Szolnok Megyei Néplap, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1967-08-27 / 202. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. augusztus 27. V álságban az alföldi festészet? Hozzászólás és kiegészítés Rózsa Gyula kritikájához A Népszabadság 1967. augusztus 16-í számában jelent meg Rózsa Gyula kritikája a nyolcadik szegedi nyári tárlatról. Egy „alföldi” és egy „országos” problémáról — a szegedi nyári tárlat kapcsán címmel. Tekintettel arra, hogy e kritika egy konkrét képzőművészeti esemény apropójából von le általános érvényű (vagy annak tetsző) megállapításokat, leghelyesebb, ha mi is e kiállítás elemzéséből indulunk ki. Annál inkább, hiszen véleményünk ebben egyezik legjobban Rózsa Gyula álláspontjával. Az idei szegedi tárlat valóban szürkébb, érdektelenebb a megszokottnál. Kétségtelen az is. hogy legerősebb (mert egyben legnépesebb is) a grafikai anyaga. A tárlat egyik díjnyertesének. Würtz Ádám- nak Shakespeare illusztrációi és Czinke Ferenc áttételesen népi grafikái kiemelkedően jó művek, és hogy egy kicsit haza beszéljünk — sajnáljuk, hogy Gácsi Mihálynak csupán két lapja szerepel ebben az anyagban (Kálvária, Zenészek). A grafikai anyagot a Népszabadság kritikusa a kiállítás plasztikai anyagával „szembesíti”, amelyet kereken érdektelennek ítél. Véleménye, ha nem is nélkülöz minden igazságala- pot, túlzottan summás. Részben úgy hiszem, afölött érzett csalódása sugallta ezt az értékítéletet, hogy a korábbi kiállításokkal ellentétben, amelyeken a szobrászat vezető szerepet látszott, a tárlat plasztikai anyaga szegényesnek tűnik. Ennek ellenére ebben az anyagban is találhatunk olyan színvonalas szobrokat, mint Szabó Iván Anyaság című műve. Tóth Sándor szobra, amelynek címe Aphrodité Eris almájával és külön örömünkre szolgál. hogy ezek közé tartoznak a három szolnoki szobrász. Nagy István, Simon Ferenc és Szabó László fejállított művei is. Nagy István Bölény című terrakotta szobra a művész új törekvéseinek eredményességét jelzi. Előrelépés ez a szobor mind plasztikai megjelenítés béri, mind technikájával, mind méretében. Simon Ferenc Stella című márványfeje anyagszerűségével. nagyvonalú megformálásával szántén a szobrász kifejező- eszközeinek gazdagodását jelzi. Mielőtt a kiállítás festészeti részére rátérnénk, amely véleményünk szerint is a tárlat legproblematikusabb része, hadd adjunk igazat a szerzőnek abban a megállapításában: hogy vidéken sincs semmi szükség az egyre szaporodó „profil” nélküli kiállításokra. Azzal együtt mondjuk ezt hogy számunkra még örömteljesebb a Rózsa Gyula által jelzett folyamat amely szerint: .,Mostanában valóban elkezdődött a képzőművészeti élet decentralizálódása. Az elmúlt években örvendetesen megnőtt a nagy vidéki kiállítások száma. Olyany- nyira. hogy most már ideje lenne tisztázni, mi a teendő hogy ne csak sok kiállítás. hanem végre sok íó kiállítás nyíljon vidéken. Napjainkban tiszteletremél- tóan sok energiát és sajnál- •nivalóan sok pénzt fordítanak vidéki városaink ehhez hasonló jellegtelen, unalmas, lényegtelen rendezvényekre.” Nyíltabban fogalmazva az előbbiekből adódó következtetést amelyhez a Nép- szabadság kritikusa vagy nem jutott el, vagy amelyet nem akart kimondam: nyilvánvaló, hogy ez a decentralizáció csair akkor lesz eredményes, ha nemcsak az anyagi, hanem a szellemi erők decentralizálásával is párosul. Vagy:s. ha vidéken is határozott kultúrpolitikai elképzelésekkel rendeznek majd kiállításokat ha egyáltalában vidéken is rendelkeznek majd e feladat végrehajtásához szükséges megfelelő szellemi kapacitással. És ez a probléma egyre sürgetőbb szükségszerűséggel vetődik fel. megoldása nem tűr halasztást Helytelen lenne azonban, még a jelen körülmények között is. ha a vidéki kiállítások érdektelenségéért egyedül csak a kiállító művészeket és a rendező szerveket illetnénk bírálattal. Egv-egy kiállítás sikerességében vagy sikertelenségében nem elhanyagolható szerepe van a kiállítás zsűrijének, amely a nagy vidéki kiállítások esetében többségében nem vidéki, hanem fővárosi művészekből. szakemberekből áll. A zsűri meghatározhatja a kiállítás jellegét és könnyen teheti olyan izga- lommentessé, érdektelenné, mint éppen az idei nyári tárlatot Ez utóbbival kapcsolatban felvetődik egy messzebbre vezető probléma Mégpedig egész jelenlegi kiállítási rendszerünk problémája. Vajon. hogy is lehet izgalmakat várni olyan kiállításoktól, amelyeket előzőleg egy szubjektív ízlésű zsűri a maga ízléseinek megfelelően (ez természetes is) állít össze? És tekintettel arra. hogy a zsűritagok száma korlátozott. nem csoda, ha a kiállítások többsége jól felismerhető uniformist visel. A szegedi kiállítás festészeti anyagáról szólva lényegében ismét igazat kell adnunk Rózsa Gyulának abban. hogy néhány festmény határozott karaktere is kevés volt feledtetni a közhelyek óriási mennyiségét. Az ebből levont következtetéseit azonban nem tartjuk helyénvalónak. Ügy érezzük. egy kicsit ürügy volt a szerzőnek ez a sikerületlen kiállítás arra. hogy lélekharangot kondítson meg az alföldi festészet fölött: ...egyre kérdésesebbé válik, nem maradnak-e le Alföld-festőink táblaképfestészetünk egyébként sem nagy iramban haladó menetében. nem vétik-e el túlzottan a lépések ritmusát?” E kiállítás alapján annál inkább nem vonhatja le ezt az egész alföldi festé szetet érintő, megállapítást, mivel maga is elismeri, hogy Szeged nem az alföldi festők gyűjteményes bemutatkozásának helye volt. Az viszont igaz. hogy a kiállított festmények közül csak nagyon kevésnek • színvonala haladta meg a szokványt, az átlagosat és ez alól sajnos nem kivételek a kiállításon szereplő szolnoki művészek képei sem. Barajiyó Sándor Magyar falu című festménve hevenyészettségében valóban jóval a művész máskor oly igényes színvonala alatt maradt E képet minden természetes lokálpatriotizmusunk ellenére sem tudjuk megvédeni a kritikai elmarasztalástól. Ennek ellenére mi mégsem mondjuk, hogy válságban van az alföldi festészet és ezen belül a szolnoki képzőművészet. Hiszen e művészet mai megítélésében úgy hisszük, sokkal döntőbb a tavalyi Nemzeti Galériabeli szereplése a szolnoki képzőművészeknek, mint ez. a sok összetevő következtében formán alul sikerült szegedi bemutatkozás. Rideg Gábor 5 FAZEKAS MAGDOLNA: SZOBANÖVÉ NYÉK h.: JVWWVWWVWWVWWWWWVWVWWVWWWWWWWWVWWVWWN/VWWSyW H a igaz az az állítás, hogy e világon kárpótlás jár mindenért mondják meg nekem, hol marad a kárpótlás az alábbi kis történetben? Két évvel ezelőtt tolmács voltam egy fényűző ostendeá hotelben és hosszan időztem a rakodóparton, hajókra várva. Gyakran láttam ott egy fiatalembert, aki kis, ütött-kopcrtt bódéjéban bizsu-féléket árusított. Nem tudtam a nevét — magunk között Tchuk-Tchuk-nak neveztük — de jól ismertem, hiszen mi, tolmácsok, mindenkit ismerünk. Dél-Olaszországból jött Értelmes fiú volt, szép fejét dús göndör fekete haj borította, öltözékei: egy angol turistától kapott nadrág, frakk-kabát és fekete kalaP. Kisnö- vésű volt és sovány, s ez nem is csoda, hiszen egész napi kosztja fél font kenyérből állott, avagy egy tál sajtos makaróniból és ünnepnapnak kellett jönnie, hogy egy darabka kolbászt vegyen magának. A kövér termetes emberre szabott ruhában úgy festett, mint egy madárijesztő. Egyedül élt. Dolgozott, mint a rabszolga. Kora reggeltől késő estig a bódéjában üldögélt. Nem mozdult onnan, bármilyen forrón tűzött a nap, bármilyen vadul dühöngött a vihar. Néha bőrig ázott, de akkor is mosolygott az előtte elhaladókra és kínálta a kagylóból fűzött láncot, és efélóket. Leginkább a nők figyelmét próbálta felkelteni, hiszen ők voltak a legjobb vevők, óh, hogyan tudott nézni rájuk a nagy, olaj barna szemével! Mindennapi kiadásai szánalmasan alacsonyak voltak; napi két penny ételre és négy penny a szállásért. Egy kávóház fölötti kis helyiségben aludt, több hasonszőrűvel összezárva. Hat penny egy nap, három és fél shilling egy héten — ez volt minden. És Tchuk-Tchuk árult. Esténként gyakran megfigyeltem, hogy ülve elaludt a fáradtságtól. De fél szeme még ilyenkor is nyitva volt, mint a macskának. Az üzletnek élt: élénken figyelte a körülötte zajló életet, de valójában semmi sem foglalkoztatta, csak az, hogy eladja a csecsebecséit. Semmi nem kötötte le, sem az emberek, sem a tenger, sem a fürdőhelyi élet változatos szórakozásai. Dobozba zárt lényre hasonlított. ■— Nagyon nehéz volt a sorsunk odalenn — szokta mondani nekem. Van egy lány... vár rám, és én is szeretném már viszontlátni. De odaát éhenhalnak az emberek. Madonnára mondom, kutyaélet az! Szavaiból éreztem, mennyire vágyódik az otthona, a délvidék után, hogy nélkülözi a napfényt, meg azt a lányt De reménykedett. — Ki kell várni — mondogatta. — Ebben a szezonban összeszedek egy kis pénzt és minden rendbejön. Egy szomorú, nyirkos őszi napon végigmentem a kihalt sétányon, az Estacade-on. Teremtett lelket sem láttam, de Tchuk-Tchuk bódéja most is nyitva volt. Tulajdonosa befedte egy darab olajos vászonnal, ő maga pedig behúzódott, s mélyeket szívott egy hosszú szivarból. — Lám, Tchuk-Tchuk — mondtam — hát te dohányzol?! — Igen, jólesik! — felelte. — Mért nem szívsz egyet-kettőt minden nap? Ügy könnyebben viselnéd az éhséget. Tchuk-Tchuk a fejét rázta. — Pénzbe kerül — szólt. — Ez a szivar nem került nekem semmibe. Egy veresképű angol nyomta a kezembe, azt mondta, hogy ő nem tudja elszívni. Nem ért hozzá, a bolond! Én mondom magának, kitűnő szivar ez. Eljött a fürdőidény vége és egy biztatta az egyikük — légy egy kicsit őszinte! — Az én tiszta hasznom ezerhat- száz volt Ennél ő sem jutott mesz- szebb! — mondta a másik. — Az összes szentekre mond>m — szólalt meg Tchuk-Tchuk hirtelen — és négyezerhez mit szólnátok? Nevettünk. — Ez az ember a bolondját Járatja velünk. Tchuk-Tdhuk a frakk-kabátja zsebébe mélyesztette a kezét — Idenézzetek! — kiabált és kirángatott néhány bankjegyet, csupa ezer frankost Nagyot néztünk mindannyian. — Látjátok, mennyit számít a meggon doltság — hangoztatta büszJOBIV GALSWORTHYt • ' ; este, amikor már talán csak húsz vendég lézengett a városkában, betértem a megszokott kávéházamba. Mindössze három olasz vendégmunkás ült ott És ekkor megjelent Tchuk-Tchuk. Életemben először találkoztam vele olyan helyen, ahol pénzt lehet költeni. Uramisten, milyen sovány volt. Az emer azt hitte volna, hogy egy hete nem evett Egy hete? Egy éve! Leült és üveg bort rendelt. Azután beszélni kezdett, vígan ömlött belőle a szó és nevetett is hozzá. — Nézzétek Tchuk-Tchukot — szólalt meg az egyik olasz. — Micsoda vidám pintyőke lett belőle! Rajta Tchuk-Tchuk kínálj meg minket is a borodból, hadd lássuk, milyen jól megy a dolgod! Tchuk-Tchuk átnyújtotta nekünk a flaskáját és rendelt egy másikat. Ittunk, Tchuk-Tchuk gyorsabban és mohóbban, mint bármelyikünk. Felélénkült — hiszen egy olasz könnyen felvidul, különösképpen az, aki hónapokig kenyéren, vízen és makarónin élt. Látszott, hogy a fiúnak alapos oka van a jókedvre. Énekelt és nevetett a többi olasszal együtt. Az egyikük megjegyezte: — Ügy látszik, a mi Tchuk-Tchuk barátunknak jól bevágott az üzlet. Áruld már el, mennyit szereztél az idén? De Tchuk-Tchuk csak a fejét rázta. Erre mindegyikük elsorolta, no- gyan boldogult ebben az idényben, s mennyit tudott félretenni, ám Tchuk-Tchuk kitartóan hallgatott, kissé büszke, sokatmondó mosollyal a szája sarkában. — Ugyan már, Tchuk-Tchuk — kén. — Én aztán egy sout sem költöttem el a keresetemből. Mind itt van az utolsó garasig. Most pedig hazautazom a kislányhoz, kívánjatok nekem jó utat!... Másnap reggel ugyanabban a kávéházban üldögéltem, amikor felpattant az ajtó és Tchuk-Tchuk berohant. Levetette magát az egyik asztal mellé, könyökére ejtette a fejét és zokogni kezdett. — Kiraboltak! — könnyei végigfolytak borostás arcán. — Elvittek mindent, egyetlen sout sem hagytak! Ott volt a párnám alatt és kiemelték, amíg aludtam! Eltűnt, vége, az utolsó sou is odavan! Lzt hajtogatta reménytelenül, tehetetlenül. Újra meg újra csak ez tolult az ajkára: „Minden Pénzem! Minden, minden pénzem”! — Voltál a rendőrségen? — kérdeztem. Igen, már járt a rendőrségen is. Vigasztalni próbáltam, de hasztalanul. A szerencsétlen fiú egészen magánkívül volt. A rendőrség az ujját sem mozdította — minek is? Ha egy Rostchiid vagyonához nyúlnak, az más. De ez a károsult csak egy szegény olasz fiú volt, aki mindenét elvesztette! Az előző este eladta minden ingóságát, még a bódéját is, így aztán vasútjegyre sem maradt pénze. De semmi sem tarthatta vissza: gyalog vágott neki az útnak. Máig is látom, ahogy leszegett fejjel elindul, kis fekete keménykalapja dacosan ült göndör fején. Mi lett belőle később, nem tudom, és bárhogy töprengek, nyomát sem találom Tchuk-Tchuk történetében a kárpótlásnak, melyről oly sok aasó esik.
