Szolnok Megyei Néplap, 1968. november (19. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

1968. november 7.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

AKRAGYIJ KULESOV:

November hetedike

Ma először nem ünnepelhettem A piros dátumot.

Fekszem a fehér falú kórteremben. Fogoly: beteg vagyok.

Lepedőmhöz mintha bilincs kötözne.

Az ajtó rám vigyáz,

Rendületlenül ott strázsál fölöttem A börtönőr: a láz.

Testem erőtlen, de a gondolatra Nem törhet fájdalom.

Transzparensem magasan lobogtatva Vonulok az úton.

Bár mozdulatlanul hever az ágyon A testem — létezik.

Tömött sorokban felvonul az álom, Hallom lépteit.

Fehéren rávillan n Néva-partra Az olthatatlan év.

Szabadok vagytok, s veletek marad Ki vív az életért.

Carlos Augusto Leon:

Az ember országa

Ország, amelyhez nincs hasonló. Ország, amelynek ikerpárja van: Boldogság a neve.

Soknyelvű ország, ember-anyanyelvű.

Te tanítottál meg a Föld nevére.

Véled szomszédosak a Föld égtájai.

Partjaid

ember-óceánok;

Erőműveidben Lenin szava zúg Mi lenne a világgal nélküled?

Hazátlan lenne a költő nélküled;

GEORGIJ DZSAGAROV:

ÜNNEP

Október,

bearanyoztad

az erdőt, ezüsttel fedted a folyót, füstbe takartad az eget.

legelőre hajtottad a nyájat, szeleidnek

ezer útja támad. Lehántottad a börtönök tetőit.

mezítláb futottál a palotákba, s egy nap a legelőn, egy nap a jég ezüstjén, füsttel a válladon, Bulgáriába értél egy napon.

VESNA PARÜN:

NÉV A

Valaki felhangon egy fehér szót mormolt: Néva, Észak csendje és hívás ez a szó, mintha levelek hullanának, szürke és fehér a meztelen ág e szóban.

A víz fölé hajol a szó, cseppektől harmatos, s fáradtan elúszik a birhatatlan árral, milyen különös, hogy létezik a világon egy szó, amely így hömpölyög tova.

Szomorú lányok nézik, átfolydogál az alkonyon a az őszi kertek tükörképein szemük átrajzolódik, konok csónakok ütköznek a parthoz s a néma felhők elúsznak, távozó szeretők.

Távoli Néva, nem láttam soha partjaid, madaraid elkísérik a csendes habokat, milyen különös, hogy léteznek a világon, és elkísérnek szárnycsapásaik.

Mennyire szeretlek, fehér észak, névai alkonyat, mennyire szeretlek titeket, erős emberek,

• már nemcsak fényetek, de árnyaitokat

• kékség mélyedben, látomásom partszegélyein.

ANDREJ MERKULOV:

Zsenya Kovrigfn úgy érezte, ő a legboldogabb ember a világon. Még csak huszonkét éves, és máris újságíró egy nagy központi lapnál, amely most izgalmas riportra küldi. Nem mindenkinek jut osztályrészül, hogy részt vehessen egy új géptípus próbarepülésén, az egyik híres pilótával, Kosztra wal.

„Szóval ez Kosztrov — gondolta Zsenya. — Valahogy magasabbnak, és szélesebb vállúnak képzeltem.” Mindenáram valami nagyon komolyat, nagyon értelmeset akart kérdezni a nagynevű pilótától, aztán mégis olyasmi csúszott ki a száján, — aminek semmi köze sem volt a megírandó cikkhez, de őt már réges-régen érdekelte:

— Ugye, a polgári légiforgalomban mostanában nincs sok alkalom a hőstettekre ?

— Hőstettekre? — Kosztrov kissé meglepettnek látszott. — Túl sok lehetőség valóban nem kínálkozik, csak úgy általában hetente egyszer.

Zsenya látta, hogy megmosolyogják, de akkor hozzálépett Vasziljev, a navigátor, karonfogva felvitte a lépcsőn, a gép belsejébe. A motor hamarosan berregni kezdett, bezárult az ajtó, a kerekeken gördülő lépcsőt eltolták, aztán egy alig észrevehető kis döccenés, és már a levegőben voltak. — Eleinte még látszottak a repülőtér fehér és vörös fényei, azután már csak a sötétség s a szemerkélő eső burkolta be a repülőgépet, Zsenya a maga kisablakán leeresztette a redőnyt, hisz több látnivaló nem akadt

Az egyenletes zaj álomba ringatta. Amikor fölébredt, már hajnalodott, s kitekintve hatalmas erdőséget pillantott meg. A kisablakon át a gép óriási szárnyait is látta, s most már tudta, hogy a szárnyon kapott helyet az egyik motor, a szárny belsejében pedig az üzemanyag. Mennyit fogyaszthat egy ilyen temérdek nagy gép, töprengett magában, s felállt, hogy megkérdezze a gépiésztől. De az merően nézett a másik szárnyra, ahol _ a motor körül — időnként feltűnt egy piciny, alig látható kis lángnyelv. — Az ő oldalán semmi ilyesmit nem tapasztalt. Megkérdezte volna, hogy a két szárnymotor miért nem egyformán működ

ik, de minden kérdését torkára forrasztotta az a változás, melyet az emberek — gépészek, szerelők, pilóták — arcán tapasztalt. Az egyik bőrkabátos gépész előre rohant a pilótákhoz, Kosztrov hirtelen oldalt fordította a gépét, majd zuhanó repülésbe ment, s a lángok eltűntek. Mire mindez lejátszódott, az erdő alant sokkal közelebb volt, mint azelőtt.

Zsenyának csak most kezdett derengeni, hogy mindez nem tartozik hozzá a repülés mindennapjaihoz.

Heves szóváltást hallott:

— Hogy képzeled? Semmiképp sem hagyhatjuk veszni a gépet. Annyi hónap megfeszített munkája után.. Kosztrov majd letesz minket valahol, itt a közelben városnak kell lennie.

S a föld egyre közeledett A fák ritkulni kezdtek, szabad, tágas térség tűnt fel, már-már mindnyájan megnyugodtak, hogy a leszállás símán megtörténik, amikor a balszámy ismét lángra lobbant. S a baj nem járt egyedül: a terep egyenetlen volt, nem is volt elég nagy, s közepén egy árok húzódott. Kosztrov tehát kénytelen volt ismét feljebb ragadni a gépet.

— A kapitány parancsa: ugrás! — szólt valaki harsányan. És Zsenya látta, hogy mindnyájan magukra öltik ejtőernyőjüket. Elsápadt, de a nagy felfordulásban ezt csupán Vasziljev vette észre. Az idős navigátornak éppen egy Zsenyához hasonló korú fia volt. Odalépett az újságíróhoz. Határozott mozdulatokkal megpróbálta a derekára csatolni az ejtőernyőt;

— De én nem tudom, hogy kell ugrani — szólt Zsenya.

— Ne féljen, majd én segítek. Kötök egy zsineget a nyitószerkezethez, úgy, hogy az ernyője magától kinyílik — mondta Vasziljev. — Mire észbekap már a levegőben lesz. Kapaszkodjék a zsinórokba és hajlítsa meg a térdét, amikor földet ér.

A személyzet tagjai búcsút intettek, majd sorra eltűntek a gép nyitott ajtajában. Zsenya végignézte a jelenetet, azután egy pillantást vetett előre, a pilótafülkébe, ahol Kosztrov egyenes háttal ült, mintha mi sem történt volna.

— Mi lesz vele? — bólintott a pilóta felé, de Vasziljev türelmetlenül leintette.

— Utolsónak ugrik, velem együtt. Most már siessen és ne féljen. Csak ne nézzen le, inkább csukja be a szemét.

Zsenya szótlanul bólintott, s odalépett az ajtóhoz. De amikor egyik lábát a mélység fölé emelte, nem tudta megállni, hogy ne pillantson le, és amint meglátta a mozgó földet a lába alatt, a go- molygó felhőket, egész testében valami iszonyú ürességet érzett. — Ez a fenyegető űr egyszerűen megbénította a tagjait. Nem emlékezett többé semmire. Nem tudta, hogy az ujjai görcsösen az ajtó rácsára fonódtak, miközben az égő repülőgép sebesen szállt erdők és irtások fölött.

Amikor Vasziljev észrevette, hogy Zsenya képtelen leugrani, őt is megrohanta á félelem.-Tudta, hogy a gép bármelyik pillanatban felrobbanhat, mégsem hibáztatta a fiatalembert: ismerte, megértette az érzéseit. Kajdanov, a rádiós segítségével gyorsan megpróbálta Zsenya ujjait lefejteni a rácsról, de hasztalanul. — Vasziljev ekkor minden erejét összeszedve kilökte a félig öntudatlan Zsenyát az ajtón. — Utánanézve, megkönnyebbülve látta, hogy az ernyő kinyílt és szerencsére nem fogott tüzet. Most már csak ketten voltak, de a gép hirtelen erősen zuhanni kezdett, s már késő volt kiugrani.

Kosztrov még egyszer megkísérelte a leszállást.

TÁ

Amikor Zsenya magához téri:, egy köpenyes férfi hajolt fölé.

— Csontja nem törött, és vérző sebe nincsen — mondta nyugodt hangon.

Hirtelen minden eszébe jutott, de valahogy nem tudott megszólalni. Majd támaszkodva felült, s néhány percen belül a beszédkészségét is visszanyerte.

— Hol van a gép?

— A gép? — a köpenyes férfi elfordította a fejét. — Láttunk néhány embert kiugrani maga előtt, azután a gép eltűnt a látóhatárról.

Zsenyát ketten emelték fel, s a ház előtt álló autó hátsó ülésére fektették. Ekkor újra elájult. Egy vasútállomás főnökének irodájában tért magához, ahol a vele szemben ülő férfiban felismerte a lezuhant gép rádiósát. Izgatott telefonálgatás folyt, de semmit sem sikerült megtudniuk a gép sorsáról. Azután a" távolból zakatolás hallatszott, s egy gyorsvonat, amelynek ilyen kis állomáson nem kellett volna megállnia, fékezettegyenruhás férfi lépett be az állomásfőnöki irodába.

— A nevem Dorohov. Azt az utasítást kaptam, hogy vigyem be magukat a területi székhelyre.

Valamennyien felszálltak a vonatra, s amikor elhelyezkedtek, Dorohov így szólt hozzájuk:

— A gép átrepült az erdő fölött, Kusovka falu határába ért, ahol megkísérelte a leszállást. Aztán egészen váratlanul ismét a magasba emelkedett, elhúzott a falu felett... és néhány másodperc múlva nagyerejű robbanást hallottunk. A falu lakói átkutatták az erdőt, de csak néhány darabka olvadt acélt, a szárny egy darabját találták meg;

— Kosztrov attól félt, felgyújtja a falut, ha ott száll le a közelben — szólt közbe Iván"”Petrovics, a gépész.

— Először a gépet akarta megmenteni... aztán itt volt ez a fiatalember, aki nem tudott ugrani... aztán a falu... Szegény Kosztrov még csak 32 éves volt. Va- sziljevnek viszont az idén kellett volna nyugdíjba mennie, s most épp szabadságra készült a három gyerekéhez, — fűzte hozzá Kaj- danov;

Zsenya még mindig nem tudta, hogy ő miért hibás. Emlékezetéből teljesen kiesett az ugrása, de bizonyára úgy volt, ahogy Kajdanov meséli: vonakodott az ugrástól, s ezzel elíekozolta az értékes perceket, mialatt Kosztrov és Vasziljev is ki- ugorhatott volna. Csodálkozott, hogy a többiek tekintetében nem is annyira haragot, lenézést tapasztalt, hanem valami mást.

— Adjanak neki egy tükröt — szólt Iván Petrovics.

Belepillantott a felé nyújtott tükörbe, de amit látott, az nem az ő arca volt. A megviselt vonások láttán inkább azt hitte, hogy a mellette ülő idős gépészé. Aztán közelebb tartotta a tükröt, és meg kellett győződnie róla, hogy ő maga az, a 22 éves Zsenya Kovrigin ...

Névá,

WWunyorogva nézek fel a négy eme- let magasba: a tetőhöz erősítve, kötélhágcsó lóg fentről n járdára, kettős kötele fokokra osztva. Hágcsó: a szóról Júlia jut eszembe.

Hágcsó: itt most szó sincs shakes- peari költészetről, ez n. leghétköznapibb próza. A hágcsón, éppen a tető alatt, egy overallos férfi kapaszkodik, kezében hosszú rúd. Nem. nem Rómeó, ha az lenne, rendelkezésére állna a lépcsőház. vagy a lift — ha jár. Arról van szó: a szecesszió divatjának sok tővárosi házat gipszdíszítéssel tarkították, például ezt is, ahonnan a kötélhágcsó lóg alá. a gipszminták elmál- lódlak, s most — tatarozzák a házat, — le kell őket verni nehogy idővel — végső romlásukkor — a járókelők fejére zuhanjanak.

A gipszek „Rómeója’’ rúdjával bök- dösi az avatagot, hull lefelé az áldás, porfelhő, x püffen estében a lelökött gipszdarab.

Az ember gyakran magához mér másokat, eltűnődtem: elindulnék-e ezen a himbálódzó kettős kötélen szerelemért, vagy gipszért? Kihagyom magamat a feleletből, sokan nem tennék meg. Szédül-e? — kérdezem később a ház arcának faragcsálójától? Szédül-e a magasban. amikor lenéz s a mélységben látja az utcát, s a szétroncsolt faldarabokat

Nem is várhattam más választ, mint nemet — ha szédülne, nem mászna fel, létezik más munka is. Aztán azt kérdeztem: ült-e már repülőgépen? — Kiderült, nem, de nem is kívánt soha. az túl magasan jár. felhők alatt — hát inkább nem. A felhők is mások, a háztető is más. A kötélhágcsó fokát érzi a cipőtalpa alatt, különben is fenn biztonsági övvel erősíti magát a hágcsó- bor

Ez a foglalkozása. A házat tatarozni kell, ez az élet rendje. A házban lakik egy sebészorvos, mindennapra esik néhány műtétje. Megtörténhet, egyszer éppen ezt az embert operálja, őt, aki a házat tatarozza. Az orvos kezében kés, nem fél, amikor az eleven húsba vág? Miért félne? Az a feladata, feltárja késével a beteg részt.

Közhely, de néha n közhelyek valamiféle rangot kapnak. Ha én lakom a házban azt mesélem: na, végre, tatarozzák a házunkat. Vagyis ez a férfi,

BODÓ BÉLA:

HÁGCSÓN

aki a kötél fokán négyemelet magasságban áll — az én hajlékomon munkálkodik. Rendbe hozatom a télikabátomat. „ szabómester tehát nekem dolgozik. Körülnézek: milyen nagy úr

vagyok, persze, együtt mindenkivel. A cipőgyár cipőt csinál nekem, mások megszövik számomra n szövetet, megsütik a zsemlémet, megborotválnak, megnyírják kérésemre a hajamat. Csákányozzák a szenet, hogy ne fázzam, csiszolják okulárém üvegét, helyre hozzák törött ablakomat, termelik nekem az áramot, fölaggatják csilláromat... Mindenki csinál valamit azért, hogy úgy éljek, ahogy élek. sok ezer kar fárad izmok feszülnek, gyógyszert készítenek nekem fát ültetnek az ablakom alá, a pincér — ha éppen az ő asztala. — elém teszi az ételt, fel- söprik az utcámat. Igyekszem megnyugtatni magamat, én is adok valamit a közösbe, mint ahogy mindenki ad.

Kérdezgetem „ háztatarozót:

— Ha végez a munkával?

— Megmosakszom. Asszony, gyerek, vacsora.

— Hidegek már az éjszakák. Rossz felkelni reggel?

— Az ember felkel.

— Gondja van ?

— Mint mindenkinek. Most beteg a gyerek.

— Szeret inni?

— Módjával Persze szombaton.

— A ház milyen, ahol lakik?

— Múlt évben festették.

— Jól?

.— Hát arról lehetne beszélni.

— Ez kritika?

— Az. Kritizálni mindenki szeret.

— És ha a maga munkáját kritizálják?

— Tessék. Lehet. De ha rendesen csinálom, nem örülök., hn kritizálunk.

— Most homi lejött, a háncsáról mit tenne szívesen?

— Elszívok eay cigarettát. aztán viss-r amegvek,

Kicsit tétovázok. Aztán:

— Szeretne ajándékba kapni egy autóbuszt?

Röotön észreveszem: rossz n kérdés, nem tartja komolynak. Nem is tarthatja.

— Inkább env kis lükendhózat.

Mén env kérdés, de előre sejtem,

butn kérdés:

— Jó élni?

— Nem nhmrt buta. nm.if kérdez. Na- evőn jó élni! Olvan fiam van. csupa ész

Parolázuvk Erős a szorítása, mintha bíztatna Eldobta a csikket, rátapos n nivszoorban. Indul a m/masba. Ne— fél nem szédül. Így kell tennie, h. a rend.