Szolnok Megyei Néplap, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

1967. december 24.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

II

Jobbágy Károly:

Amíg a csillagszóró perceg

s szikrája robbanva röpül, orrodba fojtó szaga ül, gondolkozz el - csupán egy percet - mi lenne ha.i ?

ez a karácsony éjszaka

csodát tenne és szárnyat adna

s a kilőtt golyó nem zuhanna

erőt vesztve, hanem suhanna,

száguldana a föld körül;

minden kilőtt gépfegyvertöltény

míg célt nem ér » mert ez a törvény **»

repülne, amíg ideéri,

nyárból ide, hol peng a tél,

itt süvítene cefetül;

itt vemé át az égő gyertyát,

hogy hullanának a cukorkák;

s a „békesség” a lenge tüli,. mely úgy tűnik, hogy van és altat, ölében hordja a nyugalmat s boldog jövőt nevetve szül.. egyszeriben csak leomolna, futnánk kiáltva és sikoltva, átkozva létünket belül..

Ám ne ijedj meg!

Mert hogy van vonzása a földnek, a golyó itt senkit sem öl meg ott fütyül gyilkos végzetül Távol-Keleten a vadonban, ahol ma épp úgy Karácsony van, akár csak itt, és bomba is van, téged

csupán csak

elkerül.

Aki éjszaka é

Égi titkokról vall az ország első női csillagásza

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Csillagászati Tanszékén találkoztunk. Kerestem benne a különlegeset, a jegyet, amely megkülönbözteti a tudóst a hétköznapi embertől. Szemben ült velem az ország első női csillagásza, aki már 35 éve hűséges kísérője a bolygónak, tudósa a váltakozó égi képeknek. Egyszerű, halkszavú. Inkább álmodozó, mint robbanékony. Mintha nehezére esne vissza-visszatémi az e világra, a földünk érthetetlen forgására.

— Imádtam a verseket, a

színházat. Még történelmi drámát is írtam, — mutatóujját sokat sejtetően a magasba emeli, kislányosan, pironkodó büszkeséggel mosolyog. — Aztán egy fizika-órán. Bodrossy Félix tanárom a Bohr-féle atom- modellszerkezetről beszélt. És én megéreztem. hogy számomra a természettudomány az igazi. S a kockás lapok versek helyett számokkal, matematikai feladványokkal teltek

meg. S attól kezdve semmi más nem számított.

A humán-beállítottságú család csak csodálkozott a pálforduláson. A mai Eötvös Lóránd Tudomány egye. tern elődjének, a Pázmány Péter Tudományegyetemnek lett a hallgatója. Ahogyan meséli: „Vadul, elszántan, minden mást felejtve tanulni kezdtem. Matematika, fizika szakon. És fakultatív csillagászatot is hallgattam. Volt esztendő, hogy csak ketten jártunk az akkor kozmográfiai tanszék előadásaira. De mi ketten aztán száz helyett!”

Kitüntetéses diplomával végezte az egyetemet. Sok száz pályázó előtt a Műegyetem Fizikai intézetébe fizetetten gyakornoki beosztásban. Három évig egy fillért sem kapott.

— Mindennap meg kellett küzdenem a jogért, hogy másnap is bemehessek az intézetbe. A szín- képelemzés érdekelt. a molekula-, az atomelmélet. Mégis a munkám főleg az

edénymosogatásból állt a laborban. Rettenetes dolgokat végeztettek velem. De ott voltam a tudomány közvetlen közelében és érett bennem a mag, terebélyesedett a sok új ismeret. Jól emlékszem egy párbeszédre: „A maga keze csupa seb, véresen vörös — mondta az adjunktus —. A salétromsavtól, semmi az egész.” t

— „És csinálná tovább is?”

— Természetesen, adjunktus úr, válaszoltam. „Szóval nem sikerült magát elriasztanunk innen?" Miért. el akartak riasztani? ,,Nem vette észre?"

Nem, — válaszoltam.

Az 1933-as esztendő a válság Után a fellendülést és a fasizmust hozta a világra. Balázs Júlia már doktor Ismét sok száz pályatársa előtt „futott be” és megkapta az első. bár ismét csak gyakornoki, fizetéses állást, öt évig hetvenöt pengőt.

— Aztán este, amikor először ültem a távcső elé. először néztem farlcassze- met az éggel, a jövőmmel, mintha elhomályosodott volna a lencse.

— Dolgozhattam. A kezdetben a Meridián-műszer volt a fegyverem. Időmeghatározást végeztem. Mi adtuk a MÁV-nak, a hivatalos szerveknek, a pontos időt. Éjjel egyedül a kupolában. még féltem is.

— Eleinte rettenetes magányos voltam. A csillagos ég poézisa egy csillagásznak csak a munka megkezdésének lehetőségéi jelzi. Szeretem a téli éjszakát. Ha tiszta. holdas. Tizenkét órát ülhetünk a távcső előtt, szabad ég alatt. Ez az észlelési idő. A sat ját csillagomat, a kutatási területemen követem, figyelem a fény változását,

— Már régóta szerettem volna megkérdezni, és ön erre a legilletékesebb. Van-e valami, igazság a csillag- jóslásban?

— Egész életemben küzdöttem ellene. Ez a csillagászok vörös posztója. Szinte már mindent tud az ember. Technikával csodákat ér el. s mégis hisz sok ezer éve kialakított babonákban. Az / Oroszlán-csillagképet nyugodtan nevezhetnénk János-hegynek. s a Vízöntőt hamutartónak. Ennyire nincs jelentősége az egyénre. Egy azonban tény, hogy az egész földi élet a Kozmosz hatása alatt áll. A Nap sugárzása, természete határozza meg a biológiai életet. De az egyéni ember sorsára ebből nem lehet következtetni.

Lassanként megtanult éjszaka élni, nappal pihenni. Persze a gyermekei ebbe nem egykönnyen egyeztek bele. Hiszen ők az emberek normális életét élték, mind a négyen. Nappal fönt voltak. s éjjel aludtak;

— Ennek a következményét könnyű kiszámítani. Évekig csak néhány óra jutott alvásra. De felneveltem mind a négyüket. Két ikerfiam műegyetemista, gépészmérnökök lesznek, és válogatott síelők. —Talán erre a legbüszkébb. — Kislányom kitüntetéses diplomával végezte az Iparművészeti Főiskolái, belső építész és elégedetlen. Valami csodás szépet akar csinálni. Legidősebb fiam régész, ö keresi a Triász-kert csigáit, nem találja.

Még egy kérdést. — Milyen hatással volt őrire, mint csillagászra, hogy a szovjet rakéta elérte a Vénuszt?

— Kicsit lehangolt, azért, mert titokban reméltem, hogy egyszer valahol még találunk életet. De hát úgy látszik, a naprendszerben egyedül vagyunk.

— Mint tudományos siker, csodálatos! Ezt igazán csak egy csillagász értékelheti. Egyáltalán kiszámítani az égi mechanika útján, s aztán nesze, technika, oldd meg! A két lábra állás óta talán min-, den csak azért történt, hogy egyszer ez a nagyszerű lény. az ember, elhagyhassa a Földet.

Regös Istvin

E

mbernek egészen Ifjú, újságírónak és költőnek pedig csak inas voltam akkoriban. — Kóstolgattam az életet, megírtam néhány kócos újságcikket, néhány verset is. de a faluról mindig csak a faluról. Akkor azt mondta nekem irodalomban jártas öreg barátom:

— A fiatal Jeszenyin költeményeihez hasonlítanak a te verseid...

— Kiéhez? — kérdeztem, mert akkor még nem is hallottam a híres orosz költőröl.

— Hát Szergej Jeszenyinéhez,

— Ja* igen — biccentettem fülig elvörösödve, restelltem tudatlanságomat, járatlanságomat a világirodalomban.

De erőmet legénykedve próbálgattam. Egy lelkes pillanatban elhatároztam, hogy elbeszélő költeményt írok. Olyan poémát, ..ogy megcsodálja a világ. Muzsikál majd minden sora, cseng a rím, mint az üvegcsengő, két világ ütközik össze benne kérlelhetetlenül, hiszen arról íródik, hogy egy párttitkár belé- szeret egy zsírosparaszt csodaszép lányába.

öreg barátom jeges vizet zúdított a tüzemre.

— Ne írd meg — mondta — felesleges fáradtság lenne, hiszen Jeszenvin megírta. Olvasd el az Anna Sznyeginát, abban majdnem ugyanez a szituáció.

Kerítettem egy Jeszenyin kötetet, elolvastam a gyönyörű poémát, amelyben

Jeszenyin elregéli a forradalom viharába sodródott költő és egy cári tisztfeleség csodaszép szerelmét. E pillanattól kezdve mindennapi olvasmányom volt az Anna Sznyogina. A hősnő kilépett a könyvből, láttam megelevenedni, láttam törékeny termetét, apró kezét, fehér arcát, szomorú szemét. Irigyeltem Jeszenyintől a poémát is, az asszonyt is, s bármerre jártam az országban, lázasan kerestem, kutattam Anna Sznyegina magyar- országi mását.

Akkor azt mondta nekem a szerkesztőm:

— Ülj vonatra, utazz el valahová, hozz egy riportot arról, hogyan élnek ma a falusi fiatalok.

Elutaztam egy istenháta. mögötti falucskába, találomra bekopogtattam a szélső ház ajtaján és ott egy olyan lányt láttam, hogy rpajdnem felkiáltottam az örömtől. Hiszen ő az, akit keresek. Ö, talán 5 lesz a magyarországi Anna Sznyegina. Arca, keze* finom volt. mint egy grófkisasszonyé, szeme szomorkás. a szava pedig olyan barátságos, mintha a húgomhoz toppantam volna be váratlanul. Megmondtam, hogy ml szél hozott, de nem lapoztam fel a jegyzetfüzetemet. hiszen anélkül is megjegyeztem minden szavát. Túlságosan finom kezén, túlságosan fehér arcán megakadt a szemem. kérdeztem is azonnal:

— Hogy lehet az* hogy magát nem fogja meg a nap, meg a szél?

Szomorú mosollyal elhúzta a szája sarkát.

— Mert az apám nem enged a napra, meg a szélre. Azt mondja, ő el tud tartani egy lányt meg egy asszonyt. Tanulni sem engedett, mert akkor a vákedvét, hát azt mondtam \ neki kedveskedve;

— Hanem tudja-e Annácska. hogy Maga kísértetiesen hasonlít egy pesti színésznőre.

Felragyogott a szeme.

— Igazán? Melyikre?

ipiiiiiiíiiiiiiiiiii iiiniiiiiiiiiiiiiiiii

| SIMON LAJOS:

liiiniiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!

rosban kellett volna laknom.

— Hát mivel tölti a napot? .;. Annácska?

Csodálkozva nevetett.

— Hiszen bemutatkoztam. Mondtam, hogy Mari vagyok.

— Nekem akkor is Annácska.

— Ahogy akarja — mondta beletörődve —, de hogy a kérdésre feleljek: itthon ülök, gondolkodom, néha szomorkodom.

— Vannak barátnői?

— Vannak, de dolgoznak;

— Udvarló?

— Apám minden fiút elmar mellőlem. Azt mondja, egyik sem való hozzám. Nem tudom kire vár;

Megsajnáltam szegényt fel akartam deríteni a

— Nem mondom meg. Hanem tanácsolok valamit. Amikor senki sem látja, álljon a tükör elé és mondja el háromszor egymás után. hogy tükröm, tükröm mondd meg nékem, melyik pesti színésznőre hasonlítok.

Vele töltöttem a napot. Elkísért a barátnőjéhez, összebarátkoztatott a fiúkkal, s olyan gondosan megmutatta a falut, mint egy hivatásos idegenvezető. Búcsúzáskor. amikor még fogtam a kezét, azt mondta kicsit szégyenlősen:

— Nekem is lenne egy kérésem, ha meg nem sérteném. De ne nevessen rajtam!

— ígérem, hogy irtózatosan komolyan hallgatom.

— Maga könnyebben hozzájut, küldjön nekem néhány fényképet a pesti színésznőkről...

Nem állhattam a szavam, úgy nevettem, hogy a szemem teleszaladt köny- nyel.

— Nem bízik a tükörben Annácska?

Arcába szökött a vér. úgy mentegetőzött:

— Nem azért, csak gyűjtöm a képeket.

Már az autóbusz lépcsőién álltam, amikor utánam kiáltotta;

— Férfiképeket Is küldjön... legyen szíves...

Ettől én pirultam el, nagyon szégyelltem az iménti nevetésemet.

Téltek, múltak a hetek, néhány hónap is elszaladt, amikor ismét eszembe jutott az én Anna Sznyegi- nám. Karácsonyi ajándékokat vásároltam éppen, amikor egy dohánybolt kirakatában megpillantottam egy f sereg színészportrét. Erről eszembe jutott a lány zavart arca és ígéretem. Nem gondolkodtam sokat kabátom zsebét teletömtem színészképekkel és fiatalosan. hebehurgyán felpattantam a legelső vonatra. Ott. a városban tudtam meg, hogy mert karácsony este van. neftt megy már aznap autóbusz a faluba. De engem már semmi sem tarthatott vissza Mintha valamelyik garabonciás kései utóda lettem volna, nyakamba szedtem a lábam, nekivágtam a háromórás útnak. Még nem hullott le az első hő. feketP volt a karácsony, erős szél fújt. de az is engem segített, szinte szárnyára vett, mint az álom. Jókedvem volt. úgy emlékszem dúdoltam. fütyörésztem, olyan tisztának még sohasem éreztem a szívem.

Talán félúton jártam, amikor rámtört a veszedelem. Mintha nagy sötét erdőbe tévedtem volna, fölöttem, körülöttem elfeketedett a világ s olyan hirtelen. mint a májusi záper. megeredt az eső De nagy. hideg esőcseppek kopogtak a kalapomon, buzgón, kitartóan. Menedék után néztem, rátaláltam egy közeli sealmakazalra, belefúrtam magiam a szalmába, mint a csavargó, mint bújdosó. A nyirkos szalmában azonnal csontomig hatolt a hideg később átázott rajtam a vékony szalmaréteg, majd a télikabátom, a zakóm, a2 ingem, zsebemben dideregtek a színészek meg a színésznők, hiába óvtam őket szinte a szívem melegével. Ott a kazalban töltöttem az éit. melynél a betlehemi éjszaka sem leheteti csendesebb. Hajnal felé. amikor elcsendesedett a? eső, kikászálódtam a szalmából, aztán szomorúan visszafordultam. Nem az elázott ajándék miatt fordítottam hátat a falunak, hanem eszembe jutott, hogy ázott-sáros öltözetemért talán ki is kergetne a házából az én Anna Sznye- ginám rátarti édesapja.

Azután még sokáig emlékeztem a lányra is. arra az éjszakára is. A lány emlékétől sokáig fájt a szívem, bal térdem pedig olykor még m t is sajog a reumától.

, Gácsi Mihály: VADÁSZPIHENÖ