Szolnok Megyei Néplap, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-28 / 23. szám
8 SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1968. január 28. Í stván esténként elnehezülten ült az ágyán, lábát a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, rrrnt a makacs horgász, mindig kifogott egy képet, jelenetet- Marika éppen olyan barna, mint 6. éPPen olyan életrevalóan jókedvű, s a szeme nagy. csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem js tréfából; nem ikertestvérek maguk? Néni, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. „De- hát akkor hogy tehetted7 És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duzzadt mellét. Ez a test titkos vegyészete. Katonaéveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, jutalomból, akkor érte tetten. És a konyhában az anyós. a szelíd özvegy, aki nagy. kövér túrósbuktákat sütött mindig legkedvesebb vejé- nek. Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erősebb. Lógatta a lábát. A katonaságtól. de még saját nagycsaládú gyerekkorából otthonos volt ez a zajközösség. mégis egyedül érezte magát. A közeli italbolt, a ..Lordok-háza” sem vonzotta. csak kívülről nézett befelé, a zöldesbarna arcokat nézte, amelyek ott úsztak az ázalagos füstben. Leginkább ezeknek az arcoknak örömtelen elszigeteltsége tűnt a szemébe Külön-külön arcok ezek, egyik nem válaszol a másiknak. A jókedvű, minden kikiterjedésében keményen gömbölyű kultúros-asszocy gyakran faggatta; szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzalmat? Semmihez. A vidékiek, s az íttlakók nagyrésze vidéki volt. hetenként. kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencstésztával, valódi dunvhaszaggal. jöjjenek vissza. Megtörtént, hogy szombatról vasárnapra virradó éjjel másod- harmadmagával aludt csak a nagy teremben. — Te pajtás — szólította meg egy csupa lécből ösz- szetákolt fiatalember akit maguk között . Kerítő”-nek neveztek —. neked nő kell. jutna is, csak még nem vagy itt járatos. Én. példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét- Kövéreket. akiken nincsen kezdet meg vég és soványakat. akik olyanok a kezedben. hogy soha abba nem hagvnák. Milyet adjak neked? — Semmilyet. A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből többféle következtetést vont le; ..Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni... Ea az ember betegesen gonosz... Azonkívül, tudja. ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén...” István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újságot olvasott: amikor a kultúrosnő megkérte « jelenlevőket. ne széledienek el. mert amint meghirdették. azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél maid nekik, másrészt, lehet kérdezni is. István nem örült ennek, már vágyott emeletes ágyára. hogy végre megára maradjon. matrac és meny- nyezet között Az frónő valamivel nvolc után érkezett. — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak ég még a varsoráiukat is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, keskenymellű nő volt. haját lappadt kontyba fogta össze- Azonnal a vizeskancsó mögé ült. s pirosán erezett szemhéiait gyakran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogv 6* alkotói munkáiéban az erkölcs meg a fiatalság, férMatrac és mennyezet között Irta: VESZI ENDRE fi-nő kapcsolatai izgatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hang]a cémavékony lett és aprókat nevetett —. pedig én nem vagyok ellene a nemiek keveredésének — -s- mét aprókat nevetett, mintha egy láthtatatlan ujj csiklandaná —, egyidőb^n azt is híresztelték rólam, hogy prűd vagyok...” Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kérdezett senki. Az írónő keskeny arcán foltos Párosság ütött ki. — Akkor nekem volna néhány kérdésem —mondta. — Mondja el valaki, de egész nyugodtan, mondja el az életét. Nem szólt senki- A csatornázási váúalat emberei, a szálló lakói, mélyen hallgattak. nem mozdult- — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság! — István érezte a feszültséget és ezzel együtt a mulatságos helyzetet. — Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledke- zett valaki. A sovány kis asszonyt pofon verte a brutális válasz. István ekkor már tudta. ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút. Körös- körül. mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz. száraz, erős nevetés hangzott. István lassan fölállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón- A nagyváros itt laposan v'dékies. A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítő(Szlovák György rajza) A nő ott ült az Időtől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságában felállt s az emberek közé ment. Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, kiterített munkaingek. Megszólította az embereket. és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen. megmozdíthatatlan masszába kerültIstván kerek, nagy barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a símaszálú haj egészségesen tömött. — Falusi ember? — állt meg előtte biztató arckifejezéssel. István kurtán válaszolt— Kőszegi. Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem. — Szép város. Gyöngyszem. És miért szánta rá magát, hogv otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Jurisich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja szárnya épült, volt egy kalyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bolgárkertészek okosan parcellázott földjein görbült meg. Sokat csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszönhette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus lakodalmon. ahol agyagban sütötték a kacsát, s a parazsat táncolták körül mezítláb. Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem volt igaz- De a szándék, hogy mindenkiben, akit valami rejtélyes ok a szívéhez közelített. rokonának fogadjon, szétvert minden logikát. Rafaelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya. Etelka, világszép lány, de őt csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő, és külföldi turnén volt éppen. Az öreg, hacsak nem Etelkáról beszélt, egykori lovait emlegette. Ezek a lovak törpe igáslovak csupán, öntözőkereket vonlak egykor, kikopott egérszürke szőrűek. nagy domború szemükben a szolgák kiolthatatlan reményével. És mégis, táltos lovakká lettek Rafael nagyotmon- dásában. homlokukon kiütközött a hófehér csillag és tomporukon aranybarnán csusszant a reggeli fény! Rafael egyszer komoran kifogásolta István öltözködését. — Nem iárhatsz Ilyen topisan, fiam — mondtaA bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget. Rövidujjú habselyem ing volt, szürkés mezőben kétlábon álló oroszlánokkal. Kevés szürke mező és sok ágaskodó fekete oroszlán. Az elárusítónő némi kajánsággal csomagolta be az oroszlánmintás inget. A következő nap szombat, volt, A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt tartották, nem mehettek haza vasárnapra- Ezen az estén, amely amúgvis sűrűsödött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlánmintás inget és elsétált az ágyak között. Egy fiatalember ellenállhatatlanul fölnevetett. Követte eaT másik. „Kerítő ’ felkukorékolt a ferde gvö- nyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan búra alatt áttetsző holdfényben álltak a fekete házak. István „Kerítő”-höz lépett- Nyugodtan megkérdezte; — Érzed a hajnalt, kakas? Valaki oroszlán módra elbőgte magát. — Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlánjaidat? — szólt egy vicces, törpearcú öregember. Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül. — No te nagy különleges! Fölvetted a cirkuszi gúnyát? — aki most szólt kormosarcú. hatalmas ember. A törpearcú a szemébe röhögött — Ha ebben az ingben lát a feleséged, talán nem is hűtlenkedik. igaz? Erre odaütött- Mindenért, ami akkor és azóta történt. Többen is rázúdúltak, érezte az öklök kemény igazságát, saját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az emeletes vaságyak sa levetett gumicsizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt. csak rettenetesen fájt neki, hogy ezek is őt verik. Aztán már nem őt verték. de egymást. Kettészakadt vélemény és tábor Az asztalra borult, körülötte az emberek ordítozá- sa. Végül minden elcsendesedett. Valaki szivaccsal lemosta az arcát. Ketten fölemelték és gyengéden elhelyezték az ágyán. Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság. Ember és tárgy leleplezve feküdt a helyénValaki tejet és zsemlyét adott föl neki. Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja a reggelit. Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs jól. A közeli remízből most indultak az első villamosok. Gácsi Mihály: Warnemünde! vázlatok Ladányi Mihályt VERS Zsíros hajuk benőtte nyakszirtjüket és vastag csomókban tapad pattanásos homlokukra, texas-nadrágjuk kopottra smirglizett, falkában csörtetnek fel a villamcsperonra, ahol az öregek, akik két háborúból zötyögnek vissza az [áhított ülőhelyeken, az óvatosak, akik két háborút megúsztak az óvó[helyeken, s a hivatalban térdepelgetők (őszinteség kizárólag csak [illemhelyeken) fejüket vízszintes síkban billegetik és utálkozva néz[nek rájuk akik még nem indultak el parancsszóra megdögleni, még nem görnyedtek bele, még nem alázatosan tisztességtudóak, még van bennük valami elemi módon emberi... Simonyi Imrét Szomszédolás És esténként majd összegyűlnek újra... Egy szál citera szól majd, az eperfás udvaron — az egyetlen udvaron — az egyetlen eperfa alatt — egyetlen citera. Ahogy az eperfa gallya három portára ahogy a citeraszó három határra — szomszédolás! szomszédolás! — tizenhárom portáról hatvanhárom határból így gyülekezünk kedveseim — ölelőn mint az eperfa gallya — keményen mint a citeraszó. És meséltek majd újra kedvesek hogy így volt meg úgy volt hogy nagy hó hullott azóta bizony jég csapkodott farkascsordák martak rögeszmék meg hogy olykor a nap is kisütött — egyszóval hogy így volt meg úgy volt leikeim. Mert esténként majd összegyűlünk újra. De akkor már egyetlen dallamot tudjatok egyetlen dallamot mely önmagára hasonlít csupán egy kevésbeszédű szót de az aztán fedje is a fogalmat egy puszta számot de az érvényes legyen egy asszonyt valahol akihez menni érdemes és ottmaradni a házról azt hogy tető alá került s magunkról csak annyit hogy beköltöztünk végre. S hírt tudjatok egy olyan nagyvilágról amely akár hófúvás idején felkerekedni volna hajlamos s bekopogtatni a messzi szomszédság a megszelídült rokonság nevében.
