Szolnok Megyei Néplap, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-03 / 283. szám
9 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. december L BÁBA MIHÁLY: A KORZÓN Fazekas Magdolna: VÄZLAT Molnár Gábor: Gamha Anyja pislogva, gyanakodna figyelte, hogyan fényesíti a cipőjét. Még alig múlt kilenc óra és már ünneplőben, fehér nylon ingben sétált a tornácon, ki-kinézett az utcára, hogy mennek-e már a piacra, aztán, amikor látta, hogy a cipője ismét poros lett, egy bársonydarabkával dörzsöl gette. — Menni akarsz? — kérdezte az anyja. — Elmegyek a korzóra — mondta Sanyi és a cipőfé- nyesítőt összehajtogatta. — Minek mennél te oda? Elmehetnél egyszer inkább a nagymisére. — Elmegyek egyszer — egyezett bele Sanyi, mert félt. hogy nehezen szabadul az anyjától, ha most elkezdi a mondókéj át. — Mindig csak ezt mondod: majd egyszer! Sanyi. felvette a zakóját, megigazgatta, meghúzogatta magán, s indult. — Ebédre sietek haza. Anyja bosszúsan legyintett Ilyen amióta Pestre jár dolgozni: két hetenként hazajön. kialussza magát, megy koirzózni. délután meg rohan haza, összecsomagol és már utazik is vissza. Nem a szülőanyja, hanem a Gyenes- lány miatt jár haza. gondolta az öregasszony, és ez bosz- szantotta a legjobban. Ki az a Gyenes lány? Jó, jó, csinos is helyes is, de mi volt nekik a pendelyükön kívül? Semmi. Csak a rossz viskó, amiben tízen laktak. Az ő fiának viszont volt. és van is, nyolc hold földje, amit bevitt a téeszbe, meg a nagy ház. Gyenesék csak most vakaróztak ki valahogy, amióta négyen is dolgoznak a családban. Gangos házat építettek. az asszony pedig, Gyenes Mártonné, úgy öltözködik, már, hogy azt sem tudja mit aggasson magárat: Meg olyan édesmázasok, mint • légyfogó. A fia, a bolond, majd akkor veszi észre, ha fennakad, Mert azok azt akarják. Sanyi köziben már messze fárt. Lassan, sétálva ment a Fő utcán, köszöntgetett az ismerősöknek, de senkivel se állt le beszélgetni. Szüntelenül az Iskola felé lesett, ahonnan Gyenes Termek kellett jönni. Egy pillanatig wm kételkedett abban, hogy nem jön. mert tegnap este elszaladt hozzá és megbeszélték, hogy ma • korzón találkoznak. Harmadszor ftirduH már ♦Issza, amikor végre megpillantotta Terikét a Simon lánnyal, a barátnőjével. Szinte amdalogva ment, hogy a két lány előtt érjen ki a Fő utcára, a korzóra, akkor aztán gyorsan utánuk lépkedett — Szervusztok. A két lány elengedte egymás karját Sanyi így közöttük lépegethetett. — Szervusz — köszöntek rá a lányok. — Régen vcát Ilyen szép Idő. — Régen —• mondta mosolyogva Tériké, mert arra gondolt, hogy milyen balgaságot beszél ez a Sanyi, hiszen mindenki tudja, hogy szép idő van, és azt is, hogy régen volt Ilyen szép idő. — Gyakran jársz mostanában haza — jegyezte meg Simon Marika, — Elenged a kislány? Sanyi összehúzta a szemöldökét, csapdát szimatolt ■— Milyen kislány? — ö. ne tetesd magád, van ott sok lány: szép is, csinos is. — Van, de még mennyire hogy van — nevetett Sanyi. — Az ember megy az utcán, rákacsint a szembejövőre, ha szemrevaló. árián megállítja, megkérdezi: hova. hova szép lány? Mellészegődik az ember és kész. ■— Furcsa lányok lehetnek. — Dolgozik az mind, — mondta magabiztosan Sanyi Talán te is kezőbtod őket az utcán? — kuncogott Simon Marika. Sanyi cigarettát kotort elő zsebéből, rágyújtott, mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hogy visszavágjon a nyelves Marinak. Terikére lesett, akinek komoly maradt az arca s egyenesen nézett töprengve. Kifújta 2 füstöt. — Tudjátok úgy van az, hogy az ember ott él a munkásszálláson, ahonnan bármikor ki lehet jönni, a szoba lakói, négyen, öten összeverődünk, kimegyünk meginni egy fröccsöt vagy egy korsó sört, aztán útközben bolondozunk. — Leszólítjátok a lányokat? — örülnek, ha szóba áH velük az embér. meg elviszi ókét táncolni, moziba, meg presszóba: — Ti is örültök? — Hát, ha szemrevaló — nevetett Sanyi. — Különben, bolond az a férfi, amelyik nem örül, ha szép a lány. Visszafordultak a korzón. Már sokan voltak. A lányok kettesével, hármasával sétáltak, a legények meg csapatostól. Simon Marika egy tanyán lakó unokatestvérével találkozott. — Menjetek csak előre — mondta Terikének. — Utána- tok sietek, vagy találkozunk, ha viaszaiedé jöttök. Sanyi hetykén lépegetett Tériké melletti — Csinos ez a ruhád. — Talán hasonlít valamelyik pesti lányismerősödére? — Nem igen. Különben is ott most rövidebb a divat Tériké lassított majdnem megállt — Te. Sanyi, én csak azt nem értem, ha annyira tetszenek neked, akkor miért Jársz haza olyan gyakran, és miért nem vetted már feleség® valamelyiket? — Nem értesz te ehhez. — Ugyan már, miért ne értenék? Sanyi hátra lesett, nem látta Simon Marikát. Megkönnyebbült hogy így legalább nyugodtan beszélhet A sor már fordult vissza * korzón, ők egy kicsit tovább lépegettek. — Nézd. ez olyan dolog, hogy ott. ha él is megyünk táncolni, meg bolondozni egy kicsit azokkal a lányokkal, az még nem jelent semmit. — Hogyhogy nem jelent semmit? — Táncolni mégcsak... de feleségnek? Az igazat szólva, nincs nekem arra időm. Vasárnap itthon vagyok, hétköznap meg olyan fáradt az ember, hogy örül, ha lefeik- het. Nekem meg különösen nehéz most mert vizsgára is készülök, szakmunkás leszek. esztergályos. Nem akartam erről szólni, amíg le nem teszem a vizsgát, de ha már kiszedted belőlem a szót... Tériké megtorpant visszafordult. — Akkor meg miért mondtad, hogy cicáztoik ott a lányokkal? — Miért? — kuncogott Sanyi. — Hát csak azért, hogy ne gondolja az a Simon lány, a barátnőd, hogy olyan nyim-nyám alak vágyóik, aki még egy lányt sem mer leszólítani az utcán' — Ö, te bolondos — kacagott fel Tériké megköny- nyebbülten. — Én meg azt hittem... — Mit gondolsz, akkor hasa jönnék majdnem minden vasárnap, hogy találkozzam veled? Simon Marika váratlanul termett mellettük. — De jó kedvetek van. Mi történt? — Semmi, semmi — nevetett Tériké. — Sanyi olyan jókat mond... — Csendesebben, te — intette le Marika. — Már így is idenéznek. Még azt hiszik, hogy bolondgombát ettéL Besodródtak a korzón sétálók tömegébe. Sanyi néha, néha megfogta Tériké kezét. Tériké kétszer, háromszor is elkapta, aztán már engedte. A korzón hömpölygőit á tömeg, senki sem törődött velük. Csak Tériké hitte, most mindenki őt nézi, meg Sanyit, hogy kézenfogva sétálnak le meg fel a korzón a tűző napsütésben. Bori a Istvánt MÚLTAM Elhagyott fészerben pantheonban járok. Körben már őszül, rikító színűek a jonathánok. Életem s múltam konók kiállító terme. Nézem önmagam; arcom, szemem basonlít-e a régi modellre? Nevetések és sírások görcse hallgat a számban. Járok benépesült magányom parasztmúzeumában. Dísztárgyak körben; szekér eltöredezett lőcsök. Tengelyek! Már évek óta nem kérnek kenőcsöt. Evek óta a csend és pókháló szövi a jármot. Életem elhagyott fészerében, pantheonban járok. Íme a kor! Egy klasszikus nyomorúság megannyi jegye. Elmúlt. Zuhog a felszél. % Zárórái Kifele... • Megyek tovább és fáradt vagyok. Madárhangok szűrődnek hozzám. Körülöttem különböző magasságban pókv hálók, léggyökerek, padnak is beillő, földből kimosott gyökerek. Az urucuripálma derekának barnásfeketéje sötéten komorlik Rám tör a magány. Hallgatom a saját lépéseim zaját. Megtorpanok. Régen leszakadt ág korhadékának védelmében szép és vaskos, szürke jararacát, mérges kígyót látok. Éppen indulni készüL Ügyet sem vet rám. Én annál inkább Melegség kap el, nézem az izmos, hüvelykemnél vaskosabb, majd méteres kígyót. Mará- ' sa halálos. Alkalmatlanabb helyet elfogására keresve sem találnék. Kígyófogó bot nincs velem. Egyetlen ládaketrecemben a fekete-sárga pa- paovo. A kígyómarás irgalmatlan következményére gondolok. Aggódom, hogy merő óvatosságból elszalasz- tom a jararacát. Most észrevesz. Törzse hullámvonallá alakul, ívben hajtva fejét, sziszeg. Nyelve sűrűn jár ki-be. Előveszem iszákomból öreg Kodakomat, és a lombrés világosságában képre veszem a jararacát. Csönd Övez, és ekkor fentebb mozdul a térdmagasságú aljnövényzet. Gamba közeledik. Kígyóevő emlős. Nagyobb a macskánál a narrv fülű -oposum. Les, zsákmányra éhesen. Ennyire közelről még sohasem láttam jararacát és gambát. Most maga a vadon élete lép elém a maga ősi törvényeivel. Gambapárti vagyok, és ez természetes. A szürke jararaca a környező ágkorhadék miatt számomra megszerezhetetlen. Soha sincs velem az ily alkalmak idején nélkülözhetetlen, marás elleni szérum. Szérum helyett így óvatosságom a védelmezőm. A szürke jararaca erős példány. Egy évtizedet biztosan megélt. Számomra így a mérges kígyó elvész. Látszik, a jararaca bízik gyilkos erejében. A természet nem ajándékozta meg tűt gyons mozgással. Nem úgy, mint a kígyóevő gambát. Az gyorsan, villámszerűén támad. Mi következik? Alighanem az, hogy még mielőtt a jararaca odacsaphatna, máris morzsolja a gamba a kígyó nyakát, gerincét félelmetes fogai között. Meglátjuk. Csönd. Feszültségemben óhatatlan átveszem a gamba indulatát Magam sem lennék más, hasonló helyzetben. Célunk voltaképpen egy; elkapni a mérges kígyót. A gamba megeszi, én ketrecbe zárom. A kígyó számára ez végső fokon mindegy. Most mozdul a jararaca A nagy fülű oposum odavág, recsegve törik a korhadó rőzse. A szürke mérges kígyó, cikázó villanással belemar a rőzsében megakadó gamM-^ ba. A kígyóevőt marás értei ■ Hátraugrik az állat, és a szürke jararaca megint támadóan vonja vissza csöppet sem szelíd kinézetű, du- doros fejét. Bensőmben most már arról is megfeledkezem, hogy a kígyóevő emlős, a kis ragadozó mirigyváladéka irtóztatóan büdös, mikor védekezőn kilövellt Abi- lio nemegyszer beszélt a gamba ilyesféle készségéről. Sem a gamba, sem a jararaca nem törődik velem. Igen elfoglaltak egymással. A gambánál a jararaca irtózatos mérge mit sem számít Most a gamba újra támad. A már letört rőzse résén át odavág a jararacá- hoz. Elvéti. A kígyó nem. Marása ismét talál. A gamba föl sem veszi. Harmadszor is támad. Odavág a jararacához, amelynek méregmirigyei amúgy is kimerültek. Harmadszorra elkapja. Ellankad a gamba fogai közt a jararaca. A gamba az avarra kus- hadva marja, rágja kimúlt zsákmányát. Dráma a Ca- rarassu avarán. Nem teszem próbára a gamba bűzmirigyeinek lövellő készségét. Jó húsú állat lenne a gamba, de én nem kérek, úgy mondják — csirkéhez hasonló húsából. Egyébként éppen, mert pusztítja a kígyót, hasznos állat a derék, nagy fülű oposum. Elnézem leshelyemről az avaron táplálkozó gambát. Elfogy a jararaca, és a párharc egyetlen jele az összegázolt rőzse. Kis ideig még látom a gambát, azután belevész a sűrűségbe. Sohasem tudja meg, milyen veszedelem környékezte. Ha Abilio vagy Klementino, esetleg valamelyik tupi itt kapja, nem eszik a jararacából. Bőre a kígyó bőre mellé kerül, húsa legényeim ebédje, vacsorája lenne. Mindez azonban csak futó gondolat Mindenesetre: kár minden egyes gambáért * — Részlet Molnár Gábor napokban megjelent Horgászom az Amazonason című kötetéből, amelyet a szerző 60. születésnapja alkalmibét közlünk. i Gácsi Mihály: VADÄSZOK
