Szolnok Megyei Néplap, 1968. november (19. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. november 10. ILLÉS ENDRE: VELENCEI GVŰRŰ A gyenge, távoli madárhang úgy sikolt el valamelyik fa csúcsa felett, mintha egy nagy üvegbura belső faláról hullna minduntalan vissza. Egy barátomat kerestem fel a hegyen, nem találtam odahaza. Alattomosan dél lett, itt a magasban rekedtem ebédidőre. Az étteremben kevesen vagyunk, benn a szállóban makacs öregek tanyáznak, a híres prózai színésznő az egyetlen fiatalabb vendég, a belső sarokban ül, egy falra szegezett szarvasagancs alatt, angol nyelvtanárnőjével narancssalátát kanalaz. A völgyrenéző nagy ablaknál kaptam üres asztalt — először lepillantok a völgybe, azután fel a magasba. Mennyi levegő fér el már ilyenkor a szürke égbolt alá, pattanásig teb van minden rakoncátlan, mohó, óriás lélegzettel — a felhők, a szél, a hideg. a pillanatokra kibukkanó fény milyen könnyen és hígan mozdulnak; De leghajI ékonyabbak a fSS. Csak tavasszal ilyen könnyűek a lombtalan, meztelen fák, ágaikban semmi merevség, semmi aggály. Az ágak lubickolnak, mint a halak: fel-felszöknek a könnyűségtől pezsgő, hidegvíz-frissességéi, részeg levegőben. És jön a szél« erősen jön a szel, nyomja befelé az üvegtáblákat — hirtelen kamasz elhatározással tavasz van. Tavasszal az ablak la nagyobb, szeretném kinyitni legalább egyik szárnyát, hadd zúdúljon be a szél a kenyeremre, a levesembe. De itt, ebben a csendes; kimért étteremben az ilyen nyitott ablak erős illetlenség volna, agg ízületek fenyegetése, meg sem kísérlem; lehetetlenség. Már mindenestől azt a néhány év előtti szelet érzem, azt a kócosat, kócolót és ragaszkodót. Itt a testvérhegyek valamelyikén ebédeltünk akkor is, erre jobbkézt vagy balra, egészen a magasban. Külföldről jöttem aznap reggel, milyen régen nem láttam őt, egészen ijesztőn komoly és lucskos hetek óta nem láthattam a szemét, a csuklóját, semmijét; Ebéd előtt tudott csak elszabadulni szívdobogva, már valószí- nűtlenül messziről láttuk egymást az utcán. Taxiba ültünk, a vezető eliramodott velünk valamelyik hegy felé; Mielőtt beszálltunk volna, odaszóltam a vezetőinek: „Gyorsan hajtson!’' De néhány perc múlva mégis kopogni kellett az ablakon, félúton szálltunk ki, ismeretlen kanyarodásban, nem lehetett tovább bent maradni abban a szűk; sötét rohanó borsza- gú fészekben — le kellett lépni a földre, lassan, részegen« lépésben menni hegynek felfelé, foggal utánakapni a visongó szélnek, egészen mélyet lélegezni« ájulásig ijeszteni a szívet, egymás vál- lának szédülni. És azután kint ebéldelni. A szélben ebédelni. Valósággal téli álmából vertük fel az ismeretlen, kis vendéglőt. — Csak magunknak főztünk ebédet — szabadkoztak. — Hót megosztjuk — alkudtunk nagylelkűen« A legkülső teraszon választottunk asztalt, a pincér megteríteni se akarta. — Szép, kényelmes belső szobáink vannak — csalt befelé. De ha gyengeségünk már engedett is volna a csábításnak, térdünk megmakacso- doft és nem mozdult a ter- raszról. Csíptetőket, súlyokat, köveket hoztak, így lehetett valamiképpen megfékezni az abrosz fel-fellobbanó, vitorlázó kedvét. Hajunkba fújt a szél. A bort súlyos kancsóban állították az asztalra. Először burgonyalevest kaptunk, a leveset kifújta a kanálból a szél. Az öreg pincér az ablakban állt, és csak arra tudtuk rávenni, hogy pillanatokra ki-kirohanjon hozzánk. A jeladásunkat leste, és amikor integetni kezdtünk, gyorsan tányért váltott. Lefödve, le- vesestálban kaptuk a hirtelen borjúsültet és a rizst ugyanígy És a szél patakjai közben úgy zúgtak felettünk, mintha magas hegyormokról zuhantak volna lefelé. De a nap is eütött egy-egy villanásnyira, olyan vakító volt, mintha nagy tükörlapokból kelt volna fel, és a fénye más tükrön hirtelen térdrebuknék és elcsúsznék; Pillanatokig tartott ez a játék, azután megint szakadozó, sötétszürke felhők vágtattak fölénk. 1 Még tésztát is ettünk és cigarettát szívtunk. Két-há- rom szippantásnyi cigarettát, mert a parázs kibukott a dohányból. Feketénket a szél kapta el. Soha nem fürdettük meg magunkat ilyen tisztára. Ha arra a tavaszi délre gondolok, azt hiszem, hogy soha ilyen boldog és ilyen csontig megtisztult nem voltam; Egy velencei gyűrűt hoztam neki; Egy rózsaszín ko- rallköves ezüstgyűrűt. Valamelyik ujjára húztam a villogó szilánkok közé foglalt kis korallkövet, ott szédültünk a legszélső teraszon a mélység felett, iszonyú erővel suhogott, rángatott a szél — s nem lehetett tovább folytatni; Kocsin vagy gyalog mentünk-e vissza a városba, nem tudom. Két nap múlva valamin összekaptunk« ő az ujjára nézett. A gyűrű az ujján volt. —. Szerencsétlenséget hoz —* mondta elsápadva. De nem előttem húzta le a gyűrűt, csak amikor már elmentem. Egy kis öltözőasztalkára tette, s a gyűrű már ott is maradt Néha még felvette, félve és idegenül forgatta ujjal között, majd megint visz- szatette, Nem is vette észre, amikor eltűnt Én loptam eh MÉSZÁROS LAJOS: AKT-TANULMÁNY Robert Rozsgyesztvenszkij: Harmincnyolc tele Harmincnyolc tele. Késő délután. Erős fagy. December hava. Aznap a munkából apám szokatlan-későn tért haza. Az ablakból mindjárt előveszi a kocsonyát. Jókedvűen nekilát mindjárt, s míg eszi, dicséri: „Ez igen!” De mért nem lát neki? Mért roggyan meg a térde? Mért zokog fel, az ágyra esve? Arcát kezébe temeti: „Ártatlanok!! Nem bűnös köztük egy se! Egy se!!” „Mama, mi baja?” Nem felel anyáin. „MI lelte?” Szoknyáját citálom. „Miért sír? Valaki megverte talán? Hisz nincs erősebb nála • világon!” „Jaj, csöndesen!” Anyám fülelt az ajtón. „Még meghallják, 6, istenem!” „Mit hallanak meg?? Mért?” Kitartón faggattam én — hétévesen. Ennyi maradt Emlékek kuszasága; Ijedt anyám. Kiáltozó apám... ®n azt a délutánt csak nagysokára értettem meg. Húsz év után. Andrej Voznyeszenszkij: Meggyűrűzött daru Nomádéletet mért rám az én pörgő planétám... Nida folyó. Szárnycsattogás. Madárfigyelő állomás. Nejlonhálóba zárva, még felhőkbe takarva nyögdel az egek darva, három méter a szárnya. Liheg, fúj elgyötörve, fogoly királyi vérként. Gyöngyszürke, karcsú, gyönge, lüktető, szép acélvért. A biológus lázban: „Ide a jegygyűrűcskét! Csak meg ne sértsd! Vigyázva!” Csatt! — és már meggyűrűzték. Fellendül, s már eget kaszál, műtét utáni nagybeteg. Szabad-rabon, bukdosva száll, ép, de gyűrű jegyezte meg. Alatta Plevnák, Ankarák, pőregatyás holdkórosok. Szabad-rabon felhőkbe vág, tisztán — és gyűrűsen — suhog, mélység fölött kiált szegény, két sorsot kell siratnia: az égi tájon — földi lény, n. földi téren — ég fia. Alatta fickók, városok, Zürich nagy óratornya... Száll, jegyesen. Golyó hacsak bilincsét meg nem oldja. Kis vaskigyó. Nem tépi szét már semmi. Ezt le nem veted. Repülsz — érzed a. fém ízét, a fém — megszabja éneked. Mint láthatatlan kóc-zsineg végén ciháit sárkány bokáz: a haltól hemzsegő, hideg Nida fölött jajgatva szállsz... tárgyalás a fásvárosi presszóban zajlott. Egyszerű tárgyalás volt, hárman bonyolították, a feleség, a férj, és a harmadik. Történetükben a harmadik egy ártatlan férfi, aki a férj barátja volt és nem házibarát. A tárgyalásban a férj és a harmadik már egy órája azon erőlködtek, hogy bebizonyítsák. miszerint a házasság szent és ez a. kötelék egy életre fűzi össze az embereket, nem szabad hát elszakítani. Érveket sorakoztattak, meggyőző meleg hangon beszéltek, kérlelték és az asszonyka elé festették az egyedüllét viszontagságos borzalmait. A feleség hajthatatlan maradt. Szép fekete nő volt, kissé alacsony, de formás, a feketék villogó szemű fajtájából. Tulajdonképpen hallgatott, csupán kétszer szólalt meg és akkor határozottan annyit mondott: — Nem, nem! Aztán elunta a koszttá és üres férfilocsogást, kért három feketét és három konyakot a pincémétől. Mindezt nagyon határozottan. — Mindenkivel koccintott, a férjével is. Bájosan ivott, egy picit mintha kacsintott volna is, aztán letette a poharat és tovább hallgatott. A férj szénája élég rosszul állt. Sőt ahogyan beszélt, könyörgött, érezni lehetett, hogy helyzete tovább romlik. Harmincéves volt, nyúlánk, szőke, feltűnően jól öltözött, szóval jól kereső, jóképű férfi, mérnök, A harmadik, a barát sehogyan sem értette a dolgot. Az asz- szonykn örülhetne ennek a jó partinak. Különösen azt nem értette a harmadik, hogy egy fél év után hogyan és miért romlik el egy házasság. Ö is szólt az imént néhány szót n férj érdekében, de érezte, szavai üresen konganak, itt valami titok lappang, valami mélyebb, drámaibb, mint amiről a férj beszélt. Érezte, hogy sötétben tapogatózik, nem tud semmitt ezért az érvelési abbahagyta és már bánta, hogy a férj unszolására idejött és belecseppent ebbe a tárgyalásba. — öregem, te részi vettél az esküvőmön is, ismersz gyermekkorom óta, Lujzit is ismered, gyere segíts — kérlelte a férj, és ö arra gondolt: ,,Mennie kell, hiszen egy barátjának szüksége van rá.” És eljött. Vesztére. Kever- gette n kávéját, pedig már lassan kihűlt, és várta, leste a pillanatot, amikor „ kínos helyzetből meg tud szökni. „Mit könyörög ez a barom, legalább a látszatot őrizné meg és emelt fővel viselné el a vereséget. Nem kellek, nem kellek, és kész. Sebeimet ráérek otthon is nyaldosni, bezárkózva a szobámba.” Ekképpen gondolkodott és észre sem vette, hogy érzelmileg már átállt az asszony mellé. Már a férj szeme és szája sem tetszett. Sohasem vette észre, hogy n férjnek halszeme van és pici lányos, állandóan ned- vező szája és most ez a felismerés végtelenül taszította. — Mi már annyit beszéltünk, Lujzi, te jóformán egy szót sem szóltál, kérlek, mondd meg. nagyon kérleli, miért nem akarsz velem együtt élni? — hallotta a barátja hangját. Azért, mert nem vagy férfi, barátom. Egy puhány vagy, egy könyörgő vénasszony, aki koldulja a szerelmet. Adta meg gondolatban a választ a harmadik. Aztán az asszony hangját hallotta: — Jól van, amire kérsz, megteszem, és most elmondom, miért nem élek tovább veled együtt. A szólásmondás szerint az embernek három dobása van. Te, Sanyikám féléves házasságunk alatt mind a hármat eldobtad. Nem akartam eddig erről beszélni, most magadra vess. — Nászéjszakánkon történt az első dobásod. Egy fél óráig pofoztál és amikor sikítani akartam, befogtad „ szám, hogy az üdülőben ne hallják, ne tudják meg a botrányt. Pedig én elmondtam neked Dezsőt, amikor udvaroltál nekem. A nászéjszakánkon viszont letérdepeltél és meg kellett esküdnöm, hogy Dezsőt gyűlölöm és csak téged szeretlek. Aztán elkezdtél ütni, pofozni. Délelőtt, másnap viszont fürödtél a nászutasoknak idegenektől kijáró kedvességben. örültél a kandi szemeknek, a pincér tapintatának. És én az arcomat borogattam a szobánkban. Te disznó voltál és büszke, azt mondtad mindenkinek, hogy fáradt a drágám, pihen. Az emberek ösz- szekacsintottak. micsoda férfi! Aztán éjszaka bejöttél és könyörögtél. A második dobásod itthon történt, ötezer forintot kértél kölcsön anyától. Amikor szegény visszakérte. azt mondtad neki: „Örüljön, hogy elvettem a lányát. Maguknak nem jár semmi, itt csak nekem jár valami, tudin maga milyen lányt nevelt nekem?” Egyébként egy anyának nincs rossz lánya, * szegény tőled tudott meg mindent. Amikor szóltam és kértelek, hogy ne beszélj így anyámmal ismét megpofoztál és éjszaka ismét könyörögtél. — Az asszony itt lélegzetet vett, láthatóan újra élte az emlékeit, feldúlt volt. A férj hallgatott, a harmadik menekülni akart, de nem tudott. Az asszony könyörtelenül folytatta: — A harmadik dobásod. Minden elsején elszedted „ fizetésem. Havi száz forint zsebpénzt adtál. Azt mondtad, elég az egy nőnek. Ezt nevetve mondtad, és azt hitted, hogy milyen kedves vagy. Nem bíztál bennem, magad jártál a piacra, a fűszerüzletbe, mert te mindent jobban tudsz. Nem megyek vissza! Nem tudok veled élni, nem gyűlöllek, ma már semmi bajom nincs veled, csak hagyj békén. Számomra elolvadtál, mint márciusban a hóember. A szén. a. répa, seprű és egy rossz kalap maradt belőled. Meg egy szennyes tócsa. Amikor az asszony idáig jutott, a. harmadik nem bírta tovább, szólt a pincérnek és fizetett. Az asszony mégegy- szer megszólalt gúnyosan: — Ez volt a negyedik dobásod. Békül- ni akarsz velem és * számlát „ barátod fizeti, Suha And«« inininimniiipmmiiinniiiniiniiiniiiiiimnmninmimiiiiiiiiiniiiiTmiiiiiiiiinininiíiiiiiiMiiiiiiininTi SZAKÍTÁS
