Szolnok Megyei Néplap, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-08 / 288. szám

1968. december 8, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Fazekas Magdolna: CSENDÉLET _____________✓' _ ______ Ö n kivel készítene interjút? „Aki feltartja a kezét, arra oda kell figyelni!" Beszélgetés Keres Emil Kossuth-díjassctl, a Központi Bizottság tagjával Mailowe—Br?cht: JJ. EDWÁlíD Magyarországi ősbemutató a szo'noki Szigligeti Színházban Nem sok olyan klasszikus értékű dráma van az embe­riség eddig felhalmozott kul- túrkincsében, amely még nem szólalt meg magyarul, s ha ilyen akad, — és életrekelté- sér“ vállalkozik egy színház — bemutatása jelentős, érdek­lődést felkeltő esemény. Ez a felfokozott érdeklődés most A mű és alkotói Eredetije az angol dráma- irodalom legnagyobb korsza­kában, Shakespeare korsza­kában született. Létrejöttének dátumaként 1593-at szokás megjelölni. írója az Erzsé- bet-kori Anglia Villonja, a kor előbb említett óriása mellett a legnagyobb: Cris­topher Marlowe. A - világ drámairodalmának talán egyik legizgalmasabb alkotó­ja. Angliában regények és színdarabok százait írták — róla. a drámaíróról. Papnak indult, hiszen' egy szegény csizmadia számára ez a fel- emelkedés egyetlen útja volt, de mégsem az lett. Zabolát­lan fenegyerek, istentelen művész, kiváló drámaíró, akinek nevét — a II. Edwar- don kívül oly művek fém­jelzik, mint a „Doktor Faus- tus”, a téma első formábaön- tése, „A máltai zsidó”, a „Tamerlán”. b művek mint­egy meghatározták a drá­mairodalom további fejlődé­sét és e művekre ma is úgy tekintünk, mint a shakes- peari drámák közvetlen előz­ményére. S noha egy évben született a drámairodalom királyával, jogosan tesszük ezt, mert az 23 évvel túlél­te, míg ő egy kocsmai vere­kedés áldozataként 29 éves korában 1593-ban meghalt. » Bemutatott műve a Plante- genet ház szétesését megelő­ző idők feudális anarchiájá­nak pontos képe. Közel húsz év történetét öleli fel a XIV. századi Angliából, és elmeséli azt a még Marlowe idején is elevenen élő, ez eseményig lehetetlennek tartott prece­denst, amikor egy királyt, aki nem jól gyakorolta mestersé­gét — mai szóhasználattal élve — hivatalosan leváltot­tak. jtt a hivatalos szón van a hangsúly, mert királyt már buktattak meg korábban is, de az elfogadott jogszerű ’e- mondatás eladdig szentségtö­résnek számított. És a témá­ban ez volt Marlowe prob­lémája is. Vajon — a közép­kori felfogás szerint — az isten által adott hatalmat el lehet-e venni a királytól, és az belenyugszik-e ebbe vagy nem. Ez a játék lényege. A mű szabályos történelmi dráma, de nem shakespéari sorstragédia. Mégcsak for­májában sem az. Formájá­ban is elsősorb.an Brecht-i. Még 1923-ban történt; a fia­tal, tehetséges exnresszionis- ta német rendező már há­rom darabot írt. amikor fel­figyelt rá Lion Feuchtwanger a müncheni színház fődra­maturgja. Ennek eredménye­képpen, hosszas keresés után, együtt dolgozták fel Mar­Az előadás és előadói a szolnoki színház felé for­dul. Most ez a társulat vál­lalkozott az úttörőmunkára — egy eddig itthon ismeret­len klasszikus alkotás meg­ismertetésére, — amikor színpadára állította n. Ed- wárd Király idejének siral­mas tragédiáját”. lowe színművét. Ez volt Brechtnek a Koldusopera előtti műve, mintegy előta­nulmánya annak. Szerkezeti­leg szakít a szabályos törté­nelmi drámák hely-, idő-, cselekmény egységének tör­vényével, és epikusán adja elő, ha úgy tetszik, mintegy elbeszéli a színészek segítsé­gével á történetet. Tehát az eredeti reneszánsz angol dráma Brecht kezé­ben történelmi képeskönyv lett és ugyanakkor a művé­szi sűrítés új eszköze, az epikus színház, amely lehető­vé tette, hogy a színpadon ne az egyszerű cselekmény, a „mi történt” legyen a fon­tos, hanem az, hogyan vi­selkedik az ember az egyes szituációkban. Mintegy mik­roszkóp alá teszi hőseit és felnagyítva mutatja be az élet eseményeire való reagá­lásai közül azt, amit fontos­nak tart. Az emberábrázolás e formájának az embert kö­rülvevő korlátok szétfeszíté­sének bemutatásához — mely különböző nagyságrendben és formában minden emberi élethez hozzátartozik — ek­kor még nem párosul Breeht- nél az a történelmi-politikai tisztánlátás, amely a szétta­golt szituációkat egységessé tenné, és ezzel valamiféle — az emberi természet balla- disztikus szépségű viselkedés- vizsgálatán túl — minden korhoz érthetően szóló írói üzenet, költői mondanivaló szolgálatába állította volna. Ez majd csak a következő műben a Koldusoperában szikrázik így fel. Ott is az „ember” viselkedése a ka­pitalizmus farkastörvényű szituációiban a mű alapja (a II. Edwardban ugyanez a feudalizmusban), de ott már tud Brecht egységes, a mű­vet világossá tevő politikai­ideológiai üzenettel szolgál­ni. s a kettőnek szétválaszt- hatatlan művészi egysége ma­radéktalanul örökérvényű re­mekművet hozott létre. A II. Edward még nem az. Gyenge mű (talán ez az oka, •hogy a Brecht kiadások ál­talában nem tartalmazzák, nem tekintvén az író által írottnak, míg az összes többi adaptációt igen). Sok vonat­kozásában homályos és ahol nem az, ott is túl kicsi az a felfedezés, élmény, amit a mű közöl velünk egy olyan emberről, aki alkatilag a legszerencsétlenebb fajta, mert őmaga túlérzékeny és mások számára mégis bán­tó. Ä fiatal Brecht a műben saját szavaival; „az ember és a történelmi események ere­dendően esetleges jellegét* akarta megmutatni itt még. Amikor bejön kedvenc presszójába, hogy megigya az •előadás után szokásos kávé­ját, még Vergilius. Szikár, kamaszos alakja úgy hajla­dozik a parányi asztalok kö­zött, mintha még most is Dante színpadának lépcsőla- birintusán bolyongana, a Pokolban és a Purgatórium- bari. Ez a fáradt kéztartás, még ahogy a kávéscsészéjét fogja, ez már Babel hősé, az öreg tábornoké Mukovnyiné. — Kicsit fáradt vagyok. Román vendégeim voltak, Babel előadás, tegnap KB ülés, ma Dante... De jó fá­radság ez. A hitvallás fárad­sága. Nem kényszer, vállalás. Egy fotókópiát teszek elé az asztalra. Újságcikk 1954- ből, az arcképével. Felnevet: — A cikkem! Hány éves Is voltam akkor? Várjon csak... Harsányjókedvű fiatalem­ber mosolyog le a képről. Az állandó szolnoki színház első igazgatója, ö írta a Néplap­ban a Beköszönt ő-t. Fennhangon olvassa az el­ső sort. Most megint Vergi­lius. Mégiscsak..„Messzi­ről jöttünk, nagy az út mö­göttünk..." A megtelepedő vándorszí­nészek dalának érzem az idé­zetet. — Ha Szolnokra akarja Vinni az emlékezésemet, ám tegye, de megmondom: nincs okom „visszagondolni”, mert „Mi sehonnan nem jövünk el.” fin sem jöttem el Szol­nokról, mindig ott voltam, most is ott vagyok. Azokban, akik utánam jöttek. Hogy jobban értse: A művész olnan nosztalgiával gondol szűkehb otthonára, ahogyan anv'Ahnz búvik gondolatban a felnőtt ember. Én is így vaenok ezzel, de ilyenkor mindig elszéoveilem egy ki­csit magam, hiszen a menye és város határok esek köz- ina^gatási fogalmak. Egy föld, eny nép az egész or­szág. Ahogy József Attila mondta• „Hazám", a mű­vészre unván sokszor harag­szanak. azt mondják, nincs otthona, úgy vabongtia azt mint más az innét. Sikere te­tőfokán élmény... Hát el­menti! A színásrnek az egész ország az otthona. Ezért is' mondom, hogy én most is ott vagyok Szolnokon, ott­hon Egy érreni* szerben élünk, dolgozunk. Ki, ho­gyan... — A színész hogyanja? — Művész az, oki felkent- nek tekinti magát arra, hogy gazdagítsa azokat, akik utá­na jönnek. A programmal te­lítettség a legfontosabb. Eh­hez jön a belső kényszer, a vallani akarás. Aki csak ön­magára figyel, nem a prog­ramra, az nem igazi művész. Jó eszménk van, nagy „köl­tők” írták; akiben az eszme benne van, annak ki •kell azt sugároznia. — A IX. kongresszuson tett felszólalásában — az előző­ekkel is összefüggésben — a közéleti barátságról beszélt: „...egyes berkekben a szo­cializmus ügyével való nyílt azonosuláshoz is bátorság kell.” Megállapítása a mű­vészeti életünkben tapasztalt tartózkodásra vonatkozott, ar­ra, hogy egyes művészek at­tól félnek, egyetértésüket, tiszteletüket a párt politikája iránt konformizmussal, vitá­jukat pedig a haladással való szembeállással azonosítják. Két év telt el a kongresszus óta... — Az emberek megnyu­godtak. hogy már nem rán­gatja őket a kor. — régebbi időkről maradt berögződésre gondolok — s az eszme megtisztulőban balanszaltól. Közéleti bátorság? a kér­désre már az előző mondat is választ adott, de még hoz­záteszem: aki feltartja a ke­sét arra oda kell figyelni. A nagy „igen” mellett sok ap­ró „nem” van. A konstrukii- vitás a lényeg, a nemeket az igen jeayében kell elmonda­ni... _ Hagy mondjak el az előző gondolatokra egy kife­jező helyzetet... Elkomorul az arca. Hirte­len nem tudom miért. Az­tán megértem. — Ascher Oszkár engem nagyon szeretett. Én is őt. A halála előtt néhány nap­pal egy műsorban léptünk fel a rádióban. Tóth Árpád verset mondtam. Megy a fel­vétel, mondom, 'mondom... Egyszer csak belekiált a mű­sorba Oszkár bácsi: „vmil. le ezt a verset nem érted. Emil. te a nftisodik szakaszt nem érted! Panaszkodsz, ahelyett, hogy vígasztalnál, hivatnál leállt a felvétel, akik ott voltak, nagyon kínosnak tar­tották a helyzetet. Méaeoy- sze ■ elolvastam a kérdéses varsszakaszt, letettem a könyvet, odamentem hozzá ás megcsókoltam. Kérem, a kri- tijca nagy ajándék! De ka­nyarodtunk tússzá az alap­témánkhoz: ha valaki , azt mondja, hogy álljunk orr'' meg, ez így nem jól van, ha valaki még hozzá akar tenni valamit a mi szép progra­munkhoz, — arra oda kell figyelni! — De minden apró kis „nem” mögött a jobb „igen” kívánása van-e? Vannak, akik váltig azt állítják, hogy művészeti életünk szépen szóló nagy kórusában né­hány hang sűrűn „falsot fog” Mosolyogj — Megnyugtató rend « miénk. Az árnyék eltakarása a fény letagadása lenne. Gondoljon a külföldön is nagy sikert aratott művészeti alkotásainkra, a nálunk ren­dezett nemzetközi kulturális eseményekre, színházaink külföldi szerepléseire... , — S az itthoni sikerekre. Ha megengedi, maradjunk a TháliánáL A Babel dráma, a Tóték, a Görgey komédia: Komámasszony hol a stuk- ker... — Kísérletezgetünk... Nem is mindig „szél­csendben”! Kinek, mi jelenti a vi­hart! A vihar a megújhodás megérzése, de pontos megér­zése. Persze a tévedés koc­kázata nélkül nem lehet gon­dolkodni. Nagy öröm szá­momra is, hogy mertünk, léptünk, tettünk — a szo­cialista színház javára. A színész — kultúrpoliti- kus igazgató tervez, vitatko­zik: újat, újat, újat... es esténként maga ie Thália is­tennő avatott papja. — Hogy bírja energiával? Nagyot nevet, széttárja a karjait: — Hagyja! Megfáztam a múlt hetekben, ágynak dön­tött a nyavalya. Fekszem, idegeskedem, ezernyi he­lyen járnak a gondolataim, amikor észreveszem, hogy a gimnazista fiam olyan-•• olyan furcsán, megütközve néz. Megkérdezem tőle, mit lesel, öregem...? Erre kiböki: apa én még nem láttalak téged feküdni... Hát így... Külön­ben az új előadóestemre is készülök, vidám dolgot aka- rofc ..... jó szóval oktasd., ját­s zani is engedi...”. Kell a vi­dámság. — Szokásos záróké’-désünk: ön kivel készít Maga elé néz. Kuligin, Osztrovszkij drámájából. —- Annyian lennének...! De a szereposztás mindig az igazgatóság dolga a színház­ban. Gondolom, így van ez a szerkesztőségben is... Tiszai Lajos Nem nagy mű, dé mert homályai és ködei zavarbaej- tően szépeit, és mert három író-óriás keze van benne, csá­bító feladattá vált megbir­kózni vele, és az utolsó évek­ben számos országban, szá­mos színpadon eljátszották. Természetesen különböző fel­fogásban, de egyetlen szín­házi rendezőnek sem sike­rült a nagy eredmény; ha nem is bukott meg, a siker felemás volt A sokféle felfogásból két lehetséges alaptípus kristá- lvosodott ki. Színpadra vite­lének két stílusa: az egyik a látható, táblákon olvasható világos képtagolás, az epikus jelleg kiemelése színpadra vitt és a néző által olvasha­tó magyarázó szövegekkel, a pontos dátumok megjelölésé­vel, szóval a precíz Brecht-i. A másik a homálybavesző, a színpadon egy balladás hangvételű álomjáték. Mese egy királyról, aki ember volt. Az első esetben a mű szemléleti meghatározója az. hogy ami történik a kiráiy és a nagvurak között, az» hogyan látja az utca népe. A másik esetben pedig az: hogyan érzékeli az egészei, mintegy lidércnyomásos lá­tomást, a király. A Szigligeti Színház egy harmadik utat választott Megpróbált belőle egy Sha- kespeare-i , tragédiát, végzet­drámát teremteni. Tisztessé­ges kísérletet tettek, minden erényt minden lehetséges prezentációt egybe olvaszta­ni. a rendkívüliséget érzé­keltetni a jelenetekben, a fenséget a gondolatokban, a hitelességet az egyes szi­tuációkban. De hát ez a mű nem Machbet (ahogy sajnos nem is Koldusopera, mint # más vonatkozásokban mond­tuk). Az emberi élet esetle­nességeit akarja ábrázolni és nem a beteljesedő törvény- szerűséget. Függöny nélkül játsszák, és a színpadkép emelvényes-át- járós leleményes faszerkeze­te, %uritán egyszerűsége egy stilizált Globe színház han­gulatát idézi. A játékstílus azonban ezen a színpadon is naturalista, sőt sokszor pa- tetikus. A jelmezek megint egv harmadik lehetőséget ad­nak; jelkép-jelmezek. Soha nem létező középkori színda­rabok stilizált jelzései. Ha az előadás egységbeolvad és a nézőt megejti a színház va­rázsa, mondhatnánk akkor, hogy a színpadi kultúra há­rom rétegéről van szó. így azonban egyszerűen stílustö­rést érzünk. Különösen az egymásután következő szín­padképek rendezésében. Ta­tán ebből következően is oly bántó az előadás ritmusa. Mert itt nemcsak egy szituá­ciónak van önálló pergése. Az egy, időbeli egységhez tarto­zó képeknek szükségszerűen egymáshoz kötöttebbeknek kellene lenniük, így most tassú, szürke monotonitás jel­lemző az egészre. A rendezés nem tudta szikráztatni az „esetleges” történések és az emberi reakció adta lehető­séget, hanem ügyel egy fik­tív királydráma egységes cse­lekményességére, nem veszi észre, hogy ez dirib-darabra hullt a szegény néző nem tudja most, hol is vagyunk a történetben, mert a sötétben nem tudja elolvasni az egyébként színvonalas mű­sorfüzetet. A művet Berényi Gábor rendezte, Tandori Dezső for­dítása alapján. A fordítás szép, és jól mondható, de a rendezőnek — mint elem­zésünkből kiderül — szintén nem sikerült az, ami nem sikerült annyi másnak. A címszereplő L Inka György igazán a darab második ré­szében él. Az első részben hosszú idő kell ahhoz, hogy megszokjuk és elfogadjuk. Gavestont a király kegyen- cét Szombathy Gyula ját­szotta, aki a színészi mester­ségben még nem rendelkezik egy ilyen feladat teljesítésé- „ hez szükséges erővel. Az elő­adás legbántöbb alakítása, komoly szereposztási tévedés, az Anna királynőt játszó He­gedűs Ágnes szerepeltetése volt. Ez a nagy színpadku!- túrájú művésznő megint- esak alkatilag nem felelhe­tett meg annak a figurának, mely a szöveg szerint szép­séges, fonnyadásnak indult vi­rág ugyan, de meglocsolása után, bár értelme tönkrement, teste maga lett a báj. Minden­esetre egy olyan műben, ahol egyetlen nőszereplő mozog a színpadon, feltétlenül egy fiatalabb, játék nélkül is dé- monikusabb külsejű művész­nőt kellett volna választani erre a szerepre. Kitűnő volt Máriass József, a főapát és Upor Péter, Mortiner szere­pében. Mint ahogy az elő­adás összes több' szereplője Orbán Tibor, Káldy Nóra (aki itt nadrágos szerepet a* ifjú Edwardot játszotta) Bá­rányt László, Juhász János Győző László, Czibulás Pé­ter, Kránitz Lajos, Hollóst Frigyes, Huszár László, Vaj­da László, Halász László) hitelesen hoztak a meghatá­rozott figurát és pontosan il­leszkedtek bele az előadásba. Szalontay Mihál« «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents