok, az őket kísérő őrséggel együtt, föl feszítették a vagon padlózatát, és a visszafelé futó tc'rfákra egyenként leereszkedtek. A börtönvagon üresen érkezett meg Budapestre. 1917 A nagy út bi — már hülő — vízzel: REKVIEM... Apám egy domb A temetők Európai Sirrendszerében. Meghalt Ügy tűnik nem is volt. Csak szája szögletén a két ránc meg felhő — szürke szeme. A szíve vitte el szegényt. Nagy volt az életre, a kis — szívűek bírják az időt. Mindig éjjel lett rosszul; hörgőttj markolta az asztma. Törölközővel csaptunk friss levegőt vagy kivittük a csillag — bokrok alá... Egyre gyengébb lett, ágyhoz láncolták kínjai. Élni akart; de beteg testéből kihullt a gondolat. Anyám elfordult... s én nem értettem miért lesz könnyes a szeme. PALICZ JÓZSEF: TANULMÁNY 0
