Szolnok Megyei Néplap, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

»September S.

Mestrovics maga alkotta szobor mása

HELTAS 3EMŐ:

agy elszántság kell ahhoz, hogy az ember másodízben is végigélje azt a nyolcvan esztendőt, amelyet több-kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom, csüggedés, csalódás, köny- nyeíműség, hiba, elfáradás, föltápászkodás, lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, siker, kudarc és mi más minden fér bele kényelmesen ai^ba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról el- lágyulás, panasz, hivalkodás és szépítgetés nélkül őszintén és hűvösen beszélni, úgy mintha mindaz, ami történt, más valakivel, távoli idegennel történt volna meg? Megbízhat-e az író abban, hogy adatai idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, rombadőlt, elpusztult A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már őt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író mindenre, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévednie?

És mindenekelőtt: érdemes-e önön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író, hogy mindenáron különb embernek ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemre méltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges, hiúság, a csökkentés álszemérmesen káros szerénykedés. A két véglet között, mint a klasszikus Scylla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős rossz regényt írjunk, — amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal? Az írásihoz ezen felül idő is kell; — Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket,

H

atvan-hetven év óta

fölhalmozódott föl- jegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt emlékezéseim megírásához hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt Megrémített, fölkavart Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, aprő-csépró anekdó- ták meredtek rám a megsárgult papírosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoznak. Itt-ott magam sem értem már őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket Minek? Megtudom belőlük az élmúlt 60—70 esztendő történetét írni? — Nem Is akarom, A magamfajta szeszélyes versiró és jámbor tréfálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, tolakodóan kilépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűn és kérlelhetetlenül kijelölt számomra. Valamikor régen egy lelkes kis diák- Umy nfl&m akarta- doktori

értekezését megirni, Né- gyessy László dr., az egyetemen az irodalomtörténet tudós professzora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosán figyelmeztette a kislányt:

— Korai! Várjunk vele, amíg meghal.

Jó, hát vártunk. A kislány közben férjhez ment és négy gyermeket szült. Négyessy professzor úr pedig meghalt Én egyelőre élek még. Az értekezés sohasem készül eL

M

it tehet hát a magamfajta nyugtalan ember, amikor egy elmúlt világ derűjéről, bajairól, és furcsaságairól próbál mesélni? Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaré- költő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberek- ' kel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel, az első gázlámpával, a villamos világítással, a telefonnal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülőgéppel, televízióval, az atombombával, mindennel, ami ma már nem a feltalálók agyréme, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése többé, hanem megszokott, megunt mindennapi valóság a kisgyermekek számára is.

Mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani, olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számára talán nem Is volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy-egy esemény, — amelynek népeket izgalomba fűtő fontos voltára azért nem tudtam figyelni, mert ugyanakkor egy nyolcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem a fejemet. Nem törődtem a világgal; a világ annál kevesebbet velem. Idegenkedtünk egymástól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhova vetődtem is, Inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római Ceasarok korában vagy a XVIII. század forradalmi Párizsában, mint „Helyben, Mária utca 12." Zárkózott ember voltam, valami hűvösség- áradt ki belőlem, sokan azt mondták, hogy gőgös vagyok; Nem voltam az. Inkább ostobán sértődött és rémülten szerény. A kis elégtételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól* as ömlengést® és az olcsó gyöngédség fitogtatásátóh Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem; Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az a fontos csak, hogy nevessenek rajta; Igaz?

C* oh a nem beszéltem *“* magamról annyit és olyan fölöslegesen* mint ezekben az elkésett sorokban. Most is azért teszem csak, mert ha ezt a könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez közöm van „benne voltam” abban, amiről beszámolok, annak Idején riportot vagy humoreszket Írtam róla. Vagy elhallgattam őket; Mái maradékhumorommal sokszorosan újjáírtam őket. A humoristának az fontos csak. hogy nevessenek rajta. Igaz? — Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes hamar elillanó történet- kéivel, amelyek időrend és folyamatosság nélkül sorakoznak egymás mellé. Kizárólag az én személyem k«t őket egymásba* Sági.

többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt a kis, ezt a nagyon kis Pantheont

Az igazi nagy Pantheon- nal megjutalmazott hőseink, költőink, mestereink, tizenhárompróbás, hiteles nagy halhatatlanaink mellett mindnyájunknak megvannak a maguk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és harmadrangú kis halhatatlanai, akiket örökké emlegetünk, ünnepelünk, szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtünk éL Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, elérzéke. nyedünk szenvedéseiken, mulatunk tréfáikon, felnagyítjuk érdemeiket, szépítjük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet beszélünk magunkról, mint róluk, egy kicsit melléjük temetkezünk; — Mindebből csak valami kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel, nagyon kis Pantheon, fiók- Pantheon, áJ-Pantheon; elmúlt emberek, elmúlt idők szerény temetője. Nem éli túl azokat, akiket rajongón, vagy eltévelyedetten a hamis márványkockák alá temettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szobrok, pazar síremlékek nincsenek benne, csak afféle szegényes deszkakunyhó ez, nem a Gellérthegyre, nem a Margitszigetre, hanem valahova Angyalföldre, vagy a külső Kerepesi útra való. De aki beléje téved, mégiscsak a Múltat látogatja meg, régi emberek, régi életébe pillant bele egy percre. Ilyesmi is lehetséges volt akkor? így éltek akkor?

N

agy temető az ember •lelke. Hébe-hóba jeltelen sírokra is illik valami szerény koszorúiéi ét letennünk.

*

i— Tíz esztendeje halt meg Heltai Jenő, Kossuth- di)as író, költő. Ebből az cdkalomból közöljük fenti írását, amelyet előszónak szánt — ■ halála miatt

félben maradt — kötetéhez.

A

lestroyics

Galéria

Split, az Adria-parti fürdőváros, nemcsak kétezer éves műemlékekkel, a Diocletian palotával, a római és latin kultúra maradványaival dicsekedhet. A ma ott élő népek kultúrhagyomá- nyai is nagybecsűek. A jelenkor művészetét is kiemelkedő értékű alkotások képviselik.

Közülük kétségtelenül Iván Mestrovics neve és művészete a legkiemelkedőbb. Alkotásait méltó keretek között őrzi Split Az odaérkező látogatók, turisták között aligha akad olyan, aki fel ne keresné a Mestrovics Galériát. A városból végig kell haladnia egy hosszú tengerparti sétányon* a Hotel Marjan toronymagasságba nyúló üveg kolosszusa előtt és ha történetesen senkitől sem kérdi, hol a Mestrovics múzeum, akkor is könnyen rátalál. Egy meredek és dús mediterrán növényzettel befutott tengeröböllel szemben a külföldi rendszámú autóbuszok és autók sorát találja: A Mestrovics Galériához érkezett.

A szocialista Jugoszlávia aligha találhatott volna méltóbb helyet Mestrovics

alkotásainak, mint a művész lakóházát. Belépve a kapun, mintegy harminc széles fehér kőlépcső vezet fel az udvarra. Magasan, szabályosan nyírt zöld gyep, olajfák, pálmák és bokrok a kerítés mellett, a fák alatt a szabadban — Mestrovics alkotását Az utcáról nem látható a ház, csak a lépcső legmagasabb

fokáról bontakozik ki. Klasszikusan görög templom stílus, dór oszlopokkal, érdekesen vegyülő szögletes renesszansz vonásokkal. Az egész együttesen római császárkorabeli főhivatal, vagy előkelő patrícius otthonának benyomását kelti.

E házban élt Mestrovics, és a látogató, ennek tudatában megilleítődve folytatja útját az udvaron, hogy újabb harminc fehér lépcső után belépjen az előcsarnokba, Beethoven IX. szimfóniája zeng a hatalmas átriumban. A zene és a monumentális szobrok hangulatában olyan érzés támad, hogy ez a muzsika is szobor. Örökre és végérvényesen, hangokból mintázva.

Itt lakott a mester. A ház szobáiban, a földszinten és emeleten, a teremszerű helyiségekben a bútorok helyén szobrok, fehér carra- rai márványból, fémből, fából készült alkotások. Természetesen nem valameny- nyi Mestrovics alkotta szobor, de a termeket végig járva a látogató előtt teljes az életmű. Nem cél itt művészetének méltatása, de ebből annyi minden esetre nélkülözhetetlen hogy nem a szolid ábrándok művelője Mestrovics. Szobrain nem a hatalmas arány a megdöbbentő, hanem az érzéknek monumentalitása amelyeket e szobrok stílusjegyként magukon viselnek. A legmélyebb kétség- beeséstől, a meditációba; vagy pihenésbe zuhant állapoton át, a rendíthetetlen nyugalomig vezet az érzelmek vonulata. Barátai és kiemelkedő történeti személyiségek mellett, anyját*' első és második feleségét* gyermekeit mintázta főleg. Legtöbbször az 6 arcuk voI

nul dl a madonnákban és harcosokban a látogatók előtt És vonásaikban azt mintázta, ami az emberben — vagy amit szobrai képviselnek — az emberiségben elpusztíthatatlan: a

vágyat, ameTlyél az ember a maga világát teremtette és teremti tovább. Kritikusai és ítélői a nagy francia szobrász, Rodin mellett jelölik helyét akinek Mestrovics tanítványa, követője és művészi pályatársa lett A rangsorban tehát a legnagyobbak között említik és megjegyzik róla, hogy igazi népi tehetség. Mesék és népdalok hatására már gyerekkorában verselt és a kis pásztorfiú hamar elkészíthette első szobrocskáját Tehetsége gyorsan utat tőrt, a bécsi Szépművészeti Akadémián tanult, aztán Párizsban, majd Olaszországban, Svájcban és Angliában járt A század első fe-' lében, kiállítások során ismerkedhetett meg művészetével Európa és Amerika* Szobrai Splitt® Chichágóig a világ számos városában hirdetik művészetét De nemcsak szobrai, hanem festményei és ma már műalkotásnak számító épületek sara Is, ameBméSkedte

Gulliver három hibája

GuUtver időnként újra megjelenik IA- liputban, t megjelenése rendszerint rémületbe ejti a törpéket.

— Mi a szándéka GuVüvemekl... Mi lesz velünk7 — dadogják s Uliputiak, és félelemtől eltorzult arccal, fejvesztetten rohannak fel-alá.

Ki tudja, meddig tartana ez, a Hlipu- tiakat talán meg is ölné a félelem, ha Gulliver nem volna Gulliver.

Amint lecsillapodnak a kedélyek, a tíH- putiak csúszva-mászva közelednek Gulliverhez, mint valami istenséghez, s meg- megérintve cipőtalpát, hirtelen meghátrál-. nak. A legbátrabbak ‘létrát támasztanak, • felmásznak cipőjére.

Gullivernek egy pillanatra égy tetszik, hogy a lüiputiak magasra vágynak, vigyázva lehajol hát, ét mindkét tenyerét kinyitva ráhelyezi az egész népséget és a magasba emelve a tenyerén hordja őket.

A lüiputiak egy ideig meghökkenve hunyorognak az eddig soha nem látott távlatok felé, aztán sápítozva könyörögnek:

— Tégy le bennünket, 6, áriás! Szédülünk itt, a te magasságodban,

&

Ekkor követi el GuUtver ez első hibát;

Kellemetlenül érezve megát amiatt, hsigy bsyyGFSWfcjglSí fiffrffct-'Üfr é WKjpifffffft

főié. Gulliver — a Gulliverek szokásaihoz híven igyekszik alkalmazkodni környezetéhez, tehát lefekszik a földre. Elszomorodva eszmél rá azonban, hogy így is túl magas. A lüiputiak még a füléig sem érnek. Szerencsétlennek, szinte esetlennek érzi magát

Közben a lüiputiak a maguk módján értelmezik Gulliver zavarát, teljesen rámásznak és ellepik, nyüzsögnek rajta, és liliputi szokáshoz híven egyre szabadabban, egyre kíméletleneb bül bánnak vele.

<*

Ekkor követi el Gulliver a második hibát:

Miután szótlanul tűrte, hogy bőrövének fémkapcsából autókat, fésűjéből és gombjaiból villákat, ingéből szőnyegeket, öltönyéből fotelhuzatot készítsenek maguknak a lüiputiak, Gulliver, végtelen M- natában, hogy ekkorának született, most eltűri azt is, hogy vékony szeletekben lenyúzzák eleven bőrét.

Mert nekik, mint lüiputiaknak általában semmi sem elég.

Ekkor követi el Gulliver s harmadik hibát:

Még mindig fekve marad...