Szolnok Megyei Néplap, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

* SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. márciua 1 főkertész már kora reg­gel ott volt az üveg­háznál, amikor a salá­tákat ládázták. Morvái kockás térdnadrágot hordott és palackzöld viharkabátot. Vadászcipője barnán fénylett, különös aggállyal tudott ügyelni erre, pedig sár is por is volt errefelé. Nyírott, ősz szemöldö­ke, élénk tekintete, húsos, redőzött arca, ameiyet gondosan kiborotvált, az első látásra felkeltette mások fi­gyelmét. Csak az volt a furcsa, hogy tinta ceruzáját; a fülére dug:a mint valami kereskedősegéd. Nem lehetett tudni, miért ragaszkodik ehhez, holott a faluban már min­denki golyóstollal írt. — Óvatosan, lányok, óvatosan! — mondta a főkertész a lányoknak, akik a ládákba rakták a salátafe­jeket. — Nem gyömöszöljük az árut! A lányok vihogtak, mintha vala­mi victeset mondott volna. Morvái pedig megigazított egy-egy levelet, utánozhatatlan gyengédséggel nyúlt a salátákhoz, holott ő is tudta, hogy a teherautón megtörik az áru, mire a városba ér. Az üvegház bejáratánál most egy árnyék bukkant elő. Szodolai érkezett, s a lányok kórusban kö­szöntötték: — Jó reggelt, elnök elvtárs. Szodolai szemhéja gyulladtnak látszott, mintha nem aludt volna i Szerencséje volt. A tanácsháza előtt találkozott a mezőgazdasági osztály vezetőjével, éppen indu'ni készült — Hozzád jöttem — mondta az elnök és kezet fosott Székellyel. — Telefonálhattál volna. Engem várnak. — Tíz perc alatt elintézzük. — Hát ió. Gyere, igyunk meg egy kávét. A pressó üres volt, itt nyugod­tan lehetett tárgyalni. Szodolai megvárta, amis a felszolgálónő fel­veszi a rendelést. — Te ismered Morváit, a főker­tészemet? — Hallottam róla. — Baiban vagyunk. Nvole napon • belül el kell kezdenie a bünteté­sét... a péterteíki üw miatt. Székelv az asztalterítőt babrálta Szétég arccsonhl marac férfi volt lassú, kényszereded oillantást ve­tett lá+oeató’ára. sállá szinte szét­feszítette a kaHátiá+. mintha kinőt! ruhát ve!t volna fel. — Jó firma a te Morva-'d. Még olcsón meeúszta. Ne sajnáld tőle azt a tíz hónapot. Szodolai akaratlanul is felemelte a hangiát. — De én megígértem, hogy ki­húzom a sárból... Székely megvárta, amíg a ki­szolgáló leteszi a kávét, maid cukrot tett bele kavarhatta, s köz­ben homlokát ráncolta. KATKÓ ISTVÁI\I 1 K * - r rr % incseterős ember ' az éjszaka. Mogorván biccentett, a főkertésszel pedig kezet fogott. — Hatkor indulhatunk! — mond­ta Morvái. — Katonás — felelte az elnök, mert ez volt a szavaiárása. Nézték együtt a rakodást. — Beszélni akarok veled — mondta azután a főkertész. Kimentek az üvegház elé. Morvái rágyújtott és megkínálta az elnö­köt is cigarettával. Az első füstöt mintha csak a gvomra mélyéből fújta volna ki. Szeme sarkából az elnököt figyelte, s mielőtt úira szippantott volna a cigarettából, nagyon lassan azt mondta: — Megérkezett. Szodolai észrevett a földön egy vascsavart Lehajolt érte, forgatta, a kezében, s késlekedve szólt: — Tegnap? — Igen. — Itt van nálad? Morvái a kabátja zsebéből egy cédulát vett ki, s átnyújtotta. Szo­dolai elolvasta a szöveget, majd eldobta a félig szívott cigarettát, s belenyomta a földbe csizmája sar­kával. — Tehát nyolc napunk van? Morvái most megfordult, mert a2 útról motorzúeás hallatszott. A te­herautó jött az országúton. Kariá­val ielzett a sofőrnek, merre hajt­son be. Csak most válaszolta az elnöknek­— Annyi, se több, se kevesebb. Szodolai behajtotta a cédulát, ar­ca egyszeriben álmosabbnak és mogorvábbnak tetszett — Hagyd itt nálam. Még ma bemegyek a járáshoz. A teherautó az üvegház elé ka­nyarodott. A főkertész üdvözölte a sofőrt: — Jóreggelt. Kérem, vigyázzanak a rakodásnál. Tudia, hogy a primőr­áru kényesebb, mint a szűzlány­A vezető vigyorgott. — Bízza csak rám. Maga ért a salátáihoz, én pedig az ilyen szü­zek szállításához... Szodolai újból elolvasta a cédu­lát; ..A járásbíróság múlt év áprili­sában Morvái Sándor sikkasztása ügyében hozott ítélete jogerőre lé­pett. Felszólítjuk, hogy az idézés kézbevételétől számított nyolc na­pon belül kezdje meg tízhónapi büntetését... A jelentkezés elmu­lasztása esetén...’* — Ez a te ügyed, Szodolai. Húzd ki, ha akarod. Az elnök elvörösödött, keze meg­remegett, a kávé kilöttyent a té­rítőre. — Halasztást kell kapnunk. Itt vannak a primőrök. Ha most be­megy Morvái, ráfizetünk néhány- százezer forintot. Te is tudod, hogy milyen ügyes ember, ismer minden gyümölcskereskedőt a vá­rosban. Ezért nem engedhetjük el most. Székely átfutotta a sorokat, majd szeme sarkában fény villant. — Az 6 ötlete volt, hogy bódét nyissatok a csarnokban? — Hidd el. aranyat ér, az ő le­leményessége — mondta Szodolai. A másik az arcát simította végig tenyerével, mintha azt vizsgálta volna, hogy reggel óta kinőtt-e a szakálla. — Puhára főzött téged ez a Morvái. Szodolai sértődötten húzta ki ma­gát, s hátradőlt a szék támlájához. — Miért volna rossz nekünk ez az ember? Javasolta a mákot és beütött. Javasolta a földiepret, az is beütött. Amihez csak nyúl. pénz­zé válik a kezében. A tagságunk is mondja, hogy ió vásárt csináltunk vele. Székely kényszeredetten mosoly­gott. — Mit csináljak? Menjek be he­lyette én? — Telefonálj az ügyben. — Azt nem. — Miért? A mezőgazdasági osztály vezetője várt a felelettel, maid arcán meg­keményedtek az izmok. — Az ember kétszer nem járat­ja le magát Nem értlek. Székely rágyújtott egy cigarettá­ra, s bámult a szálló füst után. — Ismered Borbély Árpádot? Tő­le „vetted” meg a főkertészedet. Nos, barátom, a péterteíki elnök annak idején, amikor az eljárás megindult. felkeresett engem. Ugyanazt mondta, mint most te. Szószerint. Akkor vettem a kagy­lót és szóltam a iárási ügyésznek. Aztán csak röstelkedhettem. ami­kor ők fehéren-feketén bebizonyí­tották, hogy Morvái minden hájjal megkent fickó. Miközben a tsz-nék hasznot hajtott, a saját zsebére is „dolgozott”. A vételárból lecsípett-« Hát ezért nem telefonálok én se­hová! Csönd támadt. Szodolai idegesen babrálta a térítőt, aztán megszó­lalt, s hangjában már kevesebb volt az indulat. — Csakhát belemásztunk néhány dologba. Adjanak néhány hónap ha­lasztást, csupán ezt kérném. Székely felállt, az órájára pil­lantott — Húzd ki. ha akarod, de én nem teszek egyetlen lépést sem. Szodolai elsápadt. — Rendben van, elintézem egy­magám is... Ahogy közeledett az idézésben megjelölt határidő, az elnök egyre idegesebb és ingerültebb lett, mintha neki magának kellett volna bemennie a börtönbe. Morvái ez­alatt mindennap bevitte a primőrt a városba, kedélyes nvugalommal végezte a dolgát, s amikor találko­zott az elnökkel, egyetlen szóval sem kérdezte, hogy sikerült-e elin­téznie a halasztást. Végül az utolsó napon Szodolai kezében volt az írás. A főhatóság­nál kikönyörögte, hogy főkertésze csak ősszel kezdhesse el bünteté­sét.’ Az elnök elhatározta, hogy nem várja meg a ió hírrel az estét Itt van a városban, közel a csar­nokhoz, odamegy tehát hozzá egye­nesen. A bódé előtt egveilen ember sem állt, a pulton pedig egy-két üres láda hevert. Szodolai belépett az ajtón és lépteinek zajára a sarok­ban megmozdult valaki, az öreg Szedres Bálint üldögélt ott, s za­vartan pislogott, mintha most éb­redt volna fel. — Morvái hol van?! — szólt rá az elnök. — Nem tudom — mondta tétován. Szodolai körülnézett, olyan üres és rendetlen volt a szövetkezet áru­dája, mintha kirabolták volna. — Hol az áru? Már eladták? — Áztat eladtuk.., — felelte bi­zonytalanul az öreg majd amikor látta, hogy az elnök kételkedőén vizslat körbe-körbe, hozzátette: — Hamar elkel az ilyenkor... A ma­szekok úgy vitték ládaszámra, mint a cukrot Szodolai kitekintett a szomszédos bódék felé, melyeket a vásárlók gyűrűje vett körül. Aztán indulato­san a táskája után nyúlt és elkö­szönt Fordult egyet-kettőt még né­hány magánzöldséges standja körül. A bevásárláson túljutott asszonyok mentek el mellette. Egyikük háló- szatyorjában saláta zöldellt Incsel­kedve. Méltatlankodó mondatfosz­lányok ütötték meg a fülét — Megvárják. amíg a tsz eladja a magáét, azután rögtön felemelik az árát... — De ma valahogy nagyon ha­mar elfogyott a Zöldmezőé... Szodolai gyors léptekkel elhagyta a piaci zsibongást. Csak este talál­kozott Morváival. Megvárta a pénz­táros szobájában. Morvái kérdő te­kintettel nézett rá. amikor meg­látta a szobában. Szodolai intett, hogy csak számoljon el, azután majd beszélgetnek. — Vagyis két forintjával négy­ezer forint — mormolta Morvái, miközben számolta a pénzt az asz­talra. A pénztáros a bevételi-tömb után nyűit, hogy adminisztrálja a két­ezer fej salátát — Várjon még esy kicsit. Deák bácsi — szólt az elnök komoran. Morvái meglepődött, de hallgatott. — Ne négyezer forintot vételez­zen be, hanem hatot, hatezret — nyomta meg a szót ellentmondást nem tűrő hangon az elnök. — De kedves elnököm, én két forintjával adtam el a salátát. Mi­ért akarsz hatezret bevasalni raj­tam? — kérdezte kétségbeesve a főkertész. — En ezt iól tudom. Morvái, de kinek adtad és miért két forintjá­val? A maszekok vették meg tő­led. akik a kisujjukat sem moz­dították. máris háromért adták to­vább. A különbözeten természete­sen osztoztatok, de te úgv gondolod, ez már nem tartozik a tsz-re. Sze­deted a bodegánk. csak dísznek va­ló. és nem arra ho°v a zöldsége­inkért mi is a lehető legjobb árat kaoiuk. Lehet, hogv i^eig-óráig sü­ketek. vakok voltunk, de ennek vé- CTe Morvái. Ha Üt elkészültél, add át az összes munkát, még ma, mert holnap neked már másutt lesz be­osztásod... Szodolai arcán keserű mosoly tűnt fel. Morvái látta, hogy az el­nök a zsebébe nyűi és egy hivata­los formájú papírlapot vesz elő. maid lassan, ráérősen apró dara­bokra tépi. Bokros László: VARSÁK. Vietnami költők versei LE ANH SUAN: Találkozás Széllel birkózva lépkedett az esőben a raj, a csupasz rizsföldek felett dühöngött a vihar. Mennydörgést dorgált cikázó kis villám-kölyköket, s mi mentünk, mentünk szótlanul, álmodva tűzhelyet, duruzsoló, jó meleget, s mellette pihenőt, — de tűzhely nem volt, s tűz se volt. s csak tűrtük az esőt. Aztán elállt, s hirtelen reánkszakadt az éj, s az éjben könnyed lépteket hallottam akkor én. Szembejött velünk vidáman egy harsány kis csapat, s — mint röpke fénysugár — egy fürge lány szaladt. Épp csak a hangját hallottam: 1 — „Előre! Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!” — és elnyelte a vaksötét, — mint bennünket a csend — mi Dong-thap felé tartottunk, ő meg keletre ment... Ahogy visszagondolok — a neved sem tudom. Rövid kabátban, puskával mentél az úton, s messze vagy. mint a hajnaltól a késő alkonyat, — fényt látok, fényt a távolban, vagy inkább arcodat?... S újra hallom a hangod is: — „Előre! Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!” VAN DAY: Menetelés Három teljes éje, hogy folyton csak megyünk, megyünk, menetelünk. Mily jó, ha a zöld dzsungelben egy kicsit megpihenünk, s lábunknál futva kanyarog a selymes, gyíkfürge patak, s fenn a fiatal ágakon millió daloló zsenge rügy fakad. Banánvirágok fehér lepedőjét húzza magára a távoli domb, s lenn az ösvényen tavaszi szirmok, tavaszi illatok dallama zsong. Virágok! Ha tudnátok, mily veszélyes és mily nehéz útra megyünk! — Várjatok ránk, és akkor nyíljatok mind, ha visszajövünk!... Krecsmáry László fordításai.

Next

/
Thumbnails
Contents