Szolnok Megyei Néplap, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-23 / 146. szám
1968. június 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Néhány csepp a hamisítások óceánjából SLOBODAN PETKOVIC: A szabin nők elrablása PARÓDIA Lássunk néhány hires esetet a hamisítások történetébőlHamisítás jószívűségből A művészettörténeteit figyelve megállapíthatjuk, hogy a remekművek barátait már időszámításunk előtt is rászedték. Íme két példa a jószívű hamisításra. Apelles, aki L e. a IV. századbn az efezoszi Diána templom számára Nagy Sándor portréját készítette el, úgy támogatta Protegenész festőt, hogy a saját nevét írta rá a fiatal művész számos képére, mert az így nagyobb árat kaphatott értük. Hasonlóképen jótékonykodott Pheidiasz, az attikai iskola nagy mestere, az olymposzí Zeusz alkotója. Kedvenc tanítványának. Agorakritosz- nak szobrait is szignálta, hogy a fiatal szobrász köny- nyebben eladhassa műveit i Megbüntethető-e ? Luca Giordano (1632—1705) a bénát gyógyító Krisztust ábrázoló képét eredeti Dürerként adta el. A gyűjtő kételkedni kezdett a mű hitelességében. Szakértőnek éppen Luca Giordanot hívta meg. Perre került sor, és Luca büszkén mutatta meg B bírónak rejtett aláírását a Dürer képen. Salamoni ítélet hangzott el: felmentette a vádlottat« miután, mint a bíróság megállapította, Luca Giordanot nem lehet megbüntetni. amiért épp olyan jól fest, mint Dürer. Jó tréfa? Dionis Calvaert Bolognában működő holland festő (1540—1619) Michelangelo és Rafael stílusában festett. Megbízója eredetiként adta él Calvaert rajzait. Számos ilyen Calvaert által készített Michelangelo és Rafael rajz került Este bíboros gyűjteményébe. Nagyszerű tréfának tűnt, amikor az egyházfejedelem éppen Calvaert- nek dicsekedett el a rajzokkal... A nagy hal megeszi a kis halakat Hieronimus Bosch félelmetes képei a XVI. században olyan magas árat értek el. hogy Hieronimus Trock antwerpeni műkereskedő a kereslet kielégítése végett rézmetszetet készíttetett Pieter Brueghel A nagy halak megeszik a kis halakat című képéről, és arra Hieronimus Bosch nevét íratta. Ez az eddig ismeretlen „eredeti mű” hallatlan sikert aratott. Mivel azonban néhány év múlva Pieter Brueghel műveinek ára már meghaladta a Bosch festményekét. a metszetről készített levonatokat azontúl már Brueghel szignójával árusították. Ban» Joachim Sietni Tudom a szöveget Á lehető legjobb (pillanatban érkeztünk vendéglátóinkhoz. „Rakd el a sajtot. „ nehogy minden felzabáljanak” — hallom a házigazda hangját. 'Ajtót nyitnak és üdvözölnek bennünket. „Ah« —> kiáltja — borzasztóin örülünk, hogy eljöttetek. A vacsora teljesen kész, csupán sajtot nem kapott a feleségem, sajnos”. Akadjon a torkotokon!’’ — gondolom magamban, és hangosan azt mondom; «,Ugyan, nem tesz semmit”. Leülünk a nejem tévedésből éppen a macskára, amely ott kuporog a széken. „A felesége mindig tramp- li volt. és az is marad” — suttogja a házigazda felesége a sógornője fülébe, Majd hangosan folytatja; <..Oh, az a bestia! Kergesd el a macskát, Karl- Heinz!’’ A megkergetett macska felugrik az ebédlőasztalra, pontosan a krumplisa- látás tálba — Nem tesz Semmit — mondja a házigazda. — az a kis krumplisaláta... ígv a vacsora minden civódás és Viszály nélkül megkezdődhet. Először behozzák a levest. Kissé oda kozmáit és elsózták. — Ah, milyen pompás ez a leves — stól a házigazda. Mi, komoly arccal bólintunk és buzgón szürcsölgetünk. A leves után iön a sült; kicsiny és rágós. Amikor el akarom vágni, egv darabka leugrik a tányéromról, k f A bácsi öszszepiszkolta a ruháját! — rikkantja Karl-Heinz. — Arányos gyermek — jegyzi meg boüdaaan a kisasszony. A vacsora lassan végei ér- Ami kor felállunb, meg kell állapítanom, hogy a vendéglátónk kiskutyája lerágta az egyik nadrág- száramat. 5,Majd égetek egy nagy lyukat a széktámlába a szivarommal” — gondolom magamban bosszúvágy óan, miközben katonás rendben átmasírozunk a beszélgető-sarokba. Tudom pontosan, most ml következik. A házigazda odaszól a feleségének; . —- Hozd ide a konyakos üveget, aranyom, ■ • Aranyam” kimegy és visszajön a konyakos üveggel. — Ah, — szól a házigazda, egy gyors pillantást vetve a címkére, — ez csak az olcsó snapsz. Majd én hozom a másikat — ezzel visz- szaviszi az üveget, és most valóban előhozza — az olcsó snapszot. — No, — szól elégedetten — ebből iszunk. — Arcáról önelégült mosoly sugárzik s én kötelességszerű- en megjegyzem; — Önöknél mindig olyan ió a hangulat! A hölgyek tojáslikőrt isznak, fiáját készítés — közli diadalmasan a háziasszony. Jelentőségteljesen rápillantva a feleségemre. — Saját aromából —mondja 6, nem minden irónia nélkül. Vendéglátónk megérzi« hogy vifer készül. — Ne muzsikáljunk egy kicsit? — kérdi, s máris a zongorához telepszik. No, még ez hiányzott! Körülüljük a nyikorgó ládát, a házigazda pedig köhög, majd váratlanul énekelni kezd; ..Nincsnyugtom éjjel, se nappal”. Ekkor ismét köhög. Megveregle- tem a hátát éa megértőén Mólok: Hát, ez a muzsika!” — Űjra visz- szaülünk. A témákat kimerítettük, Mintegy parancsszóra mind a hárman ásító zni kezdenék először a házigazda, majd a felesége, majd a kisasszony. — ,,jól van — gondolom magamban, — de most már ott van a lyuk a széle támláján. Akár mehetünk is”. Fél tíz van. v.Ezek még nem akarnak elmenni?” — suttogja a kisasszony a sógornője fülébe. Föl- áilunk. j.Gsak nem mennek már?’’ — szól a házigazda sajnálkozva, és a felesége visszhangozza; „Marad iának még, igazán, hisz olyan kellemes!” A feleségem könyörgő pillantást vet rám. s én megszólalok; — „Mennünk kell. elmegy a vonatunk.” Aztán jön a szokásos utolsó szólam; — Nagyon köszönjük... iga- kán örültünk... jöjjenek máskor is... természetesen, legnagyobb örömmel... Csak semmi teketória, persze. persze... Üdvözöljük az aranyos gyerekeket, tralala-traiala. a viszontlátásra. Betéve tudom az egész szöveget Alapítása után Rómában köztudomásúan kevés volt a nő. Hogy feleségre tegyenek szert, a római fiatalemberek cselhez folyamodtak, ami a Szabin nők elrablása néven ismeretes a történelemben. Az eseményt megörökítő történészek, nem lévén kortársak, szóhagyományra támaszkodhattak csupán. az pedig sohasem megbízható kútforrás. Érthető tehát, hogy a nemrégiben talált hiteles forrásmunkát, egy Bibula nevű szabin lány egykorú naplóját határtalan lelkesedéssel fogadták a régészek Íme a napló: Szerda, május 18. Ma megmostam a hajamat. Psana, a barátnőm azt mondja, hogy szép selymes a hajam. Cassi- us csak mosolyog rajtam. A fivérek nem értékelik az ilyesmit. Főleg ha a húgukról van szó. Csütörtök, május 19. Hűvös ez a tavaszi nap. Barátságtalan. Apa ma megvert. Azt mondja, bizonyára pártában maradok, ha eddig sem keltem el, mert már tizenhét éves vagyok. Péntek, május 20. Apa ma kissé nyugodtabb, de látom, csak aggódik miattam. Ebédnél fel is sóhajtott; mi várhat rám, ha ott tartunk, hogy hat birka is kevés hozománynak. Épp ezt meséltem Pnsa- nának. amikor találkoztunk Falleával. Sírt. Elpanaszolta« hogy Bumo, a vőlegénye fa- képnél hagyta. Pleoát vette eü, az uzsorás Mursa lányát. Ez a Mursa olyan gazdag, hogy korsókban áll az arany a házában. Kedd, május 24. Apa ma utánam vágta a korsót; Dühében. Nem vette észre, hogy van még benne bor. A kár láttán olyan dühös lett, hogy majd elverte Cassiust Psana azzal vígasztalt, hogy náluk is Qyen pokol az élet De neki legalább van egy stig- lice- Betanította és dalol neki. ha szomorú. Szombat, május 20. A birkákat legeltettem. Szép zöld a fű. Megnőtt a sok esőtől. Kövérek is a birkák. Csak úgy gurulnak. Szinte esetlenek, hogyha cikáznak. Tegnap Psana figyelmeztetett, meg ne feledkezzek a mai mulatságról. Bemegyünk romába. Ma este. Nekem ugyan nemigen van kedvem. De Psana nagyon odáig van érte. Szerda, iúnius 28. Egy hónapja nem írtam semmit a naplómba. Nem volt rá időm. Voltunk, másnap, azon a római mulatságon, Fsarával. Rajtam ég psanán kívül még hat szabin lány vállalkozott a kétórás útra. Útközben még három leányzó csatlakozott hozzánk Trucá- ból, majd még egy, Plirából. Rómában pedig két szabin lány vart már bennünket, akik látogatóban voltak az ottani nénikéjükmél: Bana és Eila. Rómában az asszonyok nem járnak mulatságokra. Tiltja nekik a férjük. A lányokat meg az apjuk nem engedi. Így aztán csak mi voltunk, a tizennégy szabin lány azon a római mulatságon a táncosok. Miután áldozatot mutattunk be az isteneknek, a zenészek rázendítettek és kezdődött a tánc. A mulatságnak azonban sajnos rossz vége lett; Íme az oka; Már az első tánc alatt észrevettem, hogy a legények mind súgnak-búgnak és so- katmondóan fürkésznek bennünket. Hogy a második tánc véget ért, az egyik legény jelt adott a zenének, hogy ne kezdjen a harmadikba. Felpattant egy kőre és így szólt; — Mivel Rómában kevés a lány, nálatok Sabinában pedig túl sok, azt indítványozzuk. válasszon mindegyi- kőtök egy-egy római legényt és maradjatok itt a városban. Nos, nyilatkozzatok! Ki maradna itt szívesen? Két lány jelentkezett Szólni akartam magam is, de úgy elszorult a torkom, hogy nem jött ki hang rajta. Annyi erőm se volt, hogy felnyújtsam a kezem. — Csak ketten?! — kiáltotta harsányan a római legény. Mert engem észre sem vett. — Az bizony kevés! — Csak nem fogunk nekik rimánkodni! — taszította le a kőről egy még harsányabb hangú legény, és felállt a helyére. Amint később megtudtam. Tarquiniusmak hívják. — Lányok, a kapuk zárva, innen ugyan ki nem megy közületek senki! Lányaink rémült kiáltozásba csaptak és hanyatt-homlok menekültek a kapuk felé, hogy mielőbb kijussanak a szabinai útra. Igenám, csakhogy a legények sem nézték ám mindezt tétlenül. Utánunk eredtek, körülfogtak bennünket, és együnkre három is jutott, aks felmarkolta. Néhányan, a fürgébbje kisiklott a gyűrűből és elérte a kaput. Meg is menekültek, mert amint kiderült, a kapuk nem voltak zárva, mint ahogy a szónok füllentette. Hogy ránk ijesszen, így menekült meg Psana i9, meg még néhány leányzó. Kérdés ugyan, hogy elrabolta volna-e bárki is azokat a csúnyácska falusi libákat? Nem is tudom, hogyan történt, hogy míg a megoszlott legénység féle a menekülők után vetette magát, a másik fele meg a bennrekedt lányokat rándgálta egy-egy legény lakása felé, rólam valahogy megfeledkeztek. Rémület fogott eh amint láttam. hogy távolodnak a zsákmányukkal. és hogy hogy nem kétségbeesetten felkiáltottam: — Hé, fiúk, engem nem rabolt el senki! De hasztalan volt! Kiáltásomat elnyomta a lányok sikongatása. Nem hallhatták. Hét szabin lányt elhurcoltak, én meg miután hiába vártam, útnak eredtem; szomorúan. Épen, érintetlenül. Haza is jutottam. Sajnos. A hét közül kettő önszántából maradt a városban. Az égjük azonban napok múlva meggondolta és hazajött A másik ott maradt. Ezek szerint csak egy szabinai elrabolt maradt a városban. Az most is ott él. Állítólag igen boldogan... Amikor hazaértem, apa jól éldöngetett hogy miért nem maradtam ott ahol voltam. Elült a nagy izgalom, már amit az elrabol tatásunk okozott a faluban, de az én vénlányságom gyötrelmei sehogyan sem akartak szűnni. Már-már azt hittem, véget sem érnek soha. A sors azonban mégis rámmosolygott. Cassius mentette meg a helyzetet. Antippa feleségül akart venni, de keveslette a három birkát hozományul. Tizenkettőt akart mindenáron. Apa nem állt kötélnek. Erre aztán Cassius elvette Psar.át, aki tizenkét birkát kapott hozományba. Cassius a hozományt átengedte nekem, mire Antippa egyből megkérte a kezemet. A birkák Id sem, kerültek Psanáék karámából, maradt minden a légiben, de akkor vajon mennyi hozományt kapott Cassius és mennyit Antippa? De az már az ő dolguk. Dudás Kálmán fordítása Vasvári István: * Almomban Almomban a kutyám odajött s emberi hangon így szólt: mit búsulsz. Szeretlek — mit vársz egyebetT Szunyókálva is téged látlak, rút, szőrtelen barátom. Kapaszkodj az ablakhoz, mint én s nézzük a Holdat, a ferdejárású járókelőket. Nézd, ott szemközt egy nö vetkezik; szép, hosszú a combja, melle gömbölyű, mint lábszárcsont vége. Ej, te kutya-ember, esettebb vagy, mint én. Vedd ki a lóhúst a frizsiderből és egyél. Majd csinálok neked feketét, aztán kalapot veszek, s lemegyünk a Körútra; kószálunk, ahol biccennek a neonok. No, emeld fel már a lábad. Nézd a tappancsomat, itt van melleden. Nyugodj nyugtalan rohanás! Inkább nyulat fognál, minthogy verset írsz. MEZEI ANDRÁS: HAJNAL Ment az éjszaka szekere, hajnalodon a saroglyája, bordái közt a lóhere, lecsüngő szalma szakálla. Lábtól kúszhatott fölfele, torkom a napfény határa, fejemen kámzsa, fekete, mint árnyak éle ha vágna. Szemgödröm csillaggal tele, foglyaim, bevarrva zsákba. »4 terhek végtelen tere húzza le, horpad a párna. Most szakítanak kétfelé — Ragyog a reggel mezítlába. FODOR JÓZSEF: NAPOK Mint s futók, akik versengve futnak, Szemük szűkült, szivük vadul dobog, Megfoghatatlan rendjén egy nagy útnak Loholnak a szakadatlan napok. Hogy elvillannak, látod csak jóformán, Nevet hord mind mellén, s míg olvasod: Hétfő, kedd s a többi, irama hordván, Gyors, váltott képük már egybemosott. Villámlő, vak roham — s közé nem állhatsz. (S hol rés?) hogy megtorpantad e menetet; Nem áll meg, megy csak, hogy egy se adva választ, Ha riadnál; tartson kis szünetet. Végtelenből jött mind, s mégis belőlem. Mint gyors-héz-vonta, nyúlt gombolyagok, Vad kénytől rántva, s egyre rezdülőbben — Mert, mi elfut, minden nap én vagyok. En vagyok, én, mi Így fut szakadatlan, S hogy — percre — tartsd, ujjal se érheted: Hogy tűnni lásd csak, mint megfoghatatlan, Idegen, gyors, fényes kísérteiét. ARVO TURTIAINEN: ZÚG, PEZSDÜL... Zúg, pezsdül a város a fekete kő körül. öt tornya a többieknél magasabbra szökik. Délen a tenger, északon: erdőkbe vágtató vonatok — földhátak, tengerszorosok, szigetek. Éjszaka menj ki a fekete kőhöz, májusban mikor a levelek kibomlanak, szeptemberben mikor a levelek elfáradnak s lehullanak, kettőtől négyig alkalmas pillanat, hallgathatod: hogy merül ki a város a tengerből, hallgathatod: hogy hallgatja saját lélegzését, érezheíed a város orreimpáiban a só szagát. Finnből fordította: KEPES GÉZA — Arvo Turtiainen 1904-ben született Helsinki külvárosában szegény szabó fiaként. A finn munkásmozgalommal már kora ifjúságában szoros kapcsolatba került. Eddig kilenc verskötete jelent meg. Annak idején megérdemelt sikert aratott börtönnaplója, „Az 503/42 számú ember”, amelyet 1941-től 44-ig szenvedet- fogságában írt. i
