Szolnok Megyei Néplap, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-23 / 225. szám

1987. szeptember 23, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 4 hosszú féli estéken,». Érdekes előadások, felnőtt akadémia, szülők iskolája, szabás-varrás tanfolyam Szófiai levél (J)cdJLomáx a te.ng.exm Közelednek a hosszú téli esték. A tavasztól késő őszig határban dolgozó em­berek számára ilyenkor futja az időből arra, hogy egy kicsit többet törődje­nek magukkal. Elolvassa­nak egy-egy könyvet, meg­meghallgassanak néhány előadást, esetleg részt ve­gyenek valamilyen tanfo­lyamon. oktatáson. A kü­lönböző szervek változatos programmal készülnek a téli hónapokra, hogy ki-ki megtalálja a leginkább kedvérevalót. A minap a kisújszállási nőtanács vezetőivel és a városi tanács vb művelő­dési osztályának dolgozói­val beszélgettünk arról, milyen lehetősége lesz az asszonyoknak, lányoknak a következő hónapokban ar­ra, hogy hasznosan töltsék el idejüket. Terv, elgondolás jócs­kán van. Igen helyesen azt. amit megszoktak, megkedvel­tek nem változtatják. Ilyen a két felnőtt akadé­mia. amelynek szervezői, résztvevői között is szép számmal ott találjuk a nőket. A Sallai-telepen például a hetedik éve mű­ködő felnőtt akadémia hall­gatóinak mintegy hatvan százaléka nő. Tavaly 31 előadást hallgattak meg. Volt abban egészségügyi, irodalmi, a baráti országok, a szomszéd népek életét be­mutató témájú, s mind­egyik sok embert vonzott. Igaz, a szervezésben orosz­lánrészt vállalt Bíró Já­nosaié és Mészáros Mihály- né, a Búzakalász Tsz nő­bizottságának tagjai. Az újtelepi felnőtt akadémia sikerét is sokban az asz- szonyoknak köszönhetik. Fehér Jánosné és a többi­ek mindig sok nőt szervez­tek egy-egy előadás meg­hallgatására. Bizonyára így lesz ez az idén is. Űj dolog viszont, hogy a nők akadémiáját összevon­tan tartják. A négy termelőszövetke­zet asszonyai részére a Búzakalász Tsz klubjá­ban, mia a háziipari szö­vetkezet és a faipari vál­lalat nődolgozói számára a terv szerint a háziipari szövetkezetben lesz a nők akadémiája. Városi szinten szervezik a tesz akadémiát, valamint a szülők iskoláját is. Vala­mennyi oktatási formára változatos a tematika, az új gazdasági mechanizmus­tól kezdve a gyermekneve­lésig a lakáskultúráig, a kül- és belpolitikai témáig sok mindent tartalmaz. Figyelembe veszik az asszonyok kérését is. Pél­dául Kása Sándorné, a III területi nőbizottság titkára már tolmácsolta az asszo­nyok kívánságát; szervezzenek szabás-var­rás tanfolyamot. Életrevaló, ez a gondolat, hiszen bizonyára lesznek olyanok, akik úgy elsajátít­ják ezt a tudományt, hogy Tűzoltás - borral Aszályos év volt az 1810. esztendő. Már koratavasz- szal annyira elapadtak a vizek, hogy a Tiszát, Dunát sokhelyütt lábolni lehetett. A szarvasmarhákat, lova­kat nyárára már — takar­mány híján — falevelekkel etették. A szarvasmarha­állomány úgy megsoványo- dott, s az állattartás már oly reménytelen volt. hogy az ökrök ár alatt keltek el. S amire e honban még so­sem volt példa, drágább lett a víz, mint a bori A budai tabáni templom egyik festménye ennek az aszályos. 1810-es esztendő­nek egyik legsúlyosabb bu­dai tűzvészét örökíti meg. (A képen Szent Flórián, a tűz elleni védekezés patró- nusa buzgón locsolja a ta­báni házakat a valóságban azonban ekkor szinte az egész tabáni városrész po­rig égett.) A gondatlanság­ból okozott tüzet a feltá­madó szél élesztette, s alig egy óra alatt lángban állt az egész Tabán, a szerb tí­márok, cserzővargák és szőlőművesek kedvelt szép városkája. Mozgósították a budai császári helyőrséget is, meg Buda önkéntes tűz­oltóit. A Tabánon átfolyó — azóta beboltozott — Ördögárok, meg a Duna vi­zét lajtokkal, szekerekre rakott hordókkal, meg a lakosságból alkotott vödrös láncokkal igyekeztek oltani, a lángok azonban az utcák felett, egyik háztetőről a bedolgozói lesznek a házi­ipari szövetkezetnek. A nőtanács városi vezetői gondolkoznak többek kö­zött azon is, hogy jó lenne megszervezni egy előadás- sorozatot a Kontában, pon­tosabban az Ady Tsz köz­pontjában élő családok szá­mára. Ehhez és az egész oktatási program végrehaj­tásához várják a termelő­szövetkezeti nőbizottságok titkárainak, vezetőségi tag­jainak — s már említette­ken kívül H. Kiss Márton­ná, Rácz Ferencné, Vatai Albertné — és a többi asz- szony segítségét. másikra csaptak át. A szemtanú így ír erről: „nem volt szivattyúnk, és a Du­nából lajtokkal, meg ká­dakkal hordtuk a vizet a hegyre. Ez bizony lassan ment. Ekkor egy Hang ne­vű budai polgár megnyitot­ta tabáni pincéjét és sok akó bort bocsátott a tüzet oltó emberek rendelkezé­sére. a nagy mennyiségű bor — amellyel ezúttal nem gégéjüket, hanem az égő házakat locsolták meg a budaiak —, hozzájárult az égő város oltásának rész­leges sikeréhez.” Egyes há­zakat addig öntöztek bor­ral, míg azoknak átnedve­sedett falai ellenálltak a szóródó szikráknak. < Eszerint tehát egyszer volt kutyavásár, s egyszer volt boros tűzoltás Budán. A Ságvári Endre Megyei Művelődési Ház a megye képzőművészei részére ha­vonta egy alkalommai stú­diószerű összejöveteleket szervez. Ezeknek célja a képzőművészek közötti szo­rosabb kacsolat, a gondola­tok kicserélése lehetőségé­nek megteremtése. Ügy tervezik, hogy ezek az ösz­Feiülvizsgálják a tanácsi rendeleteket Az elmúlt években a megyékben csaknem 300, a járásokban 51, a városok­ban 340, a községekben pe­dig több mint 5000 rende- letet alkottak a tanácsok. Egy részük fölött azonban már eljárt az idő, ezért az Elnöki Tanács úgy hatá­rozott, hogy 1968. július 31-ig mindenütt felül kell vizsgálná a helyi jogszabá­lyokat. Az Elnöki Tanács hatá­rozata kimondta, hogy a fővárosi, valamint minden megyei, megyei jogú váro­si, járási, városi, városi kerületi és községi tanács maga vegye sorra érvény­ben levő rendeletéit, s bí­rálja el: mi az, amire to­vábbra is szükség van. me­lyik rendelet vesztette el időszerűségét — ezeket ha­tályon kívül kell helyez* ni. A határozat végrehaj­tási utasítása úgy intézke­dett, hogy a felsőbb szintű tanácsok kezdjék a felül­vizsgálat munkáját, mert így az alsóbb szervek már ennek tapasztalatait is fi­gyelembe vehetik. A felülvizsgálat lebonyo­lítását a végrehajtó bizott­ságok szervezik meg. Ahol több a jogszabály, ott szakemberek, jogászok be* vonásával ideiglenes bi­zottságot hozhatnak létre. A tanácsi rendeletek ha­tályon kívül helyezésére és módosítására csak az ál­lamhatalom helyi szerve illetékes. Ezért a rendele­teket — akár egyszerre, akár külön-külön a felül­vizsgáló bizottság vélemé­nyével együtt a tanácsülés napirendjére kell tűzni: szejövetelek alkalmat ad- nak az alkotói vitákra, be­szélgetésekre is. A stúdió foglalkozásait általában vasárnap délelőtt rendezik. Az első, alakuló összejövetelre szeptember 24-én délelőtt fél 10-kor ke­rül sor Szolnokon, a Ság­vári Endre művelődési ház­ban; yakran kérdezgetik tőlem, vajon mi tetszett ** legjobban Bulgáriában, mire emlékszem leg­szívesebben? Az efféle kérdéseket tréfával szoktam elütni, hiszen nagyon nehéz arra válaszolni. Igaz is, mi maradt meg bennem leginkább? Talán Tirnovo fecskefészek szerűen épített házainak pano­rámája, vagy az apró balkáni falvak dohányillatú levegője? Vagy méginkább a kremikovci kohókombi­nát pompás látványa, mikor széles sugárban ömlik az izzó acél? Meglehet. S mégis, ha magamban szám­vetést teszek, az elsőbbség pálmáját minden bizony­nyal nem a zordságában is szép Rodope hegységnek, nem Borovec fenyveseinek, nem Szófiának, az egyre szebbé váló bolgár fővárosnak adom. Nem. Az én csodálatomat a tenger fogta meg, szívemet az ejtette rabul. Alföldi ember lévén mindig nosztalgiát éreztem a tenger, e hatalmas víztükör után. S mikor először pillantottam azt meg, csodálatom talán méginkább megsokszorozódott iránta. Láttam már néhány tengert életemben. Pecáztam a Balti tengerben, lubickoltam a Földközi tenger hűs hullámaiban, s az Adria is régi ismerősöm. S mégis, mikor utam elvitt a Fekete tengerre is, s megpillan­tottam az aranyló fövenyt, a fenségesen kék víztük­röt, úgy éreztem, ez az az emlék, ami majd elkísér talán életem végéig. A utodidakta módjára már sok mindent tudtam Bulgária keleti határáról, amit a Fekete tenger alkot. Azt is tudtam, hogy a bolgár népgazdaság éle­tében nagy szerepet játszik a tenger, hiszen a tengeri kereskedelem, a halászat és a konzervipar sok ember­nek ad kenyeret. A történelemből még az is rémlett, hogy a bolgár uralkodók mindig elkeseredett harcot vívtak az idegen hódítókkal a tengeri kikötőkért. S ha csak a legutóbbi évek eseményét idézem., akkor is sok érdekeset lehet látni a Naposparton és az Aranyhomokon. Bármerre néz az idegen, minden­felé hipermodern, hófehér felhőkarcolókat lát. Ez a világhírű szállodasor a Naposparton. Valahogy úgy váltam először a tengerparttal, hogy mindent egyszerre akartam magamba fogadni. Az antik neszeberi templomot éppúgy, mint a hatalmas kikötő, Várna világvárosi lüktetését. A kikötőkben horgonyzó hatalmas hajók legyűgöző látványát éppúgy, mint azt a felejthetetlen élőképet, mikor a szozopoli halászok munka végeztével hazatérnek a gazdag zsákmánnyal. Szozopoltól Várnáig bejártam és megcsodáltam ezt a nagyszerű természeti alkotást, amihez fogható szebb — talán — lehet, de kedvesebb aligha. /) tt állsz a burgaszi homokon kora hajnalban, mi- kor feltűnik a csodálatos aranyhíd; szinte ez adja meg a jelet a dolgos hétköznapok megkezdésére. Apró motoros bárkáikon most futnak be a kicsiny halászkikötőbe az éjszakai halászattól fáradt inas, iz­mos halászok. Bámész nép veszi körül őket, s nekik talán fel sem tűnik a távoli magyar Alföld fia, aki tágra nyitja szemét a csodálkozástól, mert életében most lát először polipot... S a homok, amit talán isten is jókedvében terem­tett... Nem lehet csodálkozni, ha a bolgár idegenfor­galmi szervek a leggyakrabban két dolgot ígérnek a meghódítandó üdülőknek: napfényt és homokot. Ebben aztán valóban nincs hiány. Bulgária 378 km hosszú­ságban érintkezik a tengerrel. Az Útikalauz sok érdekességet elmond, sok felejt­hetetlen látnivalót kínál a látogatónak. E könyv le­írásával nem kívánok versenyre kelni, hiszen amit láttam, talán több, talán kevesebb, mint az előre meg­tervezett utiprogram. Az útikönyv megemlíti, hogy a tengerből 180 féle halat fognak a szorgos halászok. Beszélhetnék még a félelmetes viharokról, az ízletes gyümölcsről, a vidáman strandoló emberek szí­nes kavalkádjárói, a ragyogó napfényről, a komótosan baktató csacsikról, az illatos dohányfüzérekről. Beszél­hetnék, de talán nincs is annyi díszítő jelző, hogy le lehessen írni híven mindazt, amit ez a két szó jelent: Fekete-tenger. firfos, talán ezeket mondanám él egy képzeletben * feltett kérdésre: mi is tetszett nekem legjobban Bulgáriában. Molnár Sándor N. K. Képzőművészek stúdiója lkonyatra elült a hűvös, szél. Az elgyötört fű-" szálak kiegyenesedtek, s a jurtákból bodorodó füst is nyu­godtan szállt felfelé. a ma­gasba. Az egyik jurta bejáratánál su­dár leány állt, szemét kezével ernyőzve a messzeséget kutatta. ba érkezett a városból Cevel a fe­leségével. Házukban összesereg- lettek a barátok, ismerősök. A fiatalember a jurta díszhelyén ült, édességet osztogatott a gyere­keknek. Mjadag — mint a szom­Szormúnirsin Dasdóror t csit be is csípve. No, érthető: vendég jött — messziről! Reggelre Mjadag is talált va­lami ürügyet, hogv átugorjon a szomszédba. És valóban — Cevel volt a messziről jött vendég! Bíborszínű égbolt Mjadag — így hívták a lányt — kosarat vetett a hátára, s el­indult tüzelőt gyűjteni. Kisvár­tatva kerek halomhoz ért, melyet a szél hordott össze a pusztai homokból. Tetejéről ismét a tá­volba kémlelt. Ott, ahol a nap­korong elhagyni készült a látó­határt. juhnyájat terelő lovas körvonalai rajzolódtak ki élesen. Mjadag arcán mosoly futott át. Hirtelen az jutott eszébe, amit apja gyakran mondogatott mos­tanában; „Ügy meghíztak ezek a birkák, mint a disznók! Cevel nem tanult hiába, remekül ért a jószághoz. Vénségemre én is tanulhatok tőle.” Majd gondola­tai visszarepültek a múltba — egész sor régi emlék rajzott elő. ...Kislánykorában gyakran járt Cevellej együtt tüzelőért. Ami­kor teleszedték kosarukat, meg­pihentek. ő meg odabújt a fiú­hoz. s kérlelte, hogy mondja el neki a félszemű őz történetét... ...Aztán Cevel messzire utazott: Ulánbátorba ment tanulni...-•Pár év múlva, nyár derekán — éppen mikor Mjadag tizen­négy esztendős lett —> látogatő­szédék kislánya — két teli ma­rék cukorkát kapott, a nagyobb lányok tágra nyílt szemekkel bá­multák a jóvágású Cevel barna selyemköntösét, ragyogóra fénye­sített vadonatúj szattyánbőr csizmáját. Mjadag a fiatalasszony eleganciáján ámuldozott, és egy­re csak az járt a fejében, va­jon ő hasonlít-e majd hozzá va­lamikor?!... ...Aztán megint eltelt két év. Egy őszi éjszakán lódobogás, kengyelzörgés verte fel a csen­det. Kisvártatva Cevelék házából edénycsörömpölés, vidám beszél­getés szűrődött ki. Mjadag apja fogta a pipát meg a dohányt, és átment megnézni, ugyan ki ér­kezett. Mjadag is nagyon sze­retett volna bekukkantani ‘ a szomszédékhez, de pironkodott hátha Cevelt találja ott?! Jóval elmúlt éjfél, mikor az öreg visz- szajött, nagyon jókedvűen, ki­Alighogy belépett, a fiú felki­áltott; — Nicsak, Mjadag! No nézd, hogy megnőtt! — Sámlira kelj állnod, hogy megcsókolhasd, és még talán úgy sem éred el — mondta az édesapja. A lány elpirult, s nagy zava­rában lehuppant a tüzeiőgyűjtő kosárra. Később, amikor Mjadag oda­haza a kecskéket fejte, betoppant hozzájuk Cevel édesapja; — Hál’ istennek, végleg haza­jött a fiam! Pedig még most is a városban ülhetne, s kopogtat­hatna a masináján. De nagyon vágyódott a szülőföldje után... Jó itt a levegő nálunk a pusz­tán — az hozta vissza! Kérdez­tem a menyem felől is. de csak annyit mondott, hogy elvált az útjuk... Gyorsan múltak a napok — azóta már harmadszor nyílt ki a kék kökörcsin. Cevel és Mja­dag mindig együtt voltak; a téli estéken párban őrizték a jószá­got. tavasszal izgatottan vár- ták^ a kisbárányok szüle­tését, nem egyszer vészeltek át hóvihart, jégesőt. A leány mind jobban megszerette a férfit. Ha úgy odódott, hogy el kellett vál­niuk, Mjadag unatkozott egyedül, s gondolatban mindig elkísérte. •• Telerakta kosarát tüzelővel, s leült a földre, a távolból egye­nesen feléje tartottak az alkonyi fényben lángvörösnek tűnő kövér juhok. Nem hiába töltöttek több hónapot a messzi legelők zöld füvén! Nagy porfelhőt kavarva odarugtatott elé Cevel is. Mia­dag elfordította a fejét, s azután a szeme sarkából rápillantott. A nap meg a szél barnára cserezte a bőrét: nem csoda, hiszen egész nyáron kint járt a pusztán, hol itt, hol ott ütötte fel kék sát­rát. a fiatalember leugrott a ló­ról. El sem engedve a gyeplőt közelebb lépett., s a keze után nyúlt. — Engem vártál? A lány megérezte rajta a pusz­tai szél illatát és a nap melegét. Cevel mélyet sóhajtott, és csak nézte-nézte arany napsugaraktól körülfont arcát, fénylő kékbe ját­szó fekete haját. Mjadag szorosan hozzásímult. Lassan minden 1'la ködbe borult, ám az ég alja még bíborszínben ragyogott. A lány pedig arra gondolt, hogy az ég­bolton az a ragyogás ebből a fér­fiből árad. — Látod. Mjadag! És vannak, akik azt mondják, hogy a Góbi istenverte, átkozott pusztaság... — Ugyan, ki mondana ilyent? —■ A feleségem. Ezért maradt a városban is. Vártam... De nem jött. Mjadag hallgatott, Cevel sem folytatta. — Menjünk! — mondta. Mjadag lehajolt a kosaráért, ám Cevei megelőzte. Aztán szo­rosan egymás mellett elindultak a nyáj után. Az öregek a jurták felől für­készték az ég alját. S szemük előtt a bíborba hajló látóhatáron a nyáj felverte sárga porfelhőből két közeledő emberi alak körvo­nalai bontakoztak ki; egy fér­fi, hátán kosár, s egy lány, aki kantárszáron vezeti á férfi lovát. Fordította: Várkonyi Katalin ☆ Szormúnirsin Dasdórov — fia­tal mongol költő és novellista. 1935-ben született pásztorcsalád- ból, Belső-Góbi megyében. 1955- ben elvégezte az Ulánbátort pe­dagógiai főiskolát. Több verses­és elbeszéléskötete jelent meg. Ez az írása a Mongol írószövetség Kultúra és irodalom című, heti* lapjában látott napvilágot

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents