Szolnok Megyei Néplap, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-02 / 52. szám

1968. március 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s Ötven évvel ezelőtt Miről írtak a Szolnok megyei újságok? A 48-as Alkotmány párt Szolnok megyei támogatói a Nagykunságból értesül­hetnek a párt vezetőinek igazi arcáról. A párt egyik vezére, gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletet adott ki, amelynek értelmében a középiskolákban intenzíveb­ben kell ápolni a katonai szellemet. Ennek érdekében a pótzászlóaljak parancs­nokai által kinevezett okta­tótisztek, a rendes órarend keretében, katonai előadá­sokat tartanak a középis­kolásoknak. De nem csak tovább szítják a háborús őrületet, hanem újabb és újabb erőfeszítéseket is tesznek a háború érdeké­ben: rekvirálják a sovány sertéseket, sőt, hadiszolgá- la' z lovak helyett — a kv lkat is. A nyomorgó, sze emi sötétségben tartott tömeg, a lövészárkokban szenvedő katonák egy része a háborús veszélyek elől babonás szokásokhoz me­nekül, ami új kereseti for­rás a háborús nyerészxe- dőknek. A Karczagi Napló „Háború és babona” cím­mel tárcát közöl, amelyben ezt írja: „A falusi katonák talizmánokkal vigasztalják magukat. Hadi amulettek gyártására egész iparágak keletkeztek, amelyek a há­ború szította babona óriási méreteiből valósággal tőkét kovácsolnak.” Kedveltek a Jézus vagy Mária képpel ellátott érmék, foszforesz- káló keresztek, apró füves zacskók; amelyeket az egy­ház — nyilván jó pénzért — megszentelt. Ügyneve­zett golyóáldást, levélkét küldenek az otthonmara­dottak a fronton harcolók­nak: „Kedves unokaöcsém­nek a világháborúba útra- valóul adtam minden ellen­ség és betegség ellen. Imád­koztám Istenhez és imámat rheghallgatta. Viseld e soro­kat mindig magadnál és ékkor életed meg lesz óva. Nagybátyád, János.” — Ta­lálták — egy elesett katona zsebében. Több lapban ismerős névvel találkozunk: „Hör- I thy Miklós kitüntetése.” A szerkesztőségek örömmel üdvözlik „vármegyénk ki­váló szülöttét”, az „otrantói hőst” abból az alkalomból, hogy IV. Károly ellenten­gernaggyá és flottaparancs­nokká nevezte ki. A nagy háború mellett Szolnokon helyi kis háború folyik: Svemmer Ignác, rendőrségi fogalmazó város­szerte igyekszik lejáratni a rendőrkapitányt. „Lapunk szerkesztőségét azzal tá­madta, — írja a Haladás, — hogy mi szemet hunyunk a főkapitány szabálytalan­ságai és visszaéléseivel szemben, mert a főkapitány lapunk szerkesztője ellen beérkezett feljelentéseket szőrén-szálán elsikkasztja, azokat papírkosárba dobja.” Hivatalos vizsgálatot köve­tel, kéri a főkapitányt, in­díttasson maga ellen fe­gyelmit, azután vesszen a bűnös. És míg az urak egymás közt marakodnak, a hábo­rúból rokkantán hazatért kisember szinte könyörög­ve ajánlja fel munkáját a tehetősebbeknek: „Űj ci­pők varratása — Tudomá­somra jutott, hogy egyes hivatalok bőrt és talpat kaptak azon célból, hogy a tisztviselők cipőszükség­lete biztosíttassék. Felhí­vom a közönség szíves fi­gyelmét arra, hogy én, aki a legelső úri házakhoz dol­gozom. hajlandó vagyok ezeket a cipőket a legszebb kivitelben, a fővárossal versenyképes kiállításban elkészíteni. Hosszú harctéri küzdelem után rokkantán kerültem haza; — hogy két,, tözött szorgalommal készít­sek elsőrangú cipőket. Szí­ves megrendeléseket kér mélv tisztelettel Molnár Balázs cipészmester”. Menqifi bácsi ntetf a mikrofon Tulajdonképpen Mengyi bácsit minden utas jó is­merősként szereti a Szol­nok—Cibakháza között köz­lekedő autóbuszokon. Nem­csak azért, mert ő a kalau­zok doajenie errefelé, azért is mert földszagú, jóízű hu­mora, ízes beszédje híres a környéken. S emellett megértő, ked- ( vés jó úticimbora is Men­gyi bá’. Megértő például a dohányosokkal. Ha útköz­ben szusszantani, 1—2 perc­re megáll a masina, ő min­dig szól: dohányosok, „ci- garettások, pipások” lehet pöfékelni egyet! S lelépve a lépcsőkön előljár példá­val. Mengyi bácsi szívesen beszélget is az utasokkal, ha kicsi a forgalom. Ilyen­kor Rákóczifalva faluszé­len kimutat egy takaros házra: az az enyém, — mondja, s büszkén hozzá­teszi: a gyümölcsös is, mö­götte. Hanem ezidén furcsa vál­tozás következett be Men­gyi bácsi, meg az utasok életébe. Csuklós autóbuszo­IJTOL 4 TÁVCSÖVES PUSKÁIG Az ember legősibb meg­élhetési forrása, de egy­ben legősibb szenvedélye a vadászat. Sokféle eszközt alkalmaztak a vad elejté­sére, a lándzsától a csap­dáig, a bumerángtól a fúvó csőig. Mégis a legnagyobb sikert az ember íjjal, a biztos pusztulást osztó nyíl­vesszővel érte el, melynek az a nagy előnye is meg­volt, hogy messzebbről ejt­hette el a vadat. A vadászat egyik ha­szonélvezője volt a fegy­verzet fejlődésének, új fegyverfajták, új techni­kai megoldások bevezeté­sének. A sörétes fegyverek először egyszerű vascsövek voltak, az alján szilárd fe­nékkel. oldalt kis gyujtó- lyukkal. Elől töltötték be a lőport, föléje a fojtást, erre sörétet és erre ismét fojtást. A kis fenéklyukon keresztül gyújtották meg a lőport, egyszerű kanóccal, majd később tűzkővel és acéllal (tűzköves puska). A rézkupakba helyezett robbanóanyag, a gyutacs és a külső kakas alkalmazása már újabb fejlődési sza­kaszt jelzett. Az első hiba kijavítására szolgáló má­sodik lövés fontossága ha­mar megérlelődött a vadá­szokban. Ezért hamarosan két csövet és hét szer­kezetet helyeztek egymás mellé — és ezzel létrejött a máig leghasználatosabb vadászpuska, a dupla csövű őse. Valamikor a sörétes pus­kából — a cső kaliberének megfelelő nagyságú göm­bölyű golyót lőttek ki, amelyet sima csőből ered­ményesen alkalmaztak 80— 50 lépésre álló szarvasra is. A katonai fegyverek töké­letesítése azután kihatott a golyós vadászpuskák for­májára, rendszerére is. Át­tértek a hosszú, hengerala­kú lövedékre. A sörétes puskáknál nem­csak a tűzköves, hanem a külső kakasos puska is ki­ment a divatból és átadta helyét a modern, kakas nélküli puskának. Száza­dunkban egyre jobban el­terjedtek az ismétlő rend­szerű, valamint az auto­mata fegyverek, például az amerikai eredetű Winches­ter és Browning-féle ön­működő fegyverek. Ugyan­csak sok helyen használ­ják a drilling néven ismert háromcsövű puskát, ahoi két sörétes cső mellé egy golyós társul. Így ugyanaz­zal a puskával folytatha­tunk apróvadra és nagy­vadra vadászatot. kát kapót a „vonal”. Rá­fért a változás mindenkire. Mengyi bácsira is — ő járt ugyanis a legjobban! A távolsági járatokon renge­teget jövő-menő fáradt ka­lauzból. szép kis asztalká­nál komótoskodó ülőkalauz lett Azóta pihentebb az arca, a kedve meg még jobb tán. Hangja ércesen száll... Mert mikrofonja is van. Csak kézbe kell ven­ni, csavarni egyet a szer­kentyűn, s érces hangját hallja a nagyérdemű utazó- közönség, de még a sofőr is, legelői, a „kalickájá- ban”. Hajaj, de mennyire hall­ja! Nem sajnálja Mengyi bá’ a hangját! Meg kell adni az újmódi módját ala­pon ugyancsak remegteti a dobhártyáinkat... És bemondja, rendületle­nül sorolja a megállókat is. Valahogy így: .A repülő­tér! A Rákóczifalva posta! A Rákócziújfalu!”... Rendet is csinál a mikrofon segít­ségével: „a harmonikában állók fáradjanak előre!” „A kisgyermekes anyának adjon helyet valaki idő­sebb — a fiatalok fárad­tak!” Esténként, amikor csen­des már utas, s rekedt a kalauz; szelíden, halkan szól bele mikrofonjába „el­olthatod a villanyt Pista, jegyek rendben!” S azután reggel, vagy két nap múlva reggel kezdődik élőiről az egész. Rákapott Mengyi bá’ a technikára! — sóskúti — ATURKEVEI HÁZIIPARI SZÖVETKEZET SZÖVÖ RÉSZLEGÉBEN TÖRÖLKÖZŐK, SZALVÉTÁK ES ABROSZOK KÉSZÜLNEK, A SZÖVÖ RÉSZLEG KÉ­SZÍTI ELŐ A HÍMZŐK ALAPANYAGÁT IS. Balogh Istvánná szövőnő a szövőgépen dolgozik. Csermák Mártonné keresztorsózó. ISMERŐS A VONALBAN Cseng a telefon. Férfihang. — Szevasz kollegám... ezer éve nem voltam nálatok, de azért nem felejtet­telek el! Hogyan? Hogy én ki vagyok? Mindenkit ismerek közületek, téged hogy is hívnak? Megmondom a nevem. — Hát persze, téged is jól ismerlek, és jó haverom az a magas fiúi, hogy is hívják? — Rakonczai — mondom. — Igen a Rakonczai, vele akartam meg­beszélni... Félbeszakítom, nem dolgozik már ná­lunk. — Nem baj, — vágja rá, de én min­denkit ismerek nálatok, a főnökötöket ts, azt' a jópofa izét, hogy is hívják? — Szigeti — világosítom fel. — Persze, a Szigeti. Együtt voltunk valamikor hadifogságban, micsoda na­pokat éltünk át! — Tévedsz barátom — mondom — Szigeti sohasem volt hadifogságban. Óriási csattanás hallatszik a kagyló­ban. hallom, amint fejére csap. — Hát persze, világos, a helyettesére gondoltam arra a köpcös izére, hogy is hívják, na, mondd már. — Zargai — mondom, de ő sem volt hadifogságban, mert tíz éves volt akkor. Szerencsére csak tízen dolgozunk ez osztályon, így sorra elmondom minden kollega nevét. Amint egy pillanat szünet támad, végre én kérdezhetek. — Ne haragudj — hebegek zavartan, — de téged, téged hogy is hívnak? Megdöbbent csend. — Elfelejtetted a nevemet? Pont az én nevemet? Ezzel lecsapja a kagylót. Máig sem tu­dom legjobb ismerősöm nevét. Benedek B, István Iliril!li!!!!l!!!!llllllllllllll!lll!llllll!llllllllljlll1lllll!l!ll!l>!llllllllllllll!lllllllllllllllllllllllll>lllllilllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllll.................................................... PINTÉR ISTVÁN: mm Mégsem lett király 39. Utolsó ügyködés Szó esik arról, hogy az emig­ránsokból odakint katonai egy­ségeket is szerveznek. Horthy utolsó kormányának, a Lakatos- kormé^vnak volt kü!ü',ym;nis'- terétől Hennyey Gusztávtól érte­sül ezekről a tervekről. Hennyey- nek sikerül magával Mr. Kers- tennel, a nemzetbiztonsági tör­vény javaslattevőjével tárgyalnia. Kerstennek nagyon tetszik Hen­nyey elképzelése, amely szerint odakint „nemzeti hadsereget” szerveznének. Ez az amerikai csapatok oldalán úgy vonulna be Magyarországra, mint az előző, Horthy vezette „nemzeti had­sereg’’ 1919-ben tette. Csakhogy most nincs olyan határozott ve­zető egyéniség, mint annakide­jén volt. S ióllehet Hennyey sze­rint Sónyi Hugó a rangidős, aki meg is szervezi a Magyar Kato­nai Emigráció Képviseletét, egy másik vezérezredes. Kisbarnaki Farkas Ferenc létrehozza a Ma­gvar Szabadság Mozgalmat, sőt Zákó András vezérőrnagy sem átallja, hogy a magyar katonai emigráció fejének kiáltsa ki ma­gát, s a Magyar Harcosok Baj­társi Közössége nevű szervezetet nem hajlandó feladni. Itt nem segíthet más, mint a „legfőbb hadúr” határozott döntése. S Horthy dönt. Hennyey ja­vaslatára Sónyi Hugót kinevezi az emigráns katonák vezetőjévé. Mekkora azonban csalódása, amikor Farkas, akit pedig va­lamikor még a miniszterelnöki székkel is meg akart tisztelni, éppúgy szembeszegül akaratá­val. mint Zákó András. Nem hajlandók tudomásul venni Hor­thy parancsát, sőt azt állítják, hogy ő már csak „volt legfőbb hadúr”, hiszen 1944 októberében lemondott, tehát nincs joga sem nekik, sem másnak parancsolni. Zákó annyira elragadtatja ma­gát, hogy sokak előtt egészen tiszteletlen kijelentést tesz az exkormányzóra, s Horthy, Hen­nyey jóvoltából, erről is értesül. Sónyi Hugót megbízza, hogy be- csületüevi eljárást folytasson le Zákó ellen. Az MHBK vezetőjének, aki közben már régen a Gehlen- kémszervezet egyik jól fizetett felhajtóia és kiképzője lett. per­sze eszeágában sincs alávetni m-wát a proce.ssusTiak. Az esto- rili száműzöttet csak az vigasz­talhatja. hogy Hennyey követke­ző levelében megírja: Mr. Kere­tien fel van háborodva Farkas és Zákó viselkedésén, s jóllehet a kommunizmus elleni harcban, mivel rájuk is szüksége van, kénytelen továbbra is mindkettő­jükre számítani, a maga részé­ről tiszteletben tartja Horthy akaratát, s elsőnek nrndig Só­nyi Hugóval tárgyal. Az azonban Kereten szerint természetes, hogy amíg a magyar tábornok urak egymás közt nem tudnak egyez­ségre jutni, nem lehet megkez­deni a tárgyalásokat az egysé­ges katonai vezető szerv költ­ségvetéséről... így aztán — bármilyen csábitó is lehetett számára ez a vágy­álom — Horthy Miklós másod­szor nem lehetett a „nemzeti hadsereg fővezére”. Utolsó évei már a reményvesztettség jegyé­ben telnek el- A pénz fogy, fia üzleti vállalkozásai rendre cső­döt mondanak. Örömet legfel­jebb az okoz, hogy Mr. Bowden, az a n goi hadsereg egyik ezrede­se udvarolni kezd a már régen özvegy menynek, feleségül ve­szi, s részt vállal a kormányzói unoka neveléséből is. Ifi. Horthy István előtt, akinek a kormány­zó a királyi koronát szánta nem­igen beszélnek a múltról, el akarják titkolni előtte, hogy tu­lajdonképpen egy lecsúszott csa­ládból származik. A kormányzó maga sem akar hallani már Magyarországról. Egyszer azért még felcsillan szá­mára a remény. 1956 októberé­ben, az ellenforradalom ide­jén, állandóan a rádiókészülék mellett ül. izgatottan, remény­kedve hallgatja a híreket. Nyi­latkozatot tesz közzé, amelyben a magyarországi eseményekkel kapcsolatban felajánlja szolgá­latait. Később, amikor Magyar­országon leverik az ellenforra­dalmi lázadást, a New York He-1 rald Tribüné riportere előtt ke­serű szemrehányásokkal illeti a nyugati hatalmakat. — Arra számítottam — mond­ja —, hogy a Nyugat a felke­lést az alkalmazottnál hatható­sabb eszközökkel is támogatja majd. Életének utolsó csalódását mindössze három hónappal éli túl. 1957. január 26-án hajnal­ban rosszul lesz. Az elégtelen szívműködés következtében lég-* zési zavarok lépnek fel. 89 éves. Állapota fokozatosan romlik. Február 9-én hajnalban e’veszli 'észimeiexéi es még azon a napon meghal. A 'lisszaboni angol temetőben kap sírhelyet, nem a kénderesi családi sírboltban. Egy emigráns temetése jut osztályrészéül. n“m egy dinasztiaalapítónak kijáró búcsúztatás. Hiszen mielőtt ö sírba szállt volna, már régen sírba szálltak vágyálmai. Nem lett belőle király. S nem lett egyetlen Horthyból sem. A ter­veket. amelyeket egykor a budai Várban dédelgettek, komikusnak mondhatnánk, ha nem olyan tragikus- időkben szőtték /oina őket VÉGE. ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents