Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-04 / 130. szám

Vifes Zsilinszkajte: Lírai ka fand Szárászon K. meleg ta­vaszi éjszakán lépett ki az italboltból. Az égen csilla­gok milliárdjai szikráztak. Az utcán úgyszólván egyet­len járókelő sem volt. Még a rendőr őrhelye is üre­sen szomorkodott. Ez az utóbbi különösen kellemes hatást gyakorolt Szamszon K.-ra. A lelke fokozatosan telt meg ragyogó gyönyörrel. Szeretett volna hangosan énekelni az üres utcában Ebben csak a fentemlíteti rendőrőrhely szimbólikus képe akadályozta meg. Különös — gondolta ma­gában Szamszon K. egy ki­csit megnyugodva — hol lehet a mi derék rend­ítünk? Nem történt talán szegénynek valami baja? Persze, hogy nem — vá­laszolt. önmagának. — A mi kedves rendőrünk nyu­godtan S7tindikál családi körében, mint ahogy min­den rendes polgárhoz illik. Szamszon rádöbbent, hogy ideje lenne már neki Is hazamenni „Én sem va­gyok rosszabb, mint az a rendőr — imigyen elmél­kedett. — Nekem is van házam, nekem is van csa­ládom". Es energikus, ám olykor cikk-cakkos léptekkel meg­indult a családi tűzhelye felé. Amíg Szamszon K. lóba, felettébb bizonytalan­kodtak az éji utcán, addig l képzelete igen intenzi­ven dolgozott. Felderengett előtte, hogy ( felesége a küszöbön puha papuccsal fogadja Az asz- tzony átöleli fehér karjai­val, lehúzza sáros cipőit, és smíg ö a karosszékben pi­hen, elkészíti neki a für­töt. A szobából kikandikál- vak kislányainak rózsás pofikái. — Apuci, anyuci vett neked egy orkán ka­bátot, azt mondta, hogy trről nem szabad beszélni. — Es Szamszon megpuszil­ta a kislány harmatos ar- tocskáját. De lehet, hogy a találko­zás szomorúbb lesz. A fele­sége a konyhában ül. kezé­be temeti kisirt arcát Er­re ö mellé térdel, erős fér. H tenyerébe fogja a fejét és belenéz azokba a kedves, ragyogó szemekbe. — Ide hallgass Adél — mondja neki határozottan. — Ez nem fog mégegyszer előfordulni. Vége! Soha! Egy kortyot sem! Elhiszed? — Persze, hogy elhiszem — hangzik majd Adél csen­des felelete —. de hiszen te ezt már hetvenháromszor megígérted... __ — Egyszóval nem hiszel nekem? No akkor... — Hiszek, hiszek Szam­szon! — Es megcsókolják egymást Erre ő kéri majd: — Mivel a holnapi nap­tól fogva... abbahagyom... légy szíves. Adél. önts ne­kem... egy utolsó... Érted, egy u-u-tolsó... Szamszon annyira benne volt az ábrándozásban, hogy észre sem vette: ott áll az ismerős ajtó előtt. Ez a saját lakása. Cirógat­va simogatta meg a kilin­cset, mint a messze útról megtért vándor Megnyom­ta a csengőgombot. — Ki az? — hangzott az ajtó mögül az ismerős, kedves hang, kétségtelenül Adélé. — Én vagyok a te Szam- szonod... — Miféle Szamszon ha szabad tudnom? — A te férjed, Adél. Az ajtó mögött csend tá­madt. — Mit akarsz itt? — hallot­ta végül Adél hangját —, hát elfelejtetted, hogy már négy éve elváltunk? És Szamszon K. újra ne­kiindult a tavaszi éjszaká­nak, a csillagok pedig rész­vevőén ragyogtak rá a ma­gassággá egekből. Szabadságolások idején Igen és épp most ment el a főkönyvelő bartárs te körülbelül 14 hónapra Jó ember 1 n JL ,, .Télen nem halad, mert hideg van, nyáron nem balad, mert süt a nap. Bölcs mondások Egy idomító sok évi mun­ka után megtanított egy halat, hogy a szárazon él­jen. Egy napon megfullad­va találta az udvar pocso­lyájában. # A világon a leglustább: télen az alkonyat. ☆ Két kutya verekedett egy darab hús körül, mialatt a húst a macska ellopta. — Utána egymás sebeit nya­logatták. ☆ Ha a lélek nem létezik, miért fáj? ☆ Az utolsó szerelem olyan, mint egy regény utolsó fe­jezete. Utána jön a téve­dések kiigazítása. ☆ A szerelemben a szenve­dély akkor kezdődik, ami­kor az álmodozás véget ért. A Szolnok megyei Néplap szatirikus melléklete 393* csípés Meós ATYÁI PEDAGÓGIA Névtelen levél Mivel Burbulyát utá­lom, mint alkoholista az Almuskát, s mivel Burbu- lya a csoportvezetőm, ter­mészetesnek tűnhet bárki számára, hogy ezen a tart­hatatlan helyzeten változ­tatni kell. Én a beosztott és Burbulya a vezető!? Há­la a nyílt légkörnek, elha­tároztam, hogy névtelen levelet írok amelyben ha­tározott mondatokkal ecse­telem, kicsoda is ez a Bur- bulya. .. A levelet megírtam: ez az izé, akit Burbulyának neveztek el, egy tehetség­telen, nagyképű fráter, aki még azt sem tudja, meny­nyi a sinus per tangens al­fa, nem beszélve a kan- tummechanika legújabb eredményeiről. Burbulya azt hiszi, hogy az ementáli mellett van szimentáli sajt is, s mind a kettőt Dél- Rhodesiában készítik bel­ga pénzen, hogy megfúrják a kongói szabadságmozgal­mat. Nem beszélve arról, hogy mindig megfordul a nők után. Ebből nyíltan kiviláglik, hogy nála a for­ma mindig megelőzi a tar­talmat, s az is, hogy fo­galma sincs a dialektiká­hoz. Megelégedetten és nyu­godtan vártam nyílt és őszinte névtelen levelem bírálatának eredményét, mert Burbulyát utálom, a csoportvezetői beosztást pedig szeretem. Érthető, hogy ezek után milyen mélyen megrendült hittel, az igazságba vetett bizal­mam kénytelen feladásá­val vettem tudomásul, hogy Burbulyát előléptet­ték. Főcsoportvezetővé. — Miért? — tettem fel a kérdést Kajevácnák, aki nagyfokú tájékozottságával tűnt ki előttem. — Hát névtelen levelet írtak ellene, azért. — Nem értem — htile- deztem, mert tényleg nem értettem. — Pedig nagyon egysze­rű a dolog, fiacskám — veregette meg a vállam Kajevác. — Csak az ellen írnak névtelen levelet, aki valaki, vagy valami. A csoportvezető még nem val ami, de ha ellene levelet írnak, mégpedig névtelenül, akkor valaki. Ezt a kettőt dialektikus egységben szemlélve, nyil­vánvaló, hogy összhangba kell hozni a valakit a va­lamivel? Na, ugye. Az ér­téktelen emberre ki paza­rolna névtelen levelet. Az értékest megbecsülni, elő­léptetni kell. Hát így tör­tént. :. oktatott ki és fa­képnél hagyott. .. .Rohantam haza. írtam egy másik névtelen levelet Magam ellen! Gyurkó Géza Megkeresem a ktéeszben a havi kétezret. Ezt becsülettel le­számolom a mamának, az ap­róköltséget pedig otthon kere­sem meg munkaidő után. A konyha sarkában a panklim. ott dolgozgatok vacsoraidőig. Talpalás, foltozás, sarkalás mindig akad a környékről és szépen megkeresem a bagóra, söröcskére, sőt még a mozira- valót is. Az unokám ott ül velem szemben a háromlábú széken, örömmel látom a gyerek ér­deklődését a szakma iránt. Néha kézbeveszi a kalapácsot, térdére igazítja a dratvát, — pusztítja a faszeget. Hadd csi­nálja! Így szokja meg a mun­kát. Még ötéves gyereknél Is hasznos. Tegnap este váratlan kérdéssel leptem meg a gye­reket. — Pistikém! Mondd meg nagyapának, mi szeretnél lenni? A gyerek válasza hasonló­képpen váratlanul hangzott. — Meós! — Ne bolondozz! Hannan tudod te, hogy meós is van a világon? — Te emlegeted, nagyapai — És azt is tudod, hogy mi a dolga a meósnak? — Bizony I — nyugtatott meg a gyerek. Azzal felkapta a fal tövébe állított cipőt, amelynek a talpalását néhány perccel előbb fejeztem be. Forgatta. Kis ujjával bökdösle a talpat. — Hogy van ez a talp felsze­gezve? Mennyire vannak egy­mástól a szegek? A reszelőt ugyancsak sajnáltad. Talán a körmeidet félted? Olyan rücs­kös ez a talp, hogy nézni is rossz! Takarítsd le tisztessé­gesen ezt a rámát. És egyál­talán rendes munkát követe­lek ! — Azzal megmarkolta a cioőt és odacsapta a fal tö­vébe. Slendrión! — tette hoz­zá, majd felugrott a háromlá­bú székről és otthagyott. Utá­nanéztem. Megcsóváltam a fe­jemet. Halkan megjegyeztem. — Lehet, hogy igaza van a srácnak. Talán még jó meós lesz belőle I <Bo>

Next

/
Thumbnails
Contents