Szolnok Megyei Néplap, 1968. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. október 20. IAR BAJDZSIJEVi — Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz — szólt a feleségem, alighogy átléptem a küszöböt. Kezemben piszkos vízzel teli vödör lógott. Be akartam húzni az ajtót, hogy visszavonuljak, ám elkapott a galléromnál fogva. Másik kezében egy nedves padlórongyot rázott fenyegetően. — Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz — ismételte. Vigye el az ördög, honnan ismeri ö Jeszenyint? De nem ismeri. Egészen más szavakkal beszélt, hosszú monológja mindig ehhez a két tagadószót tartalmazó verssorszerű mondathoz vezetett: „Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz”. — A mosógép rossz! — A fiad elrontotta a gyomrát! — A hűtőszekrény bedöglött! — Aj na összetörte a teafőzőt! — A hálószobában csöpög a radiátor! „Ez az általános gépesítés!” — rémüldöztem. — Fene tudja, te meg hol csavarogsz munka után. — Ajnának hiába beszélek. Dani jamak hasmenése van. Na, hová mész azzal a sáros patáddal? Micsoda lehetetlen ember! Fogd a gyereket, már egy órája erőlködik! Levetettem a cipőmet, lábujjhegyen bementem az ebédlőbe, felemeltem két éves kisfiámat, lehúztam róla a vizes nadrágot, majd elkezdtem ringatni, és nekiláttam, hogy összerakjam a sokféle kacatot. A fiam erősen belekapaszkodott a sálamba és ordítani kezdett. Az ajtóban megjelent az asszony, — Mit kezdjek veled? ..’ 1 f— és mondta a szöveget, amíg el nem jutott az ismerős sorhoz: „Te engem nem szeretsz, nem sajnálsz”. Csak ő tud ilyen világosan és tömören beszélni. „Mi az ördögnek kellett ilyen asszonyt feleségül vennem? Ö, ha akkor tudtam volna, hogy egy húsz éves szelíd lányka hét év alatt tigrissé változik!” — Na, most mit ácso- rogsz? Vedd le a kabátot, kitisztítom! Menj a konyhába! Lekozmál a kása! Hagyd itt a gyereket, mert megint megégeted a kezét, mint a múltkor! „Uramisten, de megáldottál ezzel az asszonnyal!” A konyhában sűrű füst — a kása régen odaégett. Gyorsan vizet öntöttem a lábasba — sürgősen ki kell mosni az edényt és új kását főzni. De a leégett kása nagyon odaragadt az edény aljához. Elkeseredetten va- kargattam a késsel. Rémülten vettem észre, hogy a zománc felét is lekapartam. — Mit kapirgálsz te ott? Nyisd ki az ajtót! Megjött Ajna! — kiáltott a feleségem. Azt hiszem, ezt nevezik a rádiótechnikában távirányításnak .. i Kinyitottam az ajtót — a küszöbön ott állt a lányom vizes bundában, sáros cipőben. — Papa! Papácska! Miben különbözik a sifon a pofontól? — kérdezte izgatottan. — Pszt! Mindjárt megtudod a különbséget — mondtam én. Ajna elcsendesedett. A lányomnak, éppúgy, mint nekem, érzékeny lelke van, előre megérzi a bajt. Levettem a bundáját, megsimogattam kócos haját. Átölelte a térdemet. — Papa! Yovka Zsukov megette a gyurmát! — Pszt. >. Hallgass... — Papa, te meg tudod enni a gyurmát kenyér nélkül? — suttogta Ajnácska. — Hé, hol az a kása? — hallatszott a hang távolról. — Mindjárt. Futok újból a konyhába. El lúgom a kozmás edényt, fölteszek a platnira egy nagy bögrét, teleöntöm tejjel. Dara azonban sehol — elfogyott. Az ebédlőből disszonáns trió hallatszik: az asszony hangosan pöröl, a gyerek szaggatottan üvölt, Ajna meg hosszan elnyújtva bőgi ezt a hangot: „E—e—e”.. — most már megértette, hogy a sifon nem hasonlít a pofonra! Befogom a fülemet. Miért is tettem ilyen korán tönkre az életemet? Nősülni természeten kell, de nem szabad ilyen gyorsan szaporodni — két gyerek öt év alatt, és mennyi lesz a második hétéves terv végére?! rögnek az edények, dé lassacskán elül a zaj, elálmo- sodom. Egyszercsak beszalad a szobába a lányom: — Papa, gyerünk enni! Mama azt mondta, mossunk kezet. A tarkóm vakargatva kelletlenül állok fel. Nincs kedvem Szakjával találkozni. — Na, papácska, menjünk, elhül az étel — húz a kezemnél fogva. — És a mama lehűlt már? — kérdezem kajánul. — Ó—ó, a mama nem leves! — érti félre Ajnácska. Hallgatagon kanalazunk mindnyájan. Látom, hogy a szobában ideális rend uralkodik. — Ajnácska. tegyél fel teavizet! — fordul Szakja az öt éves lánykához. Na ez nekem szólt. Ajnácska még nem éri fel sem a csapot, sem a tűzhelyet. Belevágom a kanalat az üres tányérba, és indulok teát főzni. Aztán bekapcsolom a televíziót: a „Ballada a katonáról” című filmet vetítik. különben ő is csendes. Nagyon komoly, azt hiszem, mindent megért. A katona, tulajdonképpen még csak legényke, kama- szosan rekedtes hangon búcsúzik a leánytól, akivel útja során találkozott... Életükben először látták egymást és most örökre búcsút vesznek. Csendes szipogást hallok a hátam mögött — Szakja sír Ajnácska felemeli a fejét, látom, amint megvillan sze- mecskéje. — Mama, miért si-írsz, — nyújtja el a szót — hiszen biztos nem fog meghalni. — Megölik — felek komolyan Szakja. — Honnan tudod, hogy megölik? — A bácsikád mondta. Ránézek a kislányomra, gyengéden megsimogatom a fejét. Arcocskája könnyes. Nem tudja elviselni, ha az anyja sír! Nézem az alvó fiúcskát — egészen az anyjára hasonlít. Szeretem, mikor alszik. MinDEVECSERI GÁBOR: Három csendélet 1. Egy fa alatt karosszék. A karosszék fölött fa. Köröttük kert- Mindez a kert közepén- Itt egykor emberek éltek. Ez az egykor most van- Tiszteljük magunkat. 2. A gondolataim fehér libák, mik szétszórva, zöld égen legelésznek, mert pihenek és szabadságot adtam gazdájuknak, az é sznek. 3. A bimbó oly kevéssé vár, akár a nyomda, míg nézem és töprengek, ő magából az elhatározott formát kinyomja, mely illatos és szép, akár az álom: kár volna korrigálnom. KÁLDI JÁNOS: IDEGENBEN A tej felforrt, s én megfogva a bögrét, alaposan megégettem a kezemet: — Hol a kása? — Kása nincs. — Megetted? — Leégett.... De most már elég, nyugodj meg, Szulú.. i így hívtam őt hét évvel ezelőtt, mostanában azonban csak rendkívüli pillatnatok- ban használom ezt a szót, ugyains „Szulú” kirgiz nyelven azt jelenti, hogy „tündérszép”. Szalija és Szulú — valahogyan összecsengenek ezek a szavak, — helyesebben összecsengtek azelőtt hét évvel, amikor még reggelig tudtunk kószálni a kihalt utcákon, órákig álltunk a hídon és bámultuk a tovahaladó vonatokat, amikor még nem voltunk férj és feleség, amikor ő szelíd lányka volt, amikor... szóval, az egész akkor volt... — Nofene! Szulú!?— Más nem jut eszedbe''’ — Hevesen beszélt, de én éreztem, hogy a hangja ellágyult. A „Szulú”-nak magnetikus hatása volt —, de nem sokáig. Szalija megfújta a kanálban a tejet, s ínycsiklandozóan megmozgatta a gyerek orra előtt. Danijar kitátotta a száját, mint a verébfióka, s a kanalat figyelemmel kísérve várt. Ám az első korty után torkaszakadtából el- üvöltötte magát, tekeregni kezdett mint a giliszta és le akart csúszni a földre. Az anyja természete!. -.. Szalija is megkóstolta a „tejet”, s hangja úgy csattant fel, mint a csatakiáltás, — Ez tej?! — Igen, tej. — Ez kumisz. >. Az is csak volt! — A kumisz is tej, csak lóé — próbáltam a támadást higgadtan kivédeni. — Te egy nagy lé vagy, majdnem megmérgezted a gyereket! Na, ez már több a soknál! így még sohasem sértett meg engem. Elhatároztam, hogy megszakítok vele minden diplomáciai kapcsolatot. „Goromba nőszemély, és még azt akarja, hogy szeressem és sajnáljam...” Átmegyek a másik szobába, fogom az újságot, keresztrejtvényt kezdek fejteni. Az asszony még sokáig pöröl, a gyerekek sírnak, csöA feleségem, ahogy leszedi az asztalt, szándékosan csörömpöl az edényekkel. ■— Mama, oltsd el a lámpát. Jön a fűm — mondja Ajna. Szalija lekapcsolja a villanyt. Én már láttam ezt a filmet, de megnézem, hogy gondolatban elrepüljek egy más világba, hogy ne gondoljak a jelenre, s az asz- szonyra, aki oly mesterien tönkre tudja tenni az ember hangulatát. Honnan tudhattam én azt, hogy tej helyett kumiszt forralok? Pereg a film. A feleségem a hátam mögött ül és hallgat. Először látja a filmet, ölében tartja az alvó Dani- jart. Ajnácska a padlón hasal, a csíkos szőnyegen (onnan szereti nézni a tévét). dent meg fogok tenni, hogy ő nyugodtan alhasson. Hiszen ezért áldozta életét apám, ezért nem láthatta már meg az unokáját... Kikapcsolom a televíziót Ebben a percben a mi kicsinyes családi perpatvarunk nevetséges melodrámának hat Minek vesztegetjük az időt? Miért játszunk egymás idegeivel? Hát nem butaság, Szalija, mondd? Miért hallgatsz? Odafordulok hozzá, ő a föfdet nézi. Vajon mire gondol? Felemeli a fejét. — Szeretsz te engem? — Igen ... — Sajnálsz? — Igen. Fordította: Várkonyi Katalin Távol az otthoni fáktól, az enyéimet őrző temetőtől, egy folyótól, amely múló, nyárias, kis énekeket súg nekem ropom, ropom — szinte megállás nélkül — az idegen utat, egykedvűenEgyhete még, hogy eljöttem, s a lélek, a szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát ezzel a forró{ kő-ezüst vidékkel, az úszó, fáradt délutáni éggel, amelyen nem mennek az ismerős, könnyű felhő-dáliák. Csak egy hete még, hogy nem jön elém a dohányszínű utca, s nem játszanak az est piros zsurló a nagytemplom falán s máris fájdalmas-nagyra nő bennem valamiféle — alig megnevezhető — hiányCsak egy hete még — nem több! — hogy nem látom a kopár vasúti töltést, mely elnyúlt az égbe sétáimon; csak egy hete még, hogy úgy viselem — akár egy másra-szabott inget — az éjszakám és a nappalomLeülök egy kőre, s arra gondolok, ami elmondhatatlan, amit száz révületben-született, csodás költemény sem mond el igazán. Megtépte a szél, mintha haragudna rám, és én motyogom, motyogom ezt a szót; hazám• A görögök bölcsek voltak és tudták, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, mert minden állandó mozgásban van, \ «■ Május elsejére leküldték N.-be. N. kisváros, már kora reggel fel volt ajzva. Mint egy nagy májusfa! Vörös és nemzetiszínű lobogók virítottak mindenütt, és virágok ékesítették a házakat, Naz emberek gomblyukát és hogy még vidámabb legyen mindest, az akácfák is idén zöldelltek. Hamisítatlan ünnepi hangulat volt. Boldog, mosolygós emberekkel találkozott A kisfiúk már egy kissé maszatosak voltak, de a kislányokon még habos volt a szoknya és kézenfogva élesanyjukat, várták a fölvonulást. Némely asz- szony viszont kézenfogva gyermekét, várta a férjét, aki a söntésben, vagy a sátraknál kóstolgatta a jó, ke- ményha bú pincehideg sört. A férjek viszont arra esküdtek akármivé legyek, ha életükoen ittak már ilyen fincm sört. Hiába, ünnepi sör volt. Később a fölvonulás után, Pánt a Rhei amikor már a nemzeti színű traktorokat is megtapsolta a nép, a termelőszövetkezet vezetősége összeverődött és elmentek a kerthelyiségbe. Meghívták öt is, az idegen kiküldöttet, töltsön velük néhány baráti percet. Zó- napörköltet rendeltek, ilyenkor nem szabad sokat enni, vár otthon az ebéd. Az asszonyok haza mentek főzni, de az is lehet, hogy már kora hajnalban megfőzték a finom, ünnepi ételeket. Mindegy, jól esik egy kicsit lazítani a nagy munkák után. Valaki szellemes- kedni akart és meg is jegyezte: egyszer esik esztendőben május 1. — nemcsak vízkereszt. Szóval a sör előtt kell valamit harapni, viszont a perec május elsején is száraz' Ettek, ittak, vicceket meséltek, aztán valaki megkérdezte az idegentől. — És az elvtársnak? Magának hogy tetszett a felvonulás? Mit szól az „Előttünk nincs akadály” téeszcsé disznóihoz? Meg a friss primőrökhöz? Az volt a miénk! Ezt két órákor kérdezték tőle, aki mégis csak idegen volt, ezért megérdemelt néhány baráti szótNégy órákor már az asz- szonyok és a gyermekek is az asztalnál ültek, nem győzték az embereket várni otthon. Mái veszekedni sem volt kedvük, minek a szó, úgyis nehezen jut el az agyig. Aztán miért rontanák a szép ünnepet is? — Igyál, pajtás, ne bánkódjál! Ezt öt órakor mondták az idegennek, amikor már búcsúzni akart. Hat órakor mégegyszer visszanyomták a székbe. A gyerekek már pilledtek voltak, a sörnek is keserű lett az ize, az agyak is más rugókra jártak. Valószínű innét a megjegyzés: — Hagyjátok a fenébe. — Ez neki szólt. — Inni se tud. Nem a mi fajtánk. ☆ December végén újra leküldték N.-be az Előttünk nincs akadály zárszámadó közgyűlésére. Egy kissé korán érkezett, az elnökség is csak most szállingózott, de kezdés előtt fél órával már ott volt a szövetkezet minden számításba jöhető embere. Tisztes- ségtudóan odamentek az idegenhez, kezet ráztak vele és bemutatkoztak: „Nagy, Kovács, Cibere, Lovász...” Csak nézett. Hiszen május elsején együtt voltunk, gondolta. Aztán az a férfi, aki akkor, május elsején biztatta őt, hogy igyál, pajtás, ne bánkódjál, az most kérdezte tőle: — Az elvtárs először van nálunk N.-ben? — Nem... — válaszolta, de többet nem mondotU mert tudta, hogy önnön W* nét az ember nehezen b®* csatja meg. Suba
