Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-11 / 136. szám

I 10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. június 11. Taskent 1968-ban lesz 2500 éves. Hősi múltja van ennek a városnak, mert állandó rettegésben tartot­ta lakosságát a földrengés. Egyik üzbég festő barátom mondta; a földrengést so­ha nem lehet megszokni. Nem lehet megszokni, hogy a saját házunk, ami más­kor védelmünket, kényel­miünket szolgálja, ilyenkor ellenségünk lesz. Taskent nem akart hozzánk, ma­gyarokhoz sem „mostoha * lenhi, juttatott nekünk is egy kis földmozgást. — A művelődésügyi miniszter elvtárs e szavakkal foga­dott: elnézést kérek a földrengésért és a mele­gért. Földrengés következté­ben pusztult el a teskenti múzeum, mégis hogy az üzbég művészetről valami képet kaphassunk, a mú­zeum megmaradt anyagá­ból tiszteletünkre az egyik szovhoz kultúrotthonában egy kiállítást rendeztek ba­rátaink. A Magyar Kulturális Napok alkalmából mi, ma­gyarok foto-, plakát- és képzőművészeti kiállítást, filmankétot rendeztünk. — Az „Alföldi” kiállítást az üzbég művelődésügyi mi­niszter kérésére én nyi­tottam meg. Több mint ezerötszázan jöttek el. Ez a nagyfokú érdeklődés na­gyon meglepett. Nagy sze­retettel fogadta a közönség festményeinket, az „Alföl­di” kiállítást, Biharitól napjainkig. És elhangzott a következő kérés: legköze­lebb ha lehetséges, még több fiatal magyar festőtől vigyünk képeket, még in­tenzívebben mutassuk be a ..mai magyar alföldi festé­szetet”. Utunk során mindenütt a régi híres bazárokat ke­restem, ott véltem meg­találni azokat az igazi, öreg, turbános, szakállas egy modern épület, és sza­márháton kocogó emberek. Szamárháton szállítják az árut. Igénytelen ez a jó­szág, tartása nem kerül sokba, és ezen a naptól égetett földön is talál ma­gának élelmet. Nyáron itt a hőmérséklet 40—43 fok. Rengeteg birkanyájat és tehén gulyát láttam. Az állatok fekete színe a ko­pár okkeres hegyoldala­kon és pusztákon szépen rajzolódik ki, teszi fensé­gessé a monumentális pa­norámát. Csodálatosan szép az üzbégek népviselete. Na­rancs, karminvörös, mély lila, fehér, fekete színvál­tozat. Faluhelyen az asz- szonvok még ma is nagy fehér lepelbe burkolóznak, csak a szemük és az orruk látszik ki belőle. A régi lefátyolozottságnak a ma­radványa ez. A tübitékát, a hímzett fej védő sapkát mindenki hordja, öregek és fiatalok egyaránt. A fia­talok öltözékükkel azon­ban már a modern divat-, nak hódolnak. A leányok hajviselete a régi hagyo­mányt követi, 10—16 hár­mas fonatban hordják sö­tét hajukat, fejükön a szí­nes kis tübitékával. Szamarkandban járva a keleti építészet olyan re­mekeit láttam, amilyet se­hol a világon nem talál­hatunk meg. A Szamar­kandban látható mecsetek és épületek kerámia-máz­AZ ÜZBEGISZTÁNBAN JÁRT MAGYAR kulturális küldöttség tagja VQLT BOKROS LÁSZLÓ FESTŐMŰ­VÉSZ, aki Rajzos éészámolót ké­szített ÚTJÁRÓL LAPUNK SZÁ­MÁRA: 50. évfordulóra. Hatalmas kompozíciókkal örökítik meg az eltelt 50 év ered­ményeit. Sok a fiatal, akik nemrég végeztek Lenin- grádban vágy a taskenti főiskolán. Hazatérésünk előtti na­pon a taskenti képzőmű­vészeti szövetség elnöke meghívott műtermébe, ahol néhány festőkollegával is sikerült találkoznom. Egy­két pohárka vodka után, mint régi ismerősök vitat­koztunk a művészetről. Nagyon vidáman és családi légkörben töltöttük el az időt, S úgy váltunk el egymástól, mintha csak né­hány utca választana el bennünket és nem 5600 ki­lométer. A búcsúfogadáson mű­sorral kedveskedtek üzbég barátaink. Megismerked­tünk dalaikkal, zenéjük­kel, táncukkal. Sajnálom, hogy azok, akik elolvas­sák élményebszámolómat, egyúttal nem hallgathatják meg üzbég lemezeimet, hogy részesülhetnének ab­ban az örömben és élve­zetben, amiben nekünk volt részünk. Hallatlan mozgáskultúrájuk van. A legkisebb ujjmozgással is kifejeznek valamit a tánc­ban. Számomra nagyon magasztos és lenyűgöző volt. Gyorsan elrepült a 12 nap, melyet Üzbegisztán­ban töltöttünk, de olyan él­ményeket hagyott bennem, amiket soha nem fogok el­felejteni. arcához kapta a kezét, mert a csók olyan tüzes volt, hogy még a kezén is átsütött és egy folt maradt Bibi Hánum arcán. Férje hazatért, készen várta őt a mecset, de az emír észre­vette felesége arcán a fol­tot és eredete iránt tuda­kozódott. Az elmondta tör­ténetét. A férj kiadta a parancsot, hogy azonnal hozzák elébe az építészt. A szolgák azonban közöl­ték, hogy eltávozott a csil­lagokhoz. Így menekült meg az építész az emír bosszújától, A másik ősi város Bu- hara, mely központja volt a régi, híres ötvösművé­szetnek. Itt minden rnűem­Az energia „zöld út”-ja a munkácsi alközpontban A rádió és a lapok nem­régiben világgá röpítették a hírt: az egy évvel ezelőtt üzembe helyezett burstini hőerőmű eddig egy mil­liárd kilowattóra villamos energiát adott. Az itt ter­melt áram oroszlánrésze a nemzetközi Béke energia- rendszer távvezetékein ke­resztül Magyarországra, Csehszlovákiába, Romá­niába, az NDK-ba és Bul­gáriába áramlott. Az ünne­peiteknek, a burstini erő­mű dolgozóinak mindenki gratulált, további sikere­ket kívántak nekik. Az eseményről velük együtt emlékeztek meg a munká­csi alközpontbari is. — A burstini, dobrotvori és egyéb nyugat-ukrajnai erőművek árama ugyanis — mielőtt bekerülne a Béke-energiarendszerbe — áthalad a munkácsi alköz­ponton. ... Munkácsról széles or­szágút vezet ide. Néhány percnyi utazás és a síkság kellős közepén máris elő­tűnnek a távvezetékek tar­tóoszlopainak égbenyúló acélkonstrukciói, a hatal­mas transzformátorok és a porcelán szigetelők füzérei. Az alközpont szíve egy emeletes épület. Itt talál­ható minden villamos erő­mű legféltettebb szerve: a fő vezérlőpult. Szigorú rendben lapos szekrények sorakoznak, rajtuk műsze­rek számlapjai, különféle színű fények villognak. Az alközpont vezetője: Vaszilij Kacsur. Aligha ne­vezhetnénk bőbeszédűnek. — Hát milyen esemé­nyek lehetnek nálunk? — Csendes nép vagyunk mi és az állomás sem zajos. Üzemzavar már régen nem volt, eleget teszünk a szol­gálatnak. Valójában mindennapos harcot takar ez a „nyugodt élet”. A feladat: minimá­lisra csökkenteni az em­beri beavatkozást követelő üzemzavarokat. Az állomás irányítását az automata távirányítású berendezé­sekre bízzák. A 87 panell-szekrénybe az automata és telemecha­nikai berendezések ezreit szerelték és valamennyi fennakadás nélkül műkö­dik. Egyes műszereket az Elektropult és az Uralappa­rat szovjet üzemek gyár­tottak. Mások Csehszlová­kiából érkeztek, a Tesla gyárból. Kifogástalanul be­váltak a Moszkvában, Za- porozsjéban és Szverdlovsz- ban készült nagyteljesít­ményű transzformátorok is. Lapos fémszekrény abla­kában az adott rounkarit- must tartalmazó grafikon látható. A „televíziós szem” éberen őrködik a grafikon szaggatott vastag vonalá­nak betartásán. Alig je­lentkezik elhajlás a háló­zatban a megadott üze­meltetési rendtől, máris felhangzik a jel, bekap­csolódnak más mechaniz­musok és az előírt mun­karend máris helyreáll... ... Éjjel-nappal búgnak a távvezetékek. Keletről- nyugatra gyors folyamként árad bennük az energia, amely az ukrajnai erőmű­vek turbináin születik. A munkácsi alközpont ener­getikusai biztosítják szá­mára a „zöld utat”, V. Popov (APN) barnaképű üzbég arcokat, akiket szerettem volna le­rajzolni. Már csak elvétve látni őket, mint ahogy le­fátyolozott nőket is. A ré­gi bazárok helyett modern áruházak létesültek, kor- szerű eladással. Taskent a réginek és az újnak moziak berakása. Egy óvárosi si­kátor, s közvetlen mellette zal vannak díszítve, s az egész felületet beborítja a gazdag ornamentika. En­nek uralkodó színei a sö­tétkék, türkizzöld, fehér, fekete és sárgás szín. A legszebb műemléket a Re- gisztán téren láttuk, a Medrasz mecset ez a XVII századból. Nem messze tőle a Gur Emir mauzóleum a XV. századból. A Sahi Zin- da mecset a XIV—XV. század remekműve. Az egyik mecsetről. amely már nagyon romos álla­potban van, a következő mondát mesélték el ven­déglátóink: — Ezt a mecsetet Bibi Hánum — emír feleség — építtette férje tiszteletére, akit hazavárt a csatából, szerette volna őt meglepni a mecsettel. Az épíkezés nagyon lassan haladt. Az építész szerelemes volt Bibi Hánumba. S mikor az emír felesége siettette az építkezést, azt kérte, hogy egy csókot adhasson Bibi Hánum arcára, akkor idő­re, az ünnepélyes fogadta­tás napjára készen lesz a mecset. Az asszony hallani sem akart erről, de mivel közeledett férjének haza­térési ideje, megengedte hát. hogy arcon csókolja az építész. Ám ijedtél?«!) lék. Gyermekkorom ked­ves keleti meséinek világa tárult elém. A szűk sikáto­rok, az óváros maradvá­nyai. Kicsi ablakok, a hő­ség elleni védekezés, nagy és üres tűzfalak, kékek és okkerek változatában. — Nyugalom és napsütés. Elégedett emberek. Érde­kes teaházak. Négy lábon állnak, oldalt bekerítve, perzsaszőnyeggel borítva. Törökülésben fogyasszák a teát. Csak a férfiak, mert nők nem léphetnek be a teaházakba. A Szír Darja folyón át­kelve kezdődött az éhség sztyeppe. Alig néhány éve még kietlen sivatag. Az üzbég emberek hősies har­ca tette termő talajjá. El­mesélték, hogy a csatorná­zással megjelentek a tek­nősbékák is. Olyan nagy számban, hogy veszélyez­tették a gyapot termését. El rágták a fiatal cserjéket. Nagy gondot okozott, ho­gyan szabaduljanak meg a teknősöktől. Végül is te­herautókon messze vidék­re szállították el őket. Taskentban is van mű­vésztelep. Két egy emele­tes épület, rózsalugasos kerttel övezve. Szobrászok, festők dolgoznak itt, hu­szonnégyen. Nagy munká­ban vannak, készülnek az A „tíz nap.. “-tól~a blokádig A moszkvai Taganka té­ren történelmi negyedórát éltem át. ötven év után a Vörös Gárdisták és a fe­hérek lövészárkai közé ke­rültem — s ha csak a szín­házi rendezés jóvoltából is, — ezzel a belépővel in­dultam a félévszázados év­fordulóra készülő Szovjet­unió meglátogatására. Tíz nap... A Taganka téren tulaj­donképpen Moszkva leg­kisebb színháza, egy „zseb­színház” áll, melynek né­zőterén alig néhány szá­zan férnek el. Ez a kis színház (egyelőre belátha­tatlan ideig) játssza a lá­tott darabot egyszerűen azért, mert naponta ezrek várnak a jegyre, hogy a színház nézőterére ülhes­senek. John Reed, ameri­kai újságíró, aki szemé­lyesen vett részt az 1917-es nagy történelmi nyitány­ban, könyvében a Nagy Októbernek állít emléket. 1919-ben Lenin ezt írta a könyv előszavában: „A legnagyobb érdeklő­déssel 'és egy pillanatra sem lankadó figyelemmel olvastam John Reed „Tíz nap, amely megrengette a világot” c. könyvét. Fenn­tartás nélkül ajánlom e könyvet a világ munkásai­nak. Szeretném, ha sok millió példányban jelen­ne meg, és minden nyelv­re lefordítanák...” Most fiatal moszkvai művészek és rendezők a modern színpad nyelvére is lefordították. A rendezés két és félórába sűrítette a 10 nap történetét. Nincs pillanatnyi megállás az eseményekben. A színpa­don a cári Oroszország pa­noptikuma és a forrada­lom fűtött levegője csatá­zik. S a buktatóknál, ami­kor a kérdésekre az embe­riség vár választ, az er­kély oldalán Lenin képe villan fel. A nézőnek felocsúdni sincs ideje, máris ott szo­rul a két lövészárok kö­zött. A színpadról a Vö­rös Gárdisták fegyverei merednek szembe vele, s valahol a hátak mögött a fehérek fegyverei irányul­nak láthatatlan a színpad­ra. Kissé lejjebb csúsznál a széken, pedig tudod, hogy játék. Már csak játék... A zárójelenetben a néző­térre hulló röplapok törté­nelmet idéznek és segíte­nek: „Oroszország polgáraihoz! Az ideiglenes kormány megbukott...” Távozóban a színház előcsarnokában, a falon egy vörös és egy fekete láda áll, felette a kérés: „Polgártárs! Ha tetszett játékunk, jegyedet a vö­rös ládába, ha nem tet­szett. akkor a fekete ládá­ba dobd”. Evek és emberek A munkapadoknál és tervezőasztalokon, a kutató és tudományos intézetek­ben, az oktatási intézmé­nyekben készülnek az 50. évfordulóra. S ahol ennek az útnak emlékeit őrzik: a múzeu­mok végtelen sorában, most nem jár jó idő a látogatókra. A félévszáza­dos évfordulóra újra ren­dezik, kiegészítik a Nagy Október dokumentumait és emlékeit. Ilyen rendezés közepet­te jártunk a leningrádi tengerészeti múzeumban is. A forradalom itt őrzött tárgyi emlékei jól konzer­váltak. Generációk végte­len sora zarándokolhat ide tíz, ötven, száz év múlva. Az élő tanúk azon­ban fogyatkozóban vannak. Nem voltak tucatnyian már a nagy idők tanúi, akikkel találkoztunk az Auróra és a Balti Flotta hajdani matrózai közül. Megtiszteltetésnek vettük a fényképsorozatot, amely a találkozóról készült. A blokád útján A második világháború, a fasiszta blokád nyomait az emberi kéz már régen eltűntette Leningrádban is. A hősi temetőn kívül mintha hiába is keresné az ember. Aztán egyszerre összetalálkozunk vele. Az INTURISZT kocsi­ján Puskinba indultunk. Jól megtermett, ötvenes férfi ült a volánnál. Szóf­ián haladtunk egy ideig. Aztán beszélni kezdett. Itt harcolt Leningrádban a blokád idején. Az útvo­nalon, amelyen Puskin fe­lé haladtunk, naponta vé- gigszáguldott lőszerrel te­li kocsijával. Ellenséges tűzben, német vadászgé­pektől űzve, oda-vissza, oda-vissza. Gyűlölettel szidja a fasizmust, amely- lyel 900 napig nézett far­kasszemet. Az emlékek hatására a kocsi motorja egyre job­ban dübörög. Száz kilomé­terrel száguldunk az úton, rohanunk, mintha lőszert szállítanánk, rohanunk, mintha űznének bennün­ket. Pedig az égbolt tiszta és kék. Aztán hirtelen fékez. Be­tonból öntött emlékmű előtt állunk. Ezen belül nem taposta náci csizma az orosz földet. Holtak és élők emlék­műve, azoké, akik testük­kel emeltek betonfalat a betolakodóknak. A pilla­nat ritka: az élők egyike itt áll a hajdani vártán. Kutatóan néz a távolba s közli velünk: — Puskin 15 kilométer..'. Azt már felégették a né­metek. Benkő Károly ÜZBEGISZTÁN! ÉLMÉNYEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents