Szolnok Megyei Néplap, 1967. május (18. évfolyam, 102-125. szám)

1967-05-21 / 118. szám

n SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP UHU. ti. ÁMORÉ SiLAt SZOLNOK* itt Szolnokon döbbenhetsz rá, bogy az özvegyek kísérik messze az őszbe a vonatokat a mocskot melyben rémes zajok ülepedtek le szelíden felfogják az esték keresztre feszített asszonyok jóságukkal pecsételik meg lassú távolok kongó üregét ahol elvesznek a lépések is c titokzatos sors útvesztőiben a mérhetetlen vallás áll elébük tévelygésüket leinteni úgy ahogy az ének árad a traverzeken keserű búsan vetve meg a sosem-volt családi tűzhelyet virrasztanak kósza álmok felett mit mondjak még neked mit mondjak még neked bogy énekeltek a kések pengése szétmarcangol elhullanak a kutyák ba egyszer visszarogynék énekükhöz már nem sírnék soha megdermedt kődarab leszek mely a homokos parti gödrök mélyébe hullt Fordította: Káplár Mária §Bi&KXv: mészáros lajos: női fej x: Megjelent a Les Lettres Francaises 1967. május 10-i szá­mában. A nemzetközileg ismert francia irodalmi lapot Jac­ques Decour és Jean Paulhan alapították. Jelenleg Luis Ara­gon szerkeszti. A még kevéssé Ismert francia költő szolnoki benyomásait rögzítő érdekes, modern verse egy négy költe­ményből álló versfílzér egyik darabjaként Jelent meg. hol zöld folyan­A dár lepte be az öreg házfa­lat, időnként éles kalapács^---------- ütés csattant. A z ól düledező kerítése mögül egy őszszakáUú kecske dugta ki fejét, s egykedvűen pislogott az ingujjra vetkőzött emberre. Széles vaslemezek hever­tek a virágbaborult kör­tefa alatt, a műhelyajtónál pedig két autógumi tá­maszkodott a folyandáros falhoz. Nyurga sdheder közele­dett a kerten át, kezében söröspalack. — Hideg? — Azt elhiszem, Lati- nek szaktárs — vigyorgott a kamasz, ádámcsutkája ugrándozott, amikor leste, milyen mohón kortyolgat a segéd. A sör habja kiült borostás állára, hallani le­hetett, amint az ital csurog a nyeddeklőjén. Igazán hagyhatna neki is. — Vidd a csap alá — mondta Latinek s nem akarta észrevenni a kamasz vágyakozó pillantásait. A legénybe benn a mű­helyajtó mögött sietősen húzott az üvegből, majd odaállította a festékes, rozsdás vízvezetékbe. Latinek gyomrát átjárta a kesernyés sör, cigarettát szedett elő, rágyújtott. A bakon öreg hullámlemez feküdt, fakalapáccsal rá­vert. s közben dudorászott. A siheder benn matatott a • satupadnál, néhány elgör­bült kampósszeget egyene­sített — Te, Laci, a góré mit mondott? — Dél körül itthon lesz, Latinek szaktárs. Tárgyal­ni ment. Latinek elégedetten bó­lintott. Ma reggel az állo­máson találkozott az idő­sebbik Szabóval. Amikor a perronon egymás mellé ke­rültek, megkérdezte: „No, hogy vagy a maszeknél?” Válaszul megveregette az öreg vállát. „Aranyéletem van, tata!” Szabó szaki már ugrott is le a megál­lónál, de lentről visszaszólt: „Csak meg ne bánd!”... Leoldotta ingét, a nap egyre melegebben sütött. A töltésen tehervonat ha­ladt, a nyitott vagonokban piros és sárga vetőgépek sorakoztak. Valahol meg­szólalt a gyári duda, s Latinek tudta, hogy tíz óra van. Az üzemben most früstökölnek. Bekapják a zsíros kenyeret, azután isz- kiri tovább, ö meg, ha kedve támad, bármikor ki­bonthatja az elemózsiás csomagot, leülhet a ház tövébe, komótosan falatoz­hat. és lóbálta a fakalapácsot — Kázmér úr? — Délre itthon lesz. Bámulták egymást Ci­bula a cigarettás csoma­got nyújtotta a másik felé. — Keresel? — A magam pénzét. A vendég krákogott — Többet, mint nálunk? — Azt elhiszem! Cibula zsebkendőjével törülte verejtékező homlo­kát K4TKÓ ISTVÁV1 * " "•1 1 • • íuiüiuiuiaiii«!»; fl HUSI i UDtISRBin I *niIIIIIIII|]||l!lillllllllllll!llllilllllllllll!IIUIilll!BHftfililllllill|linillllllllBlllilIMI>;a::I.!li:l:l|l!|!!B­— Laci, gyere csali! A siheder lomhán kibújt a műhelyből, mutatóujjá­val kis vaskarikát pörge­tett. — Mondd csak, hány éves az anyád? Laci abbahagyta a pör­getést, máién nézett a zö­mök emberre; — Miért kérdi? — Csak úgy... A lottóhoz kell az ötödik szám. A siheder vállát vono- gatta. — Azt hiszem negyven­öt, de az is lehet hogy öt­venegy. A lakatossegéd legyintett. — Eridj a pokolba, még ezt sem tudod? Valaki belökte az utcai kaput, azután léptek zaja hallatszott. Korán végzett a góré — gondolta Lati­nek s messze pöccentette a cigarettacsutkát. — Amikor a jövevény odaért a hátsó udvarhoz, megis­merte. — Hiszen ez Cibula, a kis szereidéből. Barna kalap volt rajta és esőkabát, mintha ebben a forróságban is fázna. Rö­vid pillantást mért a bak­nál álldogáló emberre, ka­lapja komikusán felcsú­szott a homlokára. — Te Itt melózol? — Áhá — szólt Latinek — Okosan csináltad. — Mondtam és neked... Latinek nem válaszolt rögtön. A fakalapácsot egyensúlyozta a tenyeré­ben, majd ledobta a hul­lámlemezre. A zajra Ci­bula megrezzent. — Mit mondtál, te? — mutatóujjával a homlokát kopogtatta. — Nem va­gyok süsü, mindenre jól emlékszem. Bólogattál Bo- donyinak ezzel a kugli fe­jeddel Zsigának még azt is dumcsiztad, hogy nem kár értem... — Amit mondtam, mond­tam. Egyszer így látja az ember, másszor úgy... Tereferéltek mindenfélé­ről a műhely mélyén, az­után Latinek megkérdezte: — Mi dolgod van Káz- mérral? — Üzleti ügy. — Kilyukadt Lalán a für­dőkályhád ? Cibula ravasz, lapos pil­lantással válaszolta: — A zsebem, komacsek. . azt kell kitömni. Bőröndjéhez nyúlt. — Egy kis anyagot hoz­tam. Felpattintotta a zárat, a bőrönd szétnyílt. Csupa- csupa fénylő lemezkék vol­tak abban. A kis szerei­dében gyártanak ilyeneket. — Hát ez mi? — kér­dezte Latinek, noha jól lát­ta a sok-sok gyári árut. — Mondtam már. Anyag. Kázmér úrnak. Beszéd közben vigyorgó arca elkomolyodott, észre­vette, hogy Latinek mered­ten bámul rá. — Kázmér nem szólt? — Miről? — Hát... az üzletről — szólt Cibula, majd kedé­lyeskedve tette hozzá: — Ne tettesd magad, koma­csek! Latinek nézte a temér­dek lemezecskét Tehát Ci­bula volt a szarka. A bá­natosképű öreganyját neki! Három éve nem tudják el­csípni. Mert ki is gyana­kodna Cibula szaktársra, amikor csöpög belőle a méz-máz, s amikor a gyű­lésen tiszteletteljesen krá- kogni kezd, mindenki tud­ja, hogy Cibula szólásra készül. Ám Latlneket há­romszor is kihallgatta a rendészet, a gatyáját is ki­rázták a portán. Panaszko­dott is az igazgatónak, de az is sandán felelte: „Ma­gának vagány híre van, Latinek”. Hol a lemezecskéket, hol Cibulát nézte, aztán gur- gulázó, görcsös nevetés szalcadt ki belőle. — Jól befűztél minden­kit, apuskám! Cibula ezt dicséretnek vette, kezét kissé széttár­ta, mint aki azt mondja: „az ember igyekszik”. De amikor a nevetés még gör­csösebb lett, megremegett a bőrönd a kezében. Hiába lépett fellépéssel hátrább, Latinek tenyere erőtelje­sen csattant az arcán. A lemezecskék a beton­padlóra hullottak, Cibula lassan hátrált kifelé, egyik kezében a nyitott bőrönd, a másikban a kalap. Hol temették el Könyves Kálmán királyt? Dr. Viktor Novak akadémikus tételezés# A zadari Mária templom és a mellette levő kolostor sok titkot őriz, s a régészek csak most igyekeznek fényt deríteni rájuk. A XL és a XII. századi horvát történelemírás góca a za­dari kolostori levéltár; ott találhatók a legfontosabb történelmi kútfők. A levéltár anyaga a szak­emberek körében élénk vi­tát váltott ki. Dr. Viktor Novak akadémikus, írás- történész feltételezi ugyan­is, hogy Könyves Kálmán Árpád-házi királyt a za­dari Szűz Mária templom­ban temették el. Dr. No­vak éveket töltött) a levél­tárban, és kutatásait Za- darski kartular című mű­vében tette közzé. A bevezető történelmi jegyzetekben megállapítja, hogy Könyves Kálmán ki­rályt 1105 óta szoros barát­ság fűzte Vecenega apáca­főnöknőhöz, s halála után a Mária templomban te­mették el. Ä neves törté­nész két XVII. századi do­kumentumra alapozza fel- tételezését. Ezt a két iratot ismeretlen krónikások ír­ták. Ismert tény, hogy a ma­gyar király Zadarban ha­rangtornyot építtetett. A torony első emeletén ma is megtalálható Vecenega apá­cafőnöknő cellája, s a cel­la oszlopfőin még ma is ott áll Könyves Kálmán neve. Az ismeretlen szerző sze­rint Kálmán király ési a zadari apácafőnöknő között szoros kapcsolat volt. Az iratokban egy helyütt azt olvashatjuk, hogy Kálmán egykor elhagyta Vecenegát, s ő szerelmi bánatában ko­lostorba vonult, más he­lyütt pedig azt, hogy az apácafőnöknő tulajdonkép­pen a király első felesége volt. „Az én megítélésem sze­rint — írja dr. Novak —, a legendában annyi az igazság, hogy 1105-től Illő­ig, vagyis akkor, amikor a harangtomyot építették, és a templomot díszítették, Vecenega és Kálmán király között intim barátság volt, amit azután a kortársak és a későbbi zadari króni­kások; házasságnak mond­tak”. Kálmán király halálának éve is kérdéses. A magyar és a jugoszláv történészek úgy vélik, hogy 1116-ban halt meg. Életének utolsó éveit homály takarja. A krónika szerint utolsó éveit Biogradban, bűnbánatban töltötte. így volt-e vagy sem, ma már nem lehet tudni. Dr. Novak szerint a krónika szerzőjét bizonyá­ra az befolyásolta, hogy Dalmáciában is tudták, Kálmán király hatalomra vágyó öccsét, Almost fiával (a későbbi IX. Bélával) együtt megvakíltalla. Ám amennyiben ellent­mondásos a krónikákban a Kálmán utolsó éveit tár­gyaló rész, annyira egysé­ges és egybehangzó elteme­tésének leírása. Ugyanis mindkét irat szerint Köny­ves Kálmán holttesét Bio- gradból Zadarba vitték, és ott temették el a Mária templom oltárának jobb­szárnyán. A holttest elszállításának évét dr. Novak 1117-re te­szi, mert ebben az évben, rövid velencei uralom után, Zadar ismét a magyar ki­rály birtokába került. A pontosság, amivel a króni­kások a sírhelyet, a vörös­réz és márványkoporsót le­írják, enged következtetni, hogy temetésének leírása nem mendemondán alap­szik. Minderről hamarosan többet tudunk majd, mert nemrégen megkezdődött a templom restaurálása, fMa­gyar Szó). BOKROS LÁSZLÓ: FEHÉRTEBBOE

Next

/
Thumbnails
Contents