Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-11 / 136. szám

n

V

*

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1967. június 1L

SOLYMÁR JÓZSEF:

»

Egy pohár tej

A téren egy kerek pavilonban tejet árusítottak, tejet, kakaót, kiflit és kalácsot. Egy fehérkabátos asszony pap írpohárba mérte a tejet meg a kakaót azoknak a járókelőknek, akik néhány percre le tudtak fékezni a pavilon előtt.

Szolárnak is eszébe jutott, megiszik egy pohár tejet, de aztán rájött, hogy nem kívánja. Egy emlék miatt nem nagyon szerette.

Szolár tizenöt éves volt a második világháború utolsó esztendejében. De jónövésű, erőteljes kamasz, akiről fel lehetett tételezni, hogy hozzájárulhat a nagy háború sorsának eldöntéséhez. Amikor közeledett a front, elhajtották, mint leventét. Nagyon hosszút gyalogoltak lábukról lefoszlott a bakancs. Iskolákban és hodályokban tetves szalmán aludtak s tíz körömmel

vájták ki a sáros földből a marharépát, hogy a híg zupákon kívül valamit még tömhessenek kamasz gyomrukba.

Így jutottak el Ausztriába, ahol munkára osztották be őket. A Linz környéki kisváros nagy vasútállomását az amerikaiak kétnaponként menetrendszerűen szétbombázták. A légi erődök után ők következtek: összeszedték a hullákat, eltakarították a vagonroncsokat, betömték a bőm- batölcséreket, lefektették az új síneket, s mire végeztek, újra jöttek a repülők. Csak attól féltek, hogy az amerikaiak egyszer megváltoztatják a menetrendet, de mindig megbízhatóan pontosan érkeztek.

Az elhajtott kamaszok életében viszonylagos nyugalom alakult 7c s főleg hazafelé vonulva nem is bánták, ha egy kicsit megénekeltették őket. Szótár, mint jónövésű, testes fiú, a második sor balszélén menetelt, közvetlenül Lukinics mögött. Ezt a Lukini- csot különben Cézárnak is nevezték, mert nemcsak a legmagasabb és legerősebb volt a társaságban, hanem még ráadásul végtelen fölényesség, • hellyel-közzel gőg is áradt magatartásából. ö például csak akkor énekelt, ha kedve volt, mégsem mert neki szólni sem az oktató, sem a légnyomástól kacsintgatós zupás őrmester. A rövid viharkabátját is úgy hordta Lukinics, hogy elegánsabbnak tűnt sok fiatal tisz- tecskénél. Ezt nemcsak a többi levente-gyerekek állapították meg, hanem a járókelők is felfigyeltek rá, a sarki tejboltból pedig az eladónő mindig kijött, ha már a magyar nótát meghallotta. A szakaszból sokan nézték a nőt. pedig nemsok néznivaló volt rajta. Az alakja lapos, mint a deszka, az orra pisze, a bőre szeplős, s világos vörös haján fehér gubanc volt a kendő. „A Cézárt nézi. Lukinics a kedvenc. Cézár, imád téged az a nő!” — mondogatták vihogva, ha beérkeztek az egyik helyi iskolából átalakított szálláskörletbe. „Hagy............

j

atok! Kell a-- ez a tiroli Bős- ke” — tiltakozott bosszúsan Lukinics.

Ez az ügy bizonyára megmaradt volna tréfának, ha a kis Havasit el nem kapja valami kórság. Már az úton nagyon behabzsolt a marharépából, aztán még ráevett valamit, elég az hozzá, hogy legyengült, járni se bírt, csak feküdt a szalmán s fogyott, fogyott, pedig már akkor is nyápic volt, amikor bevonult. Egy szanitéc megnézte, adott neki gyógyszert, de azt mondta: akkor maradna meg legbiztosabban a gyerek, ha sok tejet inna. Dehál a munkaszolgálatra osztott leventék soha még véletlenül sem kaptak tejet, a városban is csak jegyre adták csecsemőknek, gyerekeknek meg szoptatós anyáknak. Akkor jutott valakinek eszébe, hogy Lukinics esetleg tudna tejet szerezni, bizonyára adna neki a „tiroli Böske”.

Lukinics háborgott, farbarúgás- sal fenyegette, aki szóbahozta előtte a témát, de mert a kis Havasi állapota egyre romlott, s már attól lehetett tartani, hogy végleg kinyújtózik, mégis elindult tejért. '

És kapott is. Minden este egy . liter pasztőrtejet adott neki a „Böske”. Záróra után adta s csak az üveget kellett neki visszavinni másnap.

Lukinics majd két héten át hordta a pasztőrtejet. Ügy vitte be a körletbe, hogy be sem nyomta a papírkupakot. Havasi kapta a tejet az utolsó cseppig. Először úgy látszott, hogy ez sem használ, de aztán lassacskán csak felépült a gyerek. Rákapott a babakosztra is. Mint egy istent, úgy imádta Lukinicsot, s amikor érez. te, megél a tejkúra nélkül is, megköszönte, hogy megmentette az életét, de most már több tej. re nincs szüksége.

Lukinics azonban aznap este is elment „tiroli Böskéhez” és elhozta a járandóságot. A többiek csak bámultak, hogy vajon mit akar. Ö pedig leült a szalmára, kipiszkálta a papírkupakot s egymaga itta ki mind a liter tejet. Aztán falhozvágta az üveget, hogy a fehérhólyagos cserepeit szanaszét hullottak a pakrócokra. Lukinics utoljára nem vitte visz- sza az üres üveget, hiába várta a „Böske”.

********************* ■ ************

\

*

A „NÉP TÁBORNOKA” — A „NÉP ÍRÓJA”

Zalka Máté halálának SO* évfordulóján

Harminc, esztendeje, hogy Zalka Máté, az akkor már nemzetközi hírnevű hadvezér és politikus, a spanyol polgárháború „Lukács tábornoka” hősi halált halt az aragóniai fronton. A hír azonban, amely órák alatt bejárta a világsajtót, a megdöbbent emberek milliói számára inkább az internacionalista hadseregparancsnok, a munkásmozgalmi vezető fájdalmas életáldozatát jelentette, mintsem a tehetséges íróét, — aki kényszerű emigrációjában is folytatta és őrizte a magyar irodalom legnemesebb hagymányait.

Legendák övezték szinte kezdettől fogva ezt az életet, közkézen szállongó — alakuló meseszerű történetek — mert legendás volt maga az élet is: a fantázia csak azt nagyította fel, — látta el népmeséi színekkel, ami a valóságban is nagyszerű, páratlanul szép forradalmán példamutatás volt. Tizenkilenc esztendős fejjel a világháborús forgatagba került fiú az elkövetkező két évtizedben sok embernek való élményt, kivételes tapasztalatot élt meg: a nagy Október vonzása, számára olyan indító energiát jelentett, amely haláláig erőt adott új meg új, néha valóban emberfeletti vállalkozásaihoz. A dober dói és volhiniai világháborús csaták, majd a szibériai, krasznojarszki fogság volt az a kohó, ami a félig gyerekfejjel otthonról elkerült önkéntesből kommunista forradalmárt formált és újabb, de most már világnézete parancsára vállalt harcokra ösztönözte öt. Ömaga így ír e lázas, érlelő időszakról, a történelem felgyorsult menetéről: —

.....előbb pacifista lettem...

a

zután... antimilitarista. A hadifogságban ismertem meg a szocialista eszméket... Internacionalista lettem. A polgárháború sok győzelmét és vereségét éltem meg ezredemmel”.

A hőstettek, amelyekről annyi legenda született, a Scsetikin szibériai partizánseregében való harcok, az uráli, ukrajnai, krimi ütközetek sora, a perekopi erőd bevétele, a diplomáciai futárszolgálatok és mig annyi minden más részvállalás & szovjet munkás-paraszt állam védelmében üpm a romantikus ifjonti kalandvágy terméke, hanem egy szocialista világnézethez eljutott, hamar öntudatra ébredt forradalmár logikus-szükségszerű cselekvése volt

Az akkor szerzett élményeknek, megrázkódtatásoknak zuhataga adja témáját írói műveinek, a novellák százainak — épp az idén jelent meg Az éneklő börtön címmel összegyűjtött kiadásuk —, a Jeruzsálem cimű allegóriának, amelyben a magyar hadifoglyok szenvedő panaszát és lázongó keserűségét még a XIII. századi keresztes vitézek ajkára adja az író, majd az érett, nagy haVriú alakulásoknak is. A front- élet, a háborús nyomorúság realista színképe, a kaland és a humor színein át érzékeltetett írói tanúságtétele szélesebb körben is ismert Doberdó című regénye, melyet 1932—36 közt alkotott; a polgárháború kavargásának, a bolsevikok történelmet alakító elszántságának és a magyar inter- niconalisták tetteinek eposzát pedig A bolygók visszatérnek c. két kötetes, monumentális regényében teremtette meg.

Ennek az életműinek fémjelét igazán sok minden megadhatja, de alighanem mindenekelőtt spanyol polgárháborús szereplése az.

ami csúcspontja Zalka addigi tetteinek, s betetőzi életútját. Madrid védelme a 12. Nemzetközi Brigád élén 1936 novemberében, a jaromai diadal 1937 elején, a güädalajarai helytállás 1937 márciusában — ma már a nemzetközi munkásmozgalom legszebb lapjaira tartoznak. Ekkor érdemelte ki végképp azokat a szavakat, amellyel Luigi Longo, az olasz Kommunista Párt mai főtitkára — egykor Zalka egységének politikai biztosa — búcsúzott a „nép tábornokától” és a „nép írójától”:

„Nagy hősünk előtt utolsó tiszteletadásként minden spanyol harcos, a szabadság minden önkéntes katonája meghajtja a nagy harcokat és nagy győzelmeket látott zászlókat. De Lukács tábornok nevében, harcban elesett nagy hősünk nevében, azonnal fel is emeljük zászlóinkat, hogy ismét harcba vigyük azokat abban a történelmi küzdelemben, amelyet a spanyol nép, szabadsága és függetlensége védelmében, az egész haladó emberiség jövőjének védelmében vív”.

Moszkvából érkezett, Rómába utazik tovább, közben egy hetet megpihent Budapesten Pablo Neruda, a világhírű chilei költő.

— Különböző nyelveken megjelenő köteteim ügyében és egyéb nemzetközi kötelezettségeim miatt sokat kell utaznom — mondja szállodai szobájában, ahol az újságírót fogadja —, pedig igazán csak odahaza szeretek lenni, Chilében. Itt Budapesten azt élvezem a legjobban, amikor nincs kötött programom, különösebb cél nélkül kószálok az utcákon, figyelem az embereket, az épületeket, a za-t- ló. mindennapi életet.

Mindent megfigyel, s valahol, egyenesben vagy áttételesen, minden élménye, gondolata, érzelme helyt kap lírájában. Még — az étkezés is. A közeljövőben jelenik meg ugyanis több nyelven, a budapesti Corvina Idegennyelvű Kiadónál, a magyar konyháról szóló kis remeke.

— Ezt barátommal és költőtársammal Asturias- szal együtt írtam. A magyar konyha, szerintünk, a magyar élet és a magyar kultúra szerves része. Mi a konyhán keresztül szeretnénk sok távoli olvasót beléptetni Magyarország elö- és fogadószobáiba, kedvet csinálni nekik ehhez a számunkra olyan kedves szocialista országhoz.

A kötet első műszaki példányai már elkészültek. Neruda nagyon elégedett a kiadással, s általában könyvei magyarországi megjelenéseivel, büszkén mondja, hogy a legutóbb magyarul megjelent kötetéből még antikváriumban sem tudott felhajtani egyetlen példányt.

Megtömködi kialudt pápáját, meggyújtja újra, s folytatja:

— A művész, a költő első kötelessége szerintem: a kísérletezés. Csak ez eredményezheti a művészetek fejlődését. Senki sem elégedhet meg a hagyományos formákkal. Az a költő, aki hajdan az első szonettet írta, nyilván nem gondolta, hogy ez egykor börtöne lesz, vagy lehet a költészetnek. Nem kell azzá lennie, mindig lehet új formákat találni, csak a művészet dogmatikusai képzelik, hogy a formák nem változhatnak — mondja szenvedélyesen.

Madarak művészete — ez a címe legújabb kötetének, feleli érdeklődésünkre. Valóságos és képzeletbeli madarakról szól. Az élsó 13 példány bibliofil kiadásban jelent meg, gyönyörű kiállításban, drágán. A legelső példányt, amelyben az illusztrációk eredetije is szerepelt, árverésen adták el, 3000 dollárért. Modern könyvek tekintetében ez rekord-ár. S mivel a permanens inflációban élő latin-amerikai államokban egyre többe kerül a könyvek előállítása is, az árverési összeg a költségek réS2. leges fedezését szolgálta.

A latin-amerikai országokban sok az izmos, fiatal tehetség, Neruda lelkesülten beszél arról, hogy különösen a regényírás terén vannak most világirodalmi rangú új latin-amerikai írók. Mexikóban, Peruban és Argentínában.

Régi, kedves barátként érkezett Pablo Neruda — immár sokadszor — Magyarországra. Azzal a jóleső érzéssel búcsúzunk tőle, hogy hazánk egyik legjobb szellemi nagykövetév, egyik legrangosabb propagandistáját is tisztelhetjük benne. Olyan embert, akinek művészetére és szavára nemcsak Latin-Ameri- kában, de világszerte odafigyelnek az emberek. B. T.

t O. SCHLUHKI :*

Pietro, a fogoly

Henry Holden elhatározta, hogy 5 is felfogad egy olasz hadifoglyot, miután látott néhányat munkában az Esmond farmján.

Amikor az olasz megérkezett, Henry csalódást érzett. Cseppet sem mutatkozott engedelmesnek és udvariasnak; és egyáltalán nem látszott olasznak; Sűrű szemöldöke belelógott a szemébe, vastag hajcsomók nőttek le egészen a tarkójáig s élénk, parányi szeme merészen villogott elő a szőrrengetegből. Pietro nagy, barna medvére emlékeztette Henryt s amikor a foglyot hozó katonai teherautó elrobogott, kellemetlen érzés vett erőt rajta: „most aztán jól bevásárolt”.

Megmutatta Pietronak a szobáját, s miközben az lerakodott, hamarjában megpróbálta kisütni, mihez kezdjen vele. Persze nagyon is sok tennivaló volt a gazdaságban, de nem könnyű elkezdeni olyan emberrel, aki nem ért angolul és nem ismeri az ausztrál gazdálkodási viszonyokat. Néhány pillanat múlva megjelent Pietro és megszólalt:

— Dolgozás! — mondta röviden és elszántan.

Henry kénytelen volt feladni tervét, hogy ezt a félnapot meghagyja neki. Elsorolta magában a tennivalókat, de pánikszerű ijedtséggel döbbent rá: egyikhez sem volt megfelelő anyaga, felszerelése. Ügy döntött, javítsák meg a kerítést. Magyarázni próbálta Pietronak, a kerítésre mutogatott, meg a szerszámokra.

— Érteni, reparálás! — mondta Pietro.

Felkapta az ásót, a csákányt és egyre csak „leva”-t emlegetett. Henry hamarosan rájött, hogy feszítőrúdra gondol, de képtelen volt visszaemlékezni rá, hova is tette. Pietro szemrehányóan mérte végig. Amikor aztán hozzákezdtek, s Pietro cipelte az összes nehéz szerszámot, 6 pedig a huzalfeszítőt, Henry kezdte jobban érezni magát; noha biztos volt benne, Esmond emberei felajánlották volna, hogy viszik a huzalfeszítőt is.

A kerítés persze nem lett sokkal különb, noha Pietro igen buzgón dolgozott. Űj oszlopokra, és dróthuzalokra lett volna szükség, Henry azonban egyikkel sem rendelkezett. Meghúzták azt a pár szál drótot, amit lehetett és megerősítettek egykét oszlopot, amolyan tessék- lássék módon; Amikor , ebédre indultak, Pietro ismét rosszallóan pillantott a kerítésre.

— Nem jó lenni, nem jó.

Henry általában szunyókált

egy kicsit ebéd után, s ez jóps- kán belenyúlt a délutánba. De Pietro nyilvánvalóan nem ismerte a sziesztázást, mert kis ideig várakozott az ajtó előtt, majd bekopogott és udvariasan, de határozottan így szóit:

— Dolgozás!

Henrynek eszébe jutott a tűzifarakás. Nemrégiben hozatott egy szekérre valót és megörvendeztette a gondolat, hogy Pietronak beletelik néhány napjába, míg felhasogatja. Addig legalább nyugta lesz.

Visszafeküdt, de aludni már nem tudott. Hallgatta a fejszeJ csapásokat. Hamarosan megjelent Pietro az ajtónyílásban és megkérdezte:

— Elég lenni?

— Nem elég — felelte neki — aprítsál még.

— Nem érteni — tiltakozott Pietro. — Hány napra kelleni elég?

— Három napra — mondta Henry vonakodva.

— Ez sok-sok napra lenni elég — szólt Pietro, széles mosollyal mutatott az elképesztően magas halom aprítottfára. és ezzel a

vitát a maga részéről lezártnak tekintette.

Kénytelen kelletlen kiment hát Henry az udvarra. Hallotta, hogy a pajta tetején furcsán zörgeti a szél a bádoglemezeket. — Felküldte Pietrot, hogy szögezze le a kilazult lemezt, de az tüstént fölfedezte, hogy a tartógerendák elrothadtak. Az egész délutánt azzal töltötték, hogy szálfákat vágtak ki és gallyaztak, noha mi sem állt távolabb Henry szándékától és hajlandóságától. Négy órakor kijelentette, hogy induljanak haza.

— Még négy — mondta Pietro. — És dolgoztak tovább.

Uzsonnakor Pietro megismerkedett a családdal: a süldőlánykával, a három kisfiúval, meg a pólyásbabával. Öt elsősorban a csecsemő érdekelte, s mindnyájuk legnagyobb meglepetésére a baba is nyújtogatta felé a karját. Pietro megkérdezte Mrs. Holdentől, hogy szoptatja-e a kicsit, s amikor az zavartan nemmel válaszolt, érdeklődött a2 okáról. Azután részletes és bizalmas tanácsokat adott neki. kézmozdulatok segítségével, hogy a legközelebbi gyermek születésekor mitől lesz bőségesen teje. A csitri leány majd megfúlladt az elfojtott kuncogástól és a fiúk is pukkadozva nyelték nevető kedvüket. Henry úgy érezte, hogy meg kellene feddnie Pietrot tapintatlanságáért, de nem tué

BUDAPESTI BESZÉLGETÉS PABLO NERUDÁVAL