Szolnok Megyei Néplap, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-11 / 35. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. február 11Kádör Lajos: Rezesbanda Egy álló esztendeig egyébről se beszéltek a bukr os parti fehémépek, mint a három szamaras. süket Bezeg János számadó juhász Marika jánya szerencséjéről. Merthogy nem közönséges szerencse érte Márikát. Hiszen egész esztendeig jegyben járt Márfi Miskával, a négyszáz holdas „egyesgyerekkel”. Hej, azok a huncut fehércselédek. de köszörülgették a nyelvüket irigységükben! Szegény Bezeg Márikára mindent ráfogtak, csak jót nem. Dehát azért asszonynép az asszonynép, hogy ilyen legyen. Még az országúton is elébe álltak a csézán járó háromtokás Márfinak, hogy: — Mán, Imre gazda, rosszféreg az a kódus ju- hászjány. Nem a maga fia mellé való. Ilyenkor az öreg Márfi fölpaprikázva ért haza — Mindjárt vallatóra fogta Miskát, de az csak annyit mondott: „Vagy Bezeg Marika, vagy a Tisza!”. Elég az hozzá, hogy Márfi Miska egyszer — úgy Katalin-nap táján — fölkötötte magát a zaboskamra gerendájára. A béresgazda találta meg a legényt s mindjárt olyat ordított, hogy az egész tanya népsége összecsődült, még a legény szülei is, és csak aztán vágta el a kötelet. A rossznyelvű fehémépek az öreg Márfi elé álltak, hogy ne higgyen a fiának, mert összejátszott a béresgazdával. — Mindegy volt most már. A büszke gazda úgy megrémült, hogy nem mert tovább ellenkezni. Kocsira ült és elment Miskával Bezegékhez, leányt kérni, mert annak az a rendje — ha szegény, ha gazdag a jány —, hogy a legény apja adja meg a módját, az kérje meg a jányt. Hát az öreg Márfi meg is kérte. De most már szíves örömest beleegyezett az esküvőbe, mert takaro- sabb, szebb fehércselédet úgy sem talált volna a fiának. E sorok írója úgy emlékszik az egészre, mintha a múlt héten történt volna, pedig éppen hatvanöt év előtt volt ez. Emlékszem, karácsony napjára vártuk a vőfényt. Olyan nagy hó volt azon a télen, hogy a vőfény lova hasig állt benne. Utána meg két gűgyű-legény lovagolt. — Ezeknek nem volt pántlikás kalapjuk, se botjuk, csak egy-egy átalvető előttük, telis-tele dióval. Míg a vőfény a hívogató verset fölmondta, az udvaron a két gűgyű-legény össze- marokkal szórta a diót a nagy hóra. Mi meg gyerekek. agyonra epekedve a ritka csemegéért, hasmánt kúsztunk a hóban, mint téli malacok az alomban. — Vigyorogva tömtük meg zsebeinket dióval. Elég az hozzá, hogy a lakodalom előtti héten minden mozogni tudó fehérnépet mozgósítottak a Bukrosparton. De a férfiembereket is. Mert volt ott tennivaló, hiszen tizenhat birkát, két gőböly-tinót és hat darab disznót vágtak. Hát a sók baromfi! Csak a levesbe való csiaatésztát tizenkét fehércseléd egy álló hétig sodorhatta. Azzal is nagyra voltak, hogy a lakzit újév napján tartják meg; de a legényes háznál még azt is kijelentették, hogy Vízkereszt napja előtt nem fejeződik be a menyegző. No, minálunk is az egész ház népe a lakzira kászálódott Felénk akkortájt még nem létezett cipőkrém. de még subick se igen akadt, mert azt is pénzért adták, két krajcárért Hanem behozta édesanyánk a pitar katlanjáról az óriási kormos fenekű bográcsot. Elsőbbet jól szárazra csutakoltuk a csizmánkat, aztán megpökdös- tük és egy nyúllábbal kentük rá a kormot, majd neki a kefével! Kétórai tisztességes kefélés után mégis úgy ragyogott, mint a királyfiké. Hanem én úgy jártam, hogy édesanyám kicsinyellett még elengedni a íak- ziba, pedig a szép menyasszony anyja hiteles keresztanyám volt. Hű, keserűségemben sírtam, rí- tam egész délelőtt. Csak ketten maradtunk otthon világtalan nagyanyámmal. — Oda se nézz, kisfiam, délre sütök egy kis édes, tejes máiét — próbált vigasztalni nagyanyám. De én csak picsogtam, mert ott szerettem volna lenni a lakziba. Keserűségemben megkerestem Palkó bátyám ló- lábszárcsont korcsolyáit: az ól eresze alá volt feldugva. Hamar fölmadzagoltam a lábamra, aztán vesd el magad, loholtam a Holt- Tiszára. Közel volt a Tisza, alig egy hajításnyira. Pedig tiltottak az irongálástól, mert abban az időben szegény helyen igen megbecsülték a lábbelit. Mosit kárpótlásként mégis korcsolyázgattam. de roppant unalmas volt egyedül. Visszasiettem a tanyába. Nagyanyám ott gubbasztott a házvéginél édesapám subájában. E pillanatban megszólalt a rezesbanda a hetedik tanyában, Bezegék udvarában. Csodálatos muzsika volt az! Azelőtt sohasem hallottam mást csak bőrdudát, tam- burát meg tekerőt. Oly hangos volt a kegyetlen hideg téli délutánban a ,.trottvos”-handa, mintha ott szólt volna az udvarunkon. — Hallod, hallod? — motyogta fogatlan szájával és átszellemült arccal az én kilencven esztendős nagyanyám. — Hallom — rebegtem s úgy éreztem, hogy a sohasehallott muzsika a levegőbe emel s én röpdösök, szálldosok, mint az égi angyalok. Mert azt húzták, hogy: „Ez az ajtó, de bé vagyon gúzsolva, Nem mehetek a rúzsámhon bé rajta ...” Este lett valahogyan. — Nagyanyám elcsapta a kutyát, hogy szabadon őrködjön a házra, aztán lefeküdtünk. Én ugyan még a csizmám se vetettem le. mert csak arra vártam, hogy szülém elalaudjon. El is aludt szegény. Én meg vesd el magad: kisu- dékoztam a házból. Futottam. rohantam a lakziba. Most már a Márfi-tanyából hallatszott a szép muzsika csalogató hangja. Hai, hogy rohantam én! A tetvespartnál ugyan félni kezdtem. de aztán Burkus kutyánk csahintása megvigasztalt. hogy oda se nézzek. húst eszünk máma, mert a pusztai kutyák — ha nem is járja sorba őket kutva-vőfénv — ott vannak minden torban. lakziban, megérzik a szagot. Hát ballagtunk. ballagtunk kettesben Burkussal. Az volt a baj. hogy minduntalan beszakadt alattam a hó, de oda se neki. csak nyújtottam apró lábamat és azon voltam, hogy minél előbb oda érjek. Brummogott a nagydu- da, vijjogott a vékonyabb hangú De én már nem bírtam tovább szusszal, csak úgy szakadt rólam a verejték és hónaljig álltam a hóban. Aztán sírásra fogtam. Burkus ott szűkölt körülöttem, majd hirtelen a farkát maga alá kapva leült és a lakodalmas tanya felé fordulva kegyetlen vonyításba kezdett. Mikor látta, hogy nem jön senki, engemet körül tüsszögött-vigyor- gott, majd befutott a lakodalmas tanyába. Egyenest édesanyámhoz rohant és rokolyájánál fogyást kihúzta hozzám. Közel voltam már a tanyához, alig hajításnyira. Édesanyám nagykendőji- be csavarva vitt a tanya felé. Forró kábultságomban csak azért remegtem, hogy megláthassam a rezesbandát. Végre már benn voltunk az óriási házban. Égő szemem ide-oda kapott. A muzsikásokat kerestem. Keresztanyám kikapott anyám karjából és bevitt egy kisebb szobába. Most már rázott a hideg kegyetlenül, a homlokom verejtékpettyes volt de én mégis egész lelkemből felkacagtam, mert a „troty- tyos”-banda belevágott. — Gőzösbeteg vágyói — cirógatott meg keresztanyám. Egy kácsacombot nyomott a kezembe, meg foszlósbélű kalácsot is és noszogatott, hogy csak egyek, mert a java még hátra van. — Vigyenek a muzsiká- sokhon — könyörögtem. — Én még sose láttam rezesbandát! — Jól van? — puhult meg édesanyám szíve. Felkapott és kirohant velem a dohánypajtába. Kábulva láttam, hogy mint forr a lakzi. és a legények ingre vetkezve ropják. Éppen frissest fújta rezesbanda. Ámulatomban még tán az ütő is megállt bennem. Ó, hogy nyiizsgött a sokadalom és mindenki kacagott. Aztán úgy láttam, mintha a szelemenből lógó nagy lámpások bukfenceket vetnének a harsogó zene hangjára. Elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, óriási suba volt rajtam és egy szánkóderékban feküdtem. A csengős szánkó röpített hazafelé a kegyetlen hideg éjszakában s mintha a csengetyűk azt muzsikálták volna, hogy: „Ez az ajtó, de bé vagyon gúzsolva, Nem mehetek a rúzsámhon bé rajta...” Régen volt. Hol van már az a világ? ..) Hatvan éves Jean Effel Hatvanadik születésnapját ünnepli a vidám teremtő, aki nemcsak Ádámot és Évát alkotott maradandó módon, megformálta magát a nagyapás-szakállú kis atyaistent is: Jean Effel, a grafikusművész. Szétkapkodott, megszeretett könyvei révén nálunk így ismerik leginkább, a játékos világmindenség, a derűbe oltott bibliai történetek újraalkotó jaként. S kevesen tudják róla, hogy igazi neve Francois Lejeu- ne, s igazi hivatása a politizáló művészet. A francia baloldali, kommunista lapok olvasói pedig gyakrabban találkoznak Marianne- nal. Franciaország szimbólumával, mint Ádámmal és Évával az Effel-rajzokon. Az ismert vonalakkal megrajzolt politikai művek évtizedek óta sok fontosat, szellemeset és találót mondtak már Marianne és Marianne népe érdekében. S a világ érdekében is. Hogy Effel jól politizáló, becsületesen politizáló művész, egyebek között egy kitüntetés is jelzi, a Békevilágtanács aranyérme, amelyet már másfél évtizede kiérdemelt. Nincs ebben semmi csodálatos, ha eszünkbe jut lapozgatás közben, hogy A kis angyal albuma hajdan ugyancsak fontos és becsületes politikai tettnek minősült. Ez a glóriával karikázó. de bombákat levegőben elkapó, harsona-leckéktől irtózó, de szegény nénikéknél sugárnyalábbal befűtő em- bergyerek-szabású kis égi szárnyas születése idején és helyén — 1943 náciktól megszállt Franciaországában — a derűs értelem és a szellemes humánum finom tüntetésének számított az embertelen és értelmetlen háborúval szemben. Ezért maradt Effel legnépszerűbb munkája, ezért jelent ma is emberséget, humort, költöiséget. Költőiségről kell beszélni mindig e rajzok láttán, holott kicsit darabosak, groteszken esetlennek tűnnek: egyáltalán nem könnyednek látszó, inkább nehézkesen gördülő vonalak, amelyekből tenyeres-talpas figurák, suta állatok és nehézkes fák kerekednek ki. De éppen ez a jellegzetes — mellesleg: nagy grafikai kultúrával és eredeti művészi tehetséggel kialakított — stílus adja meg a művek végső lényegét, nélküle a szellemes ötletek mitsem érnének: élességüket lekerekíti, harsányságukat tompítja, szatírájukat megértővé, vagy éppen csattanóbbá formálja. Így lesz a művek hangja gúnyoros, de nem bántó, groteszk, de érzéssel teli, mosolyogtató, de nem kinevettető, így lesz hiteles o fügefalevelet víztükörben próbálgató Éva, a tekintélyére vigyázó, okoskodó isten, s az ördög, akinek gonoszsága itt egy rossz kölyök vásott szemtelenségévé kedveskedik. Vagyis így tud emlékezetesen beszélni Effel minden rajzsorozata arról, amiről tulajdonképpen folyvást beszélni akar: emberségről, békéről. tisztaságról. Ezt a pedagógiai szándékot észre sem vesszük lapozgatás közben: csak szórakozunk. De így van ez jól, mert a jó művészet legtöbbször észrevétlenül tanít. Üdvözöljünk hát hatvanadik születésnapján egy nagy művészt,, aki megtanult, s bravúrosan tud apró, szórakoztatónak látszó ötletekkel a legfontosabbról beszélni. R. Gy. MEZTELENEK § ES HOLTAK | Norman Mailer könyvéről ű-innnnnnnnnnnnnnnaDDaaDDDDDtJDaaaafi Jósé Torres, a világhírű amerikai profi öklöző Mai- lerről beszélve kijelentette, hogy „Normannak kitűnőek a bal horogütései”. A rin- gek császára valós ütésekre gondolt, ugyanis nagyon sokat bokszolt a fiatal regényíróval, aki egyidőben Amerika első számú botrányhőse volt A meztelenek és holtak című regény Mailer minden eddigi legnagyobb bal horogütése — a fasizálódó amerikai társadalom ellen. Knock out ez a könyv, pontosan odatalált, ahová kell. az egyenruhába bújtatott amerikai társadalom kardcsörtétőinek képébe. A Meztelenek és holtak még az író politikai ellenfelei által is beismerten a legjobb amerikai háborús regény. Mailer 25 éves volt. amikor megírta, s önmaga művészi mércéjét azóta sem tudta magasabbra emelni. A mondanivaló az egyik, a japánok ellen harcoló amerikai katonai egység küzdelmeiben bontakozik ki. de korántsem egyszerű frontregény. A szerző a nyugati irodalom történetében először választja az igazságos háború megvívását témául úgy, hogy a bemutatott hadsereg egy igazságtalan társadalmi rend minden ellentmondását magában hordozza. — Mailer azt vallja, hogy egy ilyen hadseregben az igaz eszme, a „lobogó gondolata” — félreérthetetlenül a Roosevelt-i eszmeiségre gondol — nem juthat el torzítás nélkül az egyes katonákig, hiszen rengeteg a közbeiktatott stáció és mindegyiknek osztályjellege van. Elég kifejező vélemény ez az Újvilág hadseregéről. Az osztályhadsereg jellegéből következik, hogy a katonákat letörő drill és az emberi gondolkodás, az emberséges magatartás csap össze a háború viszonyai között. Elég ijesztő alapszituáció vonul végig a regényen: a fasizmus ellen küzdő amerikai hadseregben is fellelhetőek a fasiszta tendenciák. Az egyik főhősről, a parancsnokló Cummings vezérőrnagyról így vélekedik a kommunista szimpatizáns Hearn hadnagy: „Ha ő győz. a fasizmus évszázada következik”. Mailer a fasizmust. az amerikai politikai életet fenyegető rákos betegségnek tekinti és merő tiltakozás a könyve, s az egész eddigi élete. Zseniális regény a Meztelenek és holtak, kegyetlen vádirat mindenfajta embertelenség ellen. Olyan bátorhangú. amilyen a szerzője, aki a California egyetem vietnami napján olyan rádióbeszédet mondott, amelynek közvetítését az állomás alig negyedóra után abbahagyta. Beszédében értelmetlen háborúnak nevezte Johnson vietnami vállalkozását: „Lyndon Johnson, idefigyelj: ezúttal túl messze mentetek. Ha nem vonjátok vissza repülőgépeiteket Vietnamból, tudd meg, a fiatalok üldözőbe fognak venni... A nyilvános tiltakozás soha meg nem szűnő háborúját indítjuk meg... A fiatalok fényképeket fognak nyomtatni rólad, s elküldik mindenkinek, felakasztják mindenüvé, — fejjel lefelé.” A könyvet azok számára is ajánlani merjük, akik nem szeretik a háborús regényeket. hiszen az Ano- popej sziget harcai és elfoglalása csak ürügy az írónak egy nagyméretű társadalomrajz megírásához. (Magvető, Budapest, 196?.) Tiszai
