Szolnok Megyei Néplap, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-12 / 268. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1467. november ÜL HÁMOS GYÖRGY: Hogyan kerülhetünk címlapra ? A rról a fiatalemberről ” szeretnék néhány szót szólni, akinek eseteit bizonyára valamennyien olvasták a különböző lapokban. Ez a fiatalember, akinek bűncselekményeiről beszámoltak az újságok: szemrebbenés nélkül azt állította magáról, hogy ő fotoriporter. A nagyobb hatás kedvéért még egy fényképezőgépet is szerzett magának. Az olvasó most azt gondolhatja: ez nem is olyan nagy szélhámosság. De emlékezzenek csak visz- sza a tudósításokra: mit csinált ez a magas, fekete, jóképű fiatalember a fényképezőgéppel. Nem kevesebbet, mint hogy csinos, ifjú hölgyeket fényképezett le a géppel. S ha még csak lefényképezte volna őket; de azt ígérte nekik elvetemültségében, hogy valamelyik képes folyóiratunk borítójára fognak kerülni. A tudósításokból megtudtam, hogy száz körül lehetett áldozatainak száma. Amiből arra következtettem, hogy a borítóra kerülni az élet legnagyobb élményei közé tartozik. Talán egyenlő az élet értelmével. A csinos, ifjú hölgyek hittek a csalfa szónak, hiszen azt tapasztalhatták, hogy képes folyóirataink borítóján — elöl is, hátul is — csinos, ifjú hölgyek mosolyognak a standokon a járókelőkre. Joggal remélhették tehát, hogy egy nap órájuk is sor kerül. A fiatal nők hiszékenységének ez a vámszedője ezzel a nagyon is méltányolható reménykedéssel élt vissza rútuL Mint olvashattuk, utcán, villamosom s egyéb járműveken a tetszését megnyert csinos lányokat és asszonyokat szólított meg, fotóriporterként mutatkozott be, közölte, hogy a hölgy arcéle, karaktere, tekintetének lágysága stb. rendkívül alkalmassá teszik az illetőt arra, hogy a megnevezett képeslap borítójára kerüljön. — A megszólítottak ezt általában jólesően vették tudomásul, s követték a fényképezőgépes fiatalembert abba a környezetbe, amely a fotoriporter szerint, arc- élük érvényesítésére a leginkább alkalma*. C zegények, sajnos, so^ hasem kerültek fel a borítóra, mivel egy álfoto- riporter fényképezte le őket az arcélüknek legmegfelelőbb környezetben, legtöbbször egy sűrű erdő közepén. S ha még csak lefényképezte volna őket, de, mint olvasom, erőszakoskodott is velük. Ezért is kapta a megérdemelt börtönbüntetést. Nem tudom a börtönben olvasnak-e a rabok újságot, s érdemes-e intelmeimet egyenesen a bűnöshöz intéznem. Arról értesültem, hogy az angol börtönökben már a televíziót is felszerelték, mégis egyre több rab szökik meg. Vagy talán éppen ezért? Ha tehát az elítélthez nem is, a hasonló kísértéseknek kitett csinos lányokhoz volna néhány megszívlelendő szavam, hogy öntudatukat és ellenálló képességüket erősítsem. A fotóriportereknek van rájuk szüksége, s nem nekik a fotóriporterekre. Ha valaki, akinek vállán mutatós fényképezőgép csüng, megszólítja önöket, mondván, hogy éppen erre az arcélre, s erre a típusra lenne szüksége a lapjának — efelől még valóban lehet fotoriporter, aki jó borító-modellt keres. Ha kedvük van őt segíteni munkájában, akkor se gyanakodjanak, ha dúslombú fáktól körülvéve, mintegy a nyarat szimbolizálva, nagy rőtlombú fák között az elmúlás eleven kontrasztjaként óhajtja önöket megörökíteni. Illetőleg, a borítóra tenni. Ez mind lehetséges és elfogadható. De ha már azt mondja, hogy egyéniségük az erdő szélén nem érvényesül, csak az erdő közepén: inkább mondjanak le a borítóról. S méginkább tegyék ezt, ha az erdő sűrűjében — mint olvastam — bikiniben, vagy hiányos öltözékben kívánja önöket a képeslap borítója számára lefényképezni. Ebben az esetben a maximális gyanakvással fogadják előterjesztését, mert könnyen ki- tehetik magukat annak a veszélynek, hogy semmiféle borítóra nem fognak felkerülni. Hazai képeslapjaink ugyanis ilyen természetű borítókat nem közölnek. É n megértem azoknak *■ az áldozatoknak mélységes elkeseredését, akiket a csalárd fotós ezzel * a módszerrel — még a hagyományos fáradtságtól is megkímélve magát — levetkőztetett az erdőben. El tudom képzelni, mit érez- - tek, amikor rájöttek, hogy ♦ ebben a hiányos öltözékben egy közönséges szélhámos előtt mutatkoztak meg anélkül, hogy a lap több tízezres vagy százezres olvasó tábora bármit is láthatott volna belőlük. Sajnos, nem ismerem az ügy aktáit, s így nem tudom pontosan, a feljelentők mit róttak fel leginkább a bűnösnek: azt-e, hogy az erdőbe csalta őket, azt-e, hogy erőszakoskodott velük, vagy pedig azt, hogy nem tette őket a borítóra. Büntetőjogilag hzt hiszem, csak az első kettőért lehet felelősségre vonni a bűnöst. De hát más a jog és más a női lélek, kJ ői lélek? Már megint igazságtalan vagyok a nők rovására. Mintha a férfiak nem szívesen kerülnének a borítóra. Csak ők nem olyan őszinték, mint a nők. Emberek vagyunk: valljuk be, valamennyien szívesen kerülnénk a borítóra. Jellemző rám, hogy már foglalkoztam is a gondolattal — mióta erről a bűnügyről olvastam — hogyan lehetne kihasznál ezt, a minden emberben szunnyadó borító-vágyat. Veszek egy fényképezőgépet — színeztem magamban a bűnös képzelődést — s a KÖZÉRT-ben a kedves kislánynak, aki arra való tekintettel, hogy beteg vagyok sovány sonkát ad nekem, bár egyre érezhetőbb gyanakvással — megígérem, hogy a borítóra fog kerülni. Lefényképezem a kalauznőt, aki arra buzdít, menjen csak befelé, bér ez fizikailag lehetetlen: s kilátásba helyezem neki a borítót. — Megígérem a szerelőnek, aki egy hete nem tud időt szakítani arra, hogy megjavítja a tartályt. Lefényképezem a pincért, ha egy félórán belül kihozza a kismenümet. A tükere- sekről, akik a kokszot hozzák: hogy ne keverjenek bele port, vizet és terméskövet — csoportképet készítek. Természetesen a borítóra ..« Jankovieh Ferenci 7őúzat húznak /eZ Házat húznak fel udvarunkban, megy ez: varázsos gyorsasági tegnap semmi, s ma félig itt vart, mint növény, növekszik a ház... Dolgoznak, s figyeld csak, mindenből kihabzik valami zene: gyúrógép, ahogy földet döngöl, mint titán-lépés üteme. Vékony a horgany, így ha vésik, szavára elriad a nesz: félig zenei bang, recézik t bong a kalapált fémlemez. Üj bong, picit talán lúdbőrzó, új zenekarba illenék: bed mát határt karcolt a körző, találd ki, mit; nem zene még * Csak e fül képzeli, bogy milyen: valami vásás, kissé más • valahogy úgy, bogy bele Ulfen a korcos lapátcsusszanás, a sóderzaj-szikrázót vad-kők ropogó lángja, mely hideg: szőrös bang, mintha jéggyöngy esnék, hallatán borzad az ideg S lebet a ritmus az eészben oly tömpe, dermedt koccanás: Ízig rándító, mint a kézben kőt összeütött kalapács. ßß lyan mély kottyanók voltak a Kanászér szélin, hogyha a zsombíkok közé álltunk, csak épp a fejünk látszott ki. Sokszor bújócskáztunk itten kutyú koromban. Persze, csak ősz felé. amikor a kottyanók mán kiszáradtak. Tavasszal aztán mindig gunyhót csináltunk sárból a Kanászér partján. Fűzfahusángokból eszkábálni szelement és horogfákat. Még ajtót is csináltunk rá aranyfűz-suhából. Még kéményt is, Aztán kölcsön kértük Kosár Pista bácsi pipáját és eggyőnk beült a gunyhóba s szíjta a pipát, ahogyan csak bírta, hogy minél nagyobb füstöt csapjon. A többiek meg kintről nézték, miként kojtol * kémény. Kojtolt biz’ a. Persze, az ilyen pipakéréseknek ára volt, mint városhelyen a piócának. Ugyanis Kosár Pista bácsi gulyásember volt. — No hé, itt a pipa, oszt csapd vissza a jószág elejit — nyomta számba igen sokszor az égő pipát. Én meg, Uram-Isten, rohantam ész nélkül. Aztán azzal is nagyra voltam a fattyúk előtt, hogy Pista bácsi beengedett a gunyhójába. Neki rendes kontyos gunyhója volt a falu szélin. De volt Pista bácsinak teke- rője is. Azonban csak esteden játszót, harmatszálltakor, ha a jószág beállt az „állás”-ba. Néha magam is tekergettem ezt a furcsa muzsikát, de más emberfiának kezébe nem adta volna öreg hangszerszámját. Azonban a gyerek mindenre ráún. Engem se tudott már Pista bácsi magához édesgetni. Nem. Mert a pipától mindig csuklottam, meg megfájdult a fejem. Néha még a gyomrom is fölfordult. Aztán egészen elmaradtam a Kanászér partjáról. Egyszer, hogy, hogynem, hallom a fattyáktól, hogy Pista bácsi kiskocsit csinál. Erre én, mint betek óta koncsorgó kutya, oda oldalogtam a vén gulyáshoz. — Minek gyüttél? — kérdezte szúrósan. Két kezét hátra tartotta, hogy meg ne láthassam, min munkálkodik. — Elmehetek — vetettem oda szörnyű röstellkedéssel. — Mehecc! Le is út, föl is út! Azzal megfordultam, hogy megsebzett kicsi szívemmel világgá fllSScllc — Megállj! — kiáltotta utánam. — Nem állok én — szutyog- tam, de azért visszanéztem. — Lajkó fiam... kacagta harsányan. — Csak tréfaképpen izél- gettem veled. Mit gondúsz, kié lesz ez-e? Ámulatomban még máig is csudállom, hogy nem esett le buksi fejem a nyakamról. Mert Pista bácsi kezében egy igazi kiskocsioldal volt De még milyen kocsioldal. Volt azon minden a világon, amit csak a bognár- kovácsész el tudott képzelni A felső és az alsó oldalcső között olyan arányosan álltak a zápok, mint a létrába a fogak. Még sa- roglyahorog is volt mind a két végin. A vasalásokat laposra kalapált rézdrótból csinálta. — Hát a kereke? — kérdeztem szorongva. — Gyere! — fogta meg a kezemet. Oda vezetett a gunyhójá- hoz. Matatott egy cseppet a guny- hó nádkorcába s mindjárt előkerült a négy kerék. Egész telkemből felkacagtam. Olyan aku- rátus volt az mind a négy, mint az igazi kocsikerekek. A talpfáit, a küllők, az agy, mind-mind olyan volt, mint az igazi. — Majd ráfot tetetek rájuk — kacsintott rám. Aztán előkerült a kocsi alváza. Sárga drótból voltak a csatiások. A förgetyűn még szarvak i* voltak. — Osztán kinek csináta, Pista bácsi? — kérdeztem szorongva. — Tanáld ki! — Izé... Tán ax Atkári faty- tyúnak? — Eriggyé mostan, fördicsd meg a marhákat, aztán mindent ' megtuccl Ügy elrohantam-a marhák eleit visszacsapni, mint a nyíL — No hé, neked csináltam — mosolyodott rám, mikor nagy- lihegve visszaértem. — Nekem? — hitetlenkedtem. — Neked... Csak elsőbbet még ráfot tetetek a kerekekre a kováccsal. — Köszönöm — hebegtem hálálkodva. — Szén nem ingyenbe adom én eztet — Neem? — rémültem meg. Azt hittem pénzért akarja adni. — Vasárnap majd pásztorítasz helyettem — kacsintott rám. Erre megkönnyebbültem. — Hát maga?... — Nekem dógom lesz — ke- vélykedett a gulyás. — Beiratkozunk Bársony Verka nénéddel. — Csak menjen, Pista bátyám. Maid el leszek én a jószág körül. — ösmertem én Bársony Verka nénit i*. özvegyasszonyka volt, két magamfajta legényke édesanyja. Eljött a vasárnap. En már kis- fölöstök után elváltottam a gulyást. Szorgalmasan legeltettem egész nap. Csak a sötétedő este vetette haza Pista bácsit. Másnap megint a jószág mellé parancsolt, hogy neki a kováccsal lesz dolga, mert tegnap nem tudta a ráfokat megbeszélni. Harmadnap megint magamra hagyott a jószággal. Aztán vasárnap újra. Mindig azzal jött elő a faluból, hogy a kovácsot szidta, szapulta, amér nem csinálta még meg a ráfot, de azért én ne törődjek semmivel. Hát én nem is törődtem, hanem egész nyáron gulyáskodtara Pista bácsi helyett. ősz felé egyszer édesanyám beszalajtott a faluba élesztőért No, én akkor is loholtam kifelé a pusztára, mert Pista bácsi nagyon rám parancsolt, hogy okvetlenül leváltsam őtet máma. Hát Uram-Istenem, a falu végin a Bársony Verka néni két gyerekébe botlottam. S mit csináltak éppen? Az én kiskocsimat húz- gálták, Ügy megharagudtam Kosár Pista bácsira, hogy csak tavaly békültünk ki egy disznótorban, ahol ő volt a tekerős. De a ku- kásdöngölőt még most is különben eljárta, mint ezek a mai nyim-nyám legények, pedig már a kilencvenharmadik esztendejét tapossa. KÁDÁR LAJOS: A KISKOCSI
