Szolnok Megyei Néplap, 1967. május (18. évfolyam, 102-125. szám)
1967-05-14 / 112. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. május 14. MOST JUCKT MCC: Termelőszövetkezetek története ;vn agya a MojszejevTáncegyüttes Most jelent me a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat kiadásában a Termelőszövetkezetek története című tanulmánykötet. Neves szerzők mellett, mint Veres Péter, találhatunk tanárokat, szakembereket, pártmunkásokat, szövetkezeti tagokat is az írók között. Tizenkilencen szerepelnek ebben az értékes kötetben. Az 1963-ban meghirdetett országos pályázat eredményeként született meg az összeállítás. Nagyon időszerű és hasznos a kezdeményezés, mert a szövetkezeti mozgalommal — még ilyen értelemben keveset, nagyon keveset foglalkoztunk. Az ország különböző tájairól az elsőnek megalakult szövetkezetekről, szövetkezeti formákról adnak hiteles és elemző képet a feldolgozott anyagok. A kezdeti idők hangulatát, a földosztás utáni munkát, a földművesszövetkezetek megalakulását, a földbérlő szövetkezetek és termelőszövetkezeti csoportok első tanácskozását is felöleli ez a munka. Lényegében napjainkig kiséri végig az új útra tért parasztság életét, beszámolva mind a gazdasági, politikai megszilárdulásáról, mind pedig azokról • hibákról, hiányosságokról, amelyek ideig-óráig visszavethették a mozgalom sikerét. Igaz dokumentumai ezek az írások a legújabbkori magyar történelemnek, s mint az előszóban megíródott, jó lenne, ha a TIT megyei szervezetei követnék ezt a példát Lehetőséget, teret adnának hasonló igényességű munkákra. A népes szerzői gárda sorát Veres Péter Húsz esztendő múltán című írása nyitja meg. örvendetes, hogy dr. Kiss Géza Kisújszállás nagyüzemi gazdálkodásáról szóló alapos és kimerítő munkája is helyet kapott a kötetben. Az 1710-es évektől a nagyüzemek megszilárdulásáig hűen, történelmi hitelességgel mutatja be a város helyzetét, kitérve az 1928-ban megalakuló Földművelő Szövetség és a szintén akkor létrejövő Szociáldemokrata Párt tevékenységére. Részletesen szól a szerző az ötvenes évek erőltetett szövetkezeti fejlesztéséről is. „Ezért történhetett, hogy egyes termelőszövetkezeteknél, mint a Petőfi, Ady, Sallai, Táncsics szövetkezetnél még január hónapban is töretlen tengeri, le- szedetlen napraforgók és földbe fagyott cukor- és takarmányrépák vannak Az ellenforradalom utáni évek konszolidációjáról is sokrétű, gazdag meggyőző képet kapunk Ugyancsak ilyen jellegű munkával szerepel Cseppentő Miklós Is, aki Szülőföldem: Tíszaroff című írásában a régmúlt időktől viszi el az olvasót napjaink szövetkezeti eredményeshez és problémáihoz. L. J. Harminc évvel ezelőtt egy fiatal orosz balettmester maga köré gyűjtötte azokat a lelkes ifjú táncosokat, akik érdeklődtek művészi tervei iránt, s velük együtt hozzálátott a népi táncok tanulmányozásához. Neve: Igor Mojszejev. Mojszejev járt Ukrajnában, Belorussziában, Tádzsikisztánban. a Volga-vi- déken, az Ural hegyei között, Szibériában, a Kaukázusban és a Krim félszigeten. Hol vasúton, hol kocsin, máskor lovagolt, sőt gyalogosan is nekivágott tá- voleso falvakba vezető utaknak. Leghitelesebb forrásainál ismerkedett meg a népi táncművészettel. A falusi ünnepségeken és klubestéken találkozott a tehetséges népi táncosokkal; gyűjtötte a tapasztalatokat és ismereteket „A népművészet nyitotta meg előttem hivatásom útját” — mondja. Nagyon komoly követelményeket támaszt táncosaival szemben: a tehetségen és megfigyelő készségen kívül az együttes minden tagjának páratlan munkakészséggel kell rendelkeznie, Ha művészkörökben valakit dicsérnek a munkájáért, azt mondják: „Ügy dolgozik, mintha Mojsze- jévnél táncolna." Az együttes eredetileg 35 táncosból állt Sokan közülük öntevékeny művészegyüttesektől jöttek. A Mojszejev Együttesnék jelenleg száz tagja van, s csaknem valamennyien elvégezték a táncművészeti iskolát. A fiatalok átveszik az idősebb nemzedéktől az együttes hagyományait: a népi táncokban érvényre jutó kifogástalan stílusérzéket az előadás páratlan könnyedségét, elsajátítják a rendkívüli öszszeszokottságot, amelynek alapján a táncosok csoportját valóban együttesnek tehet nevezni. A műsorban a népi táncok mellett akadnak olyan számok is, amelyek teljes tematikai ciklusokat alkotnak. A „Képiek a múltból" a forradalom előtti Oroszország életét bemutató szatirikus jelenetekből áll. Legsikerültebb közülük a „Moszkva környéki líra” és a „Vasárnap”. A „Képek a szovjet életből” legjelentősebb száma a „Partizánok”: a Nagy Honvédő Háború történetének egyik dicsőséges fejezetét mutatja be. A táncosok műsort szerkesztettek a kollektíva utazásairól. Óriási földgömböt állítottak a színpad közepére, s azon megjelölték az együttes csaknem harminc év alatt megtett útját. A távolság azóta tovább nőtt: az együttes most fejezte be negyedik földkörüli útját. Magyarországon az együttes 1948 elején Járt először. A most következő vendégjáték már az ötödik lesz. A Mojszejev Együttest nemrégiben a Szovjetunió Akadémiai Népi Együttesének címével tüntették ki N. Seremetyevszkaja Tedeusz Nowak: Még nem ítéltettem meg Még nem Ítéltettem meg eddig. De körül e nyárfa-sietség harangomra már rézgarast hint, s karvaly tépi az ég szövetjét. A pap még a púpomban túrkál s a szentek egyességét vallom, de a vízben kismacska-hullák úsznak a karácsonyi almon. Bár tiszta vagyok, letaglóznak. Az oldalamból bot nyit forrást. Hogy meghaltam-e, talpam holnap tűzzel próbálja földi szolgád. S csupán mert kihullottam alva a mennyből, bölcsőből a gyermek. Nem véd, csak a szalmaszín hajnal s a mezőt rágó tehén-nyelvek. Hosszú idő után, ma reg. gél ismét éreztem a dohánynak azt a sajátságos Illatát, amit egyszerűen nem lehet leírni. Mint enyhe áramütés, megbizserget agyadban egy bizonyos pontot, és boldog vagy tőle. Rendszerint az elcsendesedő kávéházakban élvezem így a dohányzást, éjfél után, magamban, amikor rágyújtok egy törökkávéhoz, és teljesen megfeledkezem az időről. Mint tegnap este is. Későn vetődtem haza. Anyának mély az álma, hiába csengettem, nem hallotta. Kulcsom nem volt, elhagytam valahol. Mit tehettem, visszamentem az utcára, és betértem az első kávéházba. Amint rágyújtottam, mindjárt könnyebben éreztem magamat. Igen, könnyebben. A füst enyhítő illatától. És ekkor felötlött bennem, hogy felkeresem őket. Anya gyakran mesél róluk. Állítólag minden szerdán nagytakarítás van náluk. Jól benne van már mind a kettő az években, de hogy hányadikat tapossa az egyik, hányadikat a másik, azt nem tudja senki pontosan. Élnek, és bizony jó régóta élnek már emlékezetünkben. Minden szerdai napon kirámolják a bútort, súrolnak, porolnak, törülgetnek. lépcsőt és ablakot ragyogóra mosnak. Mert hogy csütörtökön fogadnak. — És kit fogadnak? — kérdem gyanútlanul. — ördög tudja — mondja anya. — Azt beszélik, hogy kérőket várnak. Pedig a rossznyelvek szerint a fiatalabbik is túl jár már az ötvenen. Ketten JAR A RIBMKAR: lakják azt a nagy kertes házat, amit az apjuktól örököltek. Csak a házmester van az alagsorban, mint az apjuk idejében is. Attól hallom, hogy a csütörtöki fogadónapra takarosán megterítenek, tele rakják ínyenc falatokkal az asztalt, pénteken meg kiviszik érintetlenül a kertbe és elássák. Szólt is már nekik: miért nem adják oda valakinek: azzal ütötték el, hogy nem reflektálnak senki hálájára. Nem először hallom ezt anya szájából. Ma csütörtök van. Szép napos az idő. Ajtajuk tárva-nyitva. Eltökéltem hát magamban, hogy meglátogatom őket. Amint beléptem az ebédlőbe, beszélgetés ütötte meg a fülemet. Köszönés helyett csak mélyen meghajoltam és leültem egy székre az ajtó közelében, mivel jóformán ügyet sem vetettek rám. — Férjem ugyanis kínosan ragaszkodik az elveihez — mondta az idősebbik pontosan úgy, mintha az asztalt körül ülő vendégekhez intézné a szavait. — A kaptafa meg szinte rögeszméje. Minden új cipőhöz vesz egy új kaptafát is. Elmaradhatatlanul. Meg sem próbálja, hogy' jő-e bele a régi. Halomban áll már a szekrény aljában a sok régi kaptafa, de a világért sem dobna el egyet. Valahányszor újabb kaptafával állít be, kedvem volna beverni a fejét. — Ez majdnem olyan, mint a turbékoló szomszéd házaspár esete — veszi át a szót a fiatalabbik. — Fene nagy szerelem. Átjött hozzánk tegnap az a galambszívű férj. hogy telefonáljon. Feltárcsázott valakit és bemondta a nevét meg a címét. Ki is szálltak rövidesen — rabszállítón. Az ügyészség embere bemegy a szomszé- dékhoz, én meg utána. Mert hogy hívott: „Tessék csak velem jönni — tanúnak!” Az asszony, az a galambszívű, a pamlagon feküdt. A vizsgáló, illetve a nyomozó a férjhez fordult: „Miért tette ezt?” Az a jámbor meg, amilyen becsületes, nem tagadott, nem mentegetőzött, csak ezt mondta: „Ezért hívtam önt ide." — De miért tette? — kérdi a nyomozó. — Összezörrentünk valamin — mondja a szomszéd. — Szidtam, mint a bokrot, apját—anyját, amint szoktam is, mire ő kerek-perec azt mondja nekem: „Te tetves!” Honnan a csudából vette, kérem tisztelettel, hiszen gyerekkorom óta sem hallottam ezt. Majd el nevettem magam. Mondom is neki: „Békül- jünk ki, már nem haragszom, semmi ételme...” De 5 megint: „Te tetves!” Erre aztán elöntött a csendes méreg: „Elhallgass, mert kihozol a sodromból!” De mintha megkergült volna, nem és nem hagyta abba. „Hagyd abba — mondom neki — mert az én türelmem sem kifogyhatatlan. Megértetted? Hallgass — förmedek rá erélyesen — Megőrültél ?” ö meg csak mondja. Fejembe tolult a vér. Elkaptam a kezét: „Ne merd mégegyszer mondani, mert baj lesz. Vége a türelmemnek!” A szemembe nevetett. és kérem tisztelettel, rafoir azért te még hangosabban, még kajánabbul hadarta. Szinte kéjelgett abban, hogy borzolja az idegeimet „Hagyd abba kérlek — szólok kétségbeesetten — mert nem garantálok magamért”. Ö azonban — mint a rossz gramofon, ha megakad a tűje — folyton folyvást ugyanazt mondta. Elkaptam és megráztam, hogy észre térítsem, Azt hiszi, elhallgatott? Erre aztán torkon ragadtam. Nem nagyon, csak épp, hogy ráijesszek. Hogy erezze, milyen is az. Azt hiszi, elhallgatott? Dehogy! Sípolt, mint a kipukkadt tömlő. Süvöltött belőle. Egyszercsak nem hallottam többé semmit. Eleresztettem. Ide esett a pamlagra, így ahogy most látja. Hozzá sem nyúltam, rohantam a telefonhoz... De ha úgy még egyszer születhetnék bíró úr, tessék elhinni, akkor is őt venném feleségül. Esküszöm, két életet is leélnék vele.” — Én nem vagyok bíró — mondta nyugodtan a nyomozó. — Még csak ezután kerül majd bíró elé..: — Hát igen, az ember sosem tudja, kivel él egy födél alatt. Ángyom, annak idején, a Duna hídján hagyta a pólyását. Világos nappal. — Pedig ilyesmit nem nappal szoktak csinálni — mondta az idősebb. Feszengeni kezdtem, önkéntelenül. Erre az idősebb süteménnyel kínált a tetézett tányérból: — És önnek mi a véleménye? Felpillantottam rá, éi így szóltam: — Én egész éjjel a harisnyám után kapkodtam. Ugyanis a vágány menti huzalra terítettem ki száradni, és amint a vonat elrobogott, magával sodorta a szele. Vagonról vagonra jártam, mint egy őrült, hogy elkapjam, de mikor bekerültem a kórházba végül is, ott igazán nem mesélhettem többé a harisnyámról — jobbra is, balra is beteg gyermekek feküdtek. Az ápolónő így fogadott: „Isten hozta!” S közben szedte az ágyakról a piszkos lepedőket, és meg-megcsókolta a ponyvát, amint bele gyömköd- te a szennyest. Fejvesztetten hátráltam a felvonó felé. Alig tudtam megszökni. Olyan az az épület, mint egy irdatlan nagy ho- dály. — Hm, hm — hümmög- te szelíden az idősebb hölgy, és bort töltött: „Tessék, egészségére!’' — Gyújtson csak rá nyugodtan — mondta a fiatalabbik. Nagyon mélyre szívtam az első szippantást. Illata, mint enyhe áramütés, él- áramlott a hajam tövén, végig futott a gerincemen és le egészen a sarkamig. Remekül éreztem magara. Dudás Kálmán fordítását Csütörtöki fogadónap „Tavaszi láz” — ukrán szvit. .A kolhoz utcája" — című táncjelenet.
