Szolnok Megyei Néplap, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-15 / 217. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1968. szeptember 15.

#

JEVGENYIJ JEVTUSENKO:

A TALIZMÁN

NAGY LÁSZLÓ:

Versben bujdosó*

Versben bujdosó haramia vagy, —

fohászból, gondból rádszabott sorsból

hirdetett erdőt meg iszalagos

bozótot teremtesz magad köré,

vele fekete éjt, hol fehér

inged is rebegő selyemlidérc:

alkohol szélverte lángja csak,

versben bujdosó haramia vagy,

szemed, a szemed is lűnedező

levelek rése ahogy tágul

ahogy szűkül, de mindig másutt,

szüntelen célzó, de célozhatatlan,

kintről ordasi tűz s fegyelem,

belül piros őzike-csillag —

belül véredtől, véred vasától

hártyáid azúr ablakai közt

káprázatos világ a vemhed

s vétked, mert ott ragyog igazi nap,

versben bujdosó haramia vagy,

megáldott szakállas anyaság,

partizán anyaság, lomb-koronás,

hogy az éterben cirkáló öklök

ünnepén eleven dob ne lehess,

hogy léted értelmét el ne vetéld

a halál dögönyöző bá báitói

és csipesz-kezek nehogy kiszedjék

érzékeid tündén villámait

s kötözzék csokorba tükör elé,

megfagyna minden ha lélegező

ingedbe kő-cölöp öltözne föl,

koszorúzd lombbal és tartsd meg magad,

versben bujdosó haramia vagy,

az vagy: mert égi és földi körök

lángolnak s hamuként lehull a madár,

mert gyászban megtébolyodva forog,

aki a kerekeket hozta világra

és sír a propelleres juharfa-mag,

mi lett a róla vett ős-ideából,

s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők

nyílnak: a halál margarétái

s bezárul a lét — mert az áldás is zagyva,

ha manna és puskapor keveredik,

mert fénykaszáknak fordítva hátat

megrémült kisded az anyai kaput

üti ököllel, s döbbenetükben

futnának a fehérje-láncolatok

óriás hegygerinc-csordái vissza

elbújni a bátor, pici ős-sejtbe

vissza a fölgyújtott holdak alatt —

versben bujdosó haramia vagy,

moha-csizma rajtad és hangya-telep

és ízzasz a nyugtalanság mérgeitől

és ítélsz a hűség tövisei közt

és holtig a hűségtől nem menekülsz,

versben bujdosó haramia vagy,

kesztyűdet: ötujjú liliomodat

kidobod a szimatoló ebek elé,

vallatják, szivárog belőle a vér.

* A napokban lezáruit sztrugai nemzetközi költő-fesztiválon a bíráló bizottság (Aleksandar Szpaszov, Eu- géne Guillevic. Giorgio Nurigiani, Csuka Zoltán, Francé Filipié) Nagy László e versének ítélte oda az Aranykoszorú Díjat.

Földes Mihály:

Nyugtalan nyár

Különös volt a kapcsolatom ezzel a kislánnyal. A telepen lakott, harmincöt év körüli magányos, beteg anyjával. Mindent-értö, szomorú szeme volt ennek az asszonynak. Egy alkalommal gyámoltalan, egyszerű szavakkal lépett hozzám:

— Én nem ismerek senkit. Űgv érzem, maga jó ember. Nekem nehezemre esik a járás, a kislányom pedig úgy szeretne elmenni a hegyekbe...

És járni kezdtem a kislánnyal a hegyeket.

Voltunk a Kara-dagon is, ahol virág helyett szúrós cserjeágakat szedtünk, amelyeket mintha fénylő zúzmara lepett volna be, jártunk a Holt-öbölben. ahol titokzatosan zizegett lábunk alatt a hamuszínű homok, gyíkok surrantak rajta kísértetiesen, láttuk az utolsó orosz szimbolista festő sírját, aki furnértáblájú vázlatkönyvvel lenvászon le- bernyegben és római saruban kóborolt itt valamikor. Sírján tarka tengeri kavicsokból kirakott kereszt. A kereszt közepén egy halványkék, nagy lyukas kő.

— Még neki is van tyúkistene •— mondtam csüoged- ten. — Csak nekem nincs.

— Mi az a tyúk-isten? —

kérdezte a kislány, i

Elmondtam neki.

— Lesz neked is — nyugtatott meg. — Hiszen te jő vagy. a jóknak pedig mind boldogoknak kell lenni.

Meghagytam ebben a hitében, hogy a jó embereknek boldogoknak kell lenniük, de megkérdeztem:

— Honnan tudod. hogy én jó vagyok?

— A mama rögtön meglátta ra jtad, ö pedig megismeri. ki a jó, ki a rossz. És én is megismerem,

— Hogy ismered meg? Ilyen kicsi lány létedre,

— Én csak kívül vagyok kicsi, én belül nagy vágyóit.

Elmosolyodtam, de most néztem meg először figyelmesen.

Zöld szemei mint két nagy tengervízcsepp; még növésben levő. hegyes fogai között elöl egy kis rés, lenszőke haja önmegtagadó lófarokba kötve, hámló bőrű lába vékonyka, térdén lilás sebhelyek, horzsolások nyomai.

Lesütötte a szemét, napbarnított kis keze a tarka kavicsokból rakott keresztet simogatta, úgy kérdezte:

— Te mindig így vagy — egyedül?

— Néha még rosszabbul is.

— Hogyan lehet rosz- szabbi'i.

— Ügy, hogy az ember nincs egyedül, mégis egyedül van.

Tenyere megállapodott a kereszt szivén, a halványkék talizmónkövön, és komolyan, roppant komolyan azt kérdezte:

— Akarod, hogy a feleséged legyek?

— De hiszen én öreg vagyok?

— Dehogy is vagy öreg.

fiatalabb vagy mint a mama, és őrá se mondja senki, hogy öreg. Meg aztán: az

öreoeke<■ talán nem lehet szeretni?

— Hát te szeretsz engem?

— Miért akarnék különben a feleséged lenni?

“És mit gondolsz, mit jelent az: feleségnek lenni?

— Hogy: nagyon szeretni.

— És nagyon szeretni mit jelenti

— Ügy csinálni mindent.

— Köszönjük, de Aljosa telefont vár Moszkvából.

— Remélem, hogy kellemes hírt kap.

Az akadémikus mégegy- tzer kezetcsókolt a kislánynak. s türelmetlenül várakohogy neked jó legyen. És hogy ne légy egyedül még akkor se, amikor egyedül vagy.

Rám pillantott, és egészen felnőtteset sóhajtott.

— Attól félsz ugye, hogy mindenki nevet majd rajtunk. Hát majd titokban leszek a feleséged. Hogy ne tudja senki.

— De én szeretek egy nőt •— mondtam, most már éppen olyan lyymolyan. mint ahogy ő: beszélt velem.

— És 6 téged?

— Nem tudom. Néha úgy érzem, igen, máskor, hogy nem. De hiszen nem is az a fontos.

— Nekem se az a fontos — mondta a kislány. — Én akkor is szeretlek téged. Majd csak úgy magamban leszek a feleséged. És elmehetek hozzád reggel kitakarítani?

— Eljöhetsz.

— De szemetelj jó sokat, mert különben nem lesz érdekes.

— Jól t*wv majd szemetelek.

És eljött minden reggeli söprűt ragadott, és fontos- kodóv kitakarított.

— Ö telefonál neked? — kérdezte eentszer a Idstány.

— Nem tudom. Lehet, hogy ő.

— Szeretnéd, ha ö hívna?

— Szeretném,

— Akkor <5.

Leültünk a lassan sötétedő esteli tenger pártján

egy kiugró sziklára. Mellettünk. a hegyre kaptató ösvényen. ittasait lármával egy csapat fiatal lány meg fiú haladt el. Rövid sortot viseltek, apró fahasáb-köte- geket vittek, olyan kicsinyeket, mintha játékszerek volnának, csillogó Air France feliratú sötétkék táskákat, amelyekből borosüvegek meredeztek. Ketten egy óriási fazekat cipeltek büszkén, a fazék födele alól messzire áradt a nyers pácolt hús szaga.

Ennek az egész társaságnak egy kopaszra borotvált, barnára sült akadémikus volt a vezére, mellékesen szólva, szintén sortot viselt. Nem látszott többnek ötvenévesnél, pedig azt hiszem, még az első világháború alatt nősült először. De az akadémikus ionizálódott. valahogy leföldelte magát, s mindig fiatalok között volt. óriási nyaralója volt a tengerparton. Ez a villa, mint az ionizáció és leföldeltség temploma tornyosult az alkotóház szomorú írógépkopogása és a benne kísértő inzultusok és inf- raktusok árnyai fölé.

Az akadémikus hozzánk Tépett, s megláttam a vállán függő miniatűr tranzisztoros rádiót, amely éppen Törökországot fonta, Törökországnak, a rádióból áradó hangokból ítélve, éppen vidám kedve volt.

— Maguk, mint mindig, elválhatatlanv.l — jegyezte mea az akadémikus, és gálánsán kezetcsókolt a kislánynak. Az pedig úgy fogadta a kézcsókot., mint ami kijár neki. — Én is elválhat a tlanul, mint mindig.

Tétova s ettől a tétova- ságtól kicsit szomorúra sikerült mozdulatot tett a sor- tos társaság felé, amelyet vezérelt.

— Nem tisztelnének meg bennünket azzal, hogy részt vesznek a saslik-lakomán- kon? — fordult, mint kitűnően nevelt férfiú, a kislányhoz, nem, pedig hozzám. s megint némi szomorúsággal idézte:

zó fiatal alattvalói felé fordult. A vigadó Törökország hangjai hamarosan elhaltak az ösvény kanyarulatában.

Szerettem ezt az akadémikust. Én aztán értettem, hogy mindaz, ami körülveszi. csak egyik formája a magánynak, olyan formája, amely kevésbé tűnik fel másoknak.

Akkor a kislány éppen olyan okosan és szomorúan pillantva rám, mint anyja szokott, váratlanul azt kérdezte:

— Miért is nem barátkozol vele? Sajnálom szegényt. 6 is egészen egyedül van. Azért, mert nincs egyedül, még jobban egyedül van.

Ezt is értette, ő mindent értett.

Egyre sötétebbé vált a

tenger. A felhők hol görcsösen összehúzódtak, hol fáradtan elnvúitóztak, majd egymásra torlódtak, \ egyetlen gigantikus fe'hővé tömö- rödtek, majd pedig szétsza- kndoztalz. És ebben a folytonos eoyesülésben-széthullás- ban hirtelen megláttam egy férfiarcot. ismeretlen és

mégis nagyon ismerős, okos, szenvedő szemű arcot. Ez az arc is értett mindent. Szinte hipnotizáltan néztem, a sziklaréseken kisarjadt fűbe kapaszkodva.

Az arc hirtelen eltűnt.

Sokáig kerestem tékinte- tetemmel. míg aztán a felhők szeszélyes kavargásából újra kibukkant egy arc — ez már női arc volt. de a szeme éppen olyan, mint az előbbié.

Ez az arc is értett mindent.

Üjra férfiarccA változott, majd megint nőivé, de ez már ugyanaz az arc volt — a két félből eggyé vált, nagy emberi jóság arca, amely mindig mindent megért.

Félelem fogott el, meg valami jóleső érzés.

Ez a félelmetes és ez a jó még sokáig élt bennem azután is. hogy olyan sötétség ereszkedett kőrénk, amiben a felhők imbolygó körvonalait se lehetett kivenni, még ha látszott volna is valami közöttük.

— Indulni kell a. postára

— mondta a kislány. — Nemsokára tizenkettő.

— Te menj inkább haza, biztosan, nyugtalan a mamád.

— Nem nyugtalan, tudja, hogy veled vagyok.

Elmentünk a postára.

Most már biztos voltam benne, hogy te hívsz, magam se tudom az okát.

De nem te hívtál.

Annak a kicsit különös és ezért még csodálatosabb asz- szonynak rekedtes, mély hangját hallottam meg, akit 1e fogadott anyádnak neveztél, bár alig volt idősebb nálad.

— ő most itt van nálam

— mondta az asszony. — Rosszul van — érted? Azonnal repülőgépre kell ülnöd.

— Jó — feleltem.

A kislány a tornácon várt.

— ö volt?

“ Nem, nem ő, de mégis ö. Most el kell utaznom.. Te pedig menj aludni. Későre jár. Mégsem belül vagy te felnőtt, hanem kívül Belül még egészen kicsi vagy.

— Elkísérhetlek?

— Nem kell.

Akkor belenyúlt karton- szoknyája zsebébe, és felém nyújtott valamit. Átható, szelíd fényt sugárzó kavics

— tyúk-isten feküdt a tenyerén.

— Ma találtam. Azt mondtad, a tyúk-isten csak annak hoz szerencsét, aki találja. De én téged szeretlek, akkor hát én vagy te — mindegy. És ha én találtam, az any- nyi. mintha te találtad volna, és neked is szerencsét hoz.

Elvettem tőle, vigyázva, vagyon vigyázva, ahogy akkor veszi át az ember a szerencséjét, ha tudja menynyit ér.

A kislány lábuiihegvre ágaskodott, kicsi, hideg száját a homlokomra nyomta, és elszaladt.

Felébresztettem az üdülő vezetőjét, azt mondtam neki, hogy haldoklik a nagybátyám. s félóra múlva már Szimferopol felé vágtattam egy arra menő autón.

A sofőr, markos legény, komoran szívogatta cigarettáié*

— Énnekem meg tyúk-istenem van — nem tudtam megállni, hogy elébe ne

nyissam markomat, s meg ne mutassam a bűvös kavicsot.

Tenyeremre sandított.

— Látom.

A.ztán egészen gyerekesen felsőhaitott, és kibökte, ami a szívét nyomta:

— Én meg, lássa, nem találtam...

— De hiszen találhat még! — vigasztaltam meggyőződéssel. — Én sem találtam rögtön.

A repülőgépen már nem volt he y. De repülőgép sem volt másnap reggelig. Ő azonban azt mondta: „azonnal”. Akkor hát azonnal kell.

Bementem az ügyeleteshez. aki teát ivott, és irisz- cukorkát szopogatott hozzá. Ez a cukorka valahogy reményt ébresztett bennem.

— Meghalt a nagybáyám — közöltem vele örvendő hangon.

— Mindenkinek meghal a nagybátyja — felelte az ügyeletes, egykedvűen bontogatva egy cukorlcát.

— De én nagyon szerettem a nagybátyámat

Az ügyeletes letette a teáspoharat de némi érdeklődéssel pillantott rám.

— Aztán PH volt a nagybátyád?

— Tudós. Átomtudós.

— Lenin-dijas?

«= Lenin-dijas.

— Derék fiú — mondta az ügyeletes. — Nem a nagybátyád derék fiú, hanem te.

Megértettem, hogy alighanem elvetettem a súlykot.

— Prohorics — szólt át valakinek telefonon — a teherszállító gép még nem indult el Moszkvába? Vigyél el valakit. Meghalt a nagybátyja. Lenin-dijas volt.

Letette a kagylót.

— Rendes jegyet váltasz,

teherszállító gépen mégy. De gyorsan! — Átnyújtott egy cukorkát. — Elkel majd. Teherszállító gépeken nem adnak cukorkát a felszállásnál. Te meg messzire mégy, legény. Ez igen!

Négy órával később már Moszkvában voltam.

Fogadott anyád nyitott ajtót.

— Derék fiú vagy! — mondta, szóról szóra azt, amit a szimferopoli repülőtér ügyeletese. — Menj be. Vár téged.

Ott feküdtél a heverőn, a takarót még az álladnál is följebb húztad, egy kicsit. Eltakartad a sebhelyet. Hozzád léptem, és eléd tartottam tenyeremet, amelyen a talizmán feküdt.

— Tyúk-isten — mondtam. — Szerencsét hoz neked.

És remegő kezébe tettem a csodálatos kislány ajándékát, a kislányét, akinek keskeny rés volt a két első foga közt.

Tudtam, hogy ö megértette volna

A magyar opera történetét Erkel Ferenctől szokás számítani. akinek Báthory Mária című dalművét 1840- ben mutatta be a pesti Nemzeti Színház. De volt egy magyar operaszerző, aki másfél századdal megelőzte Erkelt: Kusser János Zsigmond, aki 1660-ban született Pozsonyban, ahol apja evangélikus kántor volt. A protestánsok üldözése elől a Kusser-család Stuttgartba menekült, a württeimbergi herceg udvarába. A zenebarát herceg a rendkívüli tehetségű ifjú Kussert Párizsba küldte tanulni, ahol hat éven át a kor hírneves

A kétszeres József-Attila díjas író legújabb regénye az 1935-ös budapesti nyárba viszi el az olvasót: július 24-én reggel Budán és Pesten valamennyi kőműves letette a szerszámot; a GYOSZ székházában rendkívüli ülést tartottak; a Horthv-reandőr- ség riadóautói száguldoztak városszerte. A több mint tízezer sztrájkoló építőmunkás mellett a téglagyári munkások is szimpátiasztrájkot kezdtek... Lázasan tevékenykedtek az „Oberhé”, a rendőrség, valamint az örök rivális, a hírhedt „DEF”, a katonai titkos rendőrség detektívjei, hogy véget vessenek a már nemzetközi visszhangot kiváltó nagy munkásdemonstrációnak. De hasztalanul próbálkoztak. S mindhiába mutatott különös aktivitást dr. Hertelendy Tibor — a bennmuzsikusának, Lullynek tanítványa volt. Visszatérve Németországba, Kusser vezette be a német zenébe az új francia iskola stílusát.

A német zenetörténet máig is mint a Handelt megelőző barokk zene egyik legnagyobb alakját méltatja. Az ő nevéhez fűződik az első állandó operaház, a hamburgi megalapítása és Mathesen, a kor nagytekintélyű zenetudósa „A tökéletes karmester” című munkájában Russen állította példaképül. Kusser — aki később Cous- ser-nek írta magát és aki minden angol, német, francia

fentesek számára „Herr Doktor” — az „Oberhé” Séf-jégnek bizalmi embere...

Ebben a történelmi közegben játszódik a szerteágazó. izgalmas történet. — Betekinthetünk a korabeli kisemmizettek, a külvárosi mumkáskollektívák életébe, ahol olyan jellemek nevelkedtek, mint a mártírhalált halt Palóc Mártom, vagy a faluról felkerült fiatal sztrájktörő. Szijj András, áld a közös ügy odaadó támogatójává vált.

Földes Mihály fordulatokban gazdag regénye kitűnő rajza a korabeli fővárosnak, s különösen a nemzetközi proletár-szolidaritást élvező 1935-ös sztrájknak, amely nagyszerű példája volt a ki- kovácsolódó munkásegységnek. (Kossuth Könyvkiadó, 1968).

(P)

zenei lexikonban mint magyar szerepel, — 17 operát írt, — az „Erindo”-t a kora barokk zeneirodalom kiemelkedő műveként méltatják a zenetörténészek. 1706-ban Londonba költözött, ahol a „királyi zenész” címmel tüntették ld. 1727-ben halt meg Dublinban, mint az al- király udvari karmestere. Hazájától elszakadt, szerzeményeiben magyar idiómák nem csendülnek fel, tanítványai sem akadtak Magyar- országon, — de ő volt aa első magyar születésű ope- raszerző. akit a külföldi zenetörténet mindig magyarnak tekintett.

A legteljesebb földi és égi gyönyör ez:^ saslik. melyet hegyes táj és holdfény fűszerez!

Az első magyar operaszerző