Szolnok Megyei Néplap, 1967. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1967-04-03 / 79. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. április 3. Szakonyi Károly: Fehér rakéták mécsem ckrrok RmeBiHQBfl menni — Akarsz Amerikába Feri átvágott a kertek alatt: Kámperék tehénis­tállója mögül került az udvarukba. A kerítéseket kidöntötték a tankok, sza­badon lehetett járkálni a házak között. Már alkonyo- dott. Feri végigment a le­dőlt kőfal mellett, ásóját a kamra ajtajához támasz­totta. Megnézte a tenye­rét, vizsgálgatta, aztán a kabátujjához dörgölte. Kö­rülnézett. A szekeret ke­reste. Még mindig ott állt az udvar végén, különös, lapos tákolmány: az ukrá­nok jöttek vele, két napja. Egy öregember, két gyer­mek és egy asszony. A paj­tában háltak a szalmán, lovukat, a kis szőrős gebét, az istállóba kötötték; fur­csa jószág volt, amikor jö­vet megállította az udva­rukban, az öregember — prrrrr — megpergette a nyelvét, a lovacska erre a hangra állt meg. Feri mu­latott ezen. „Vajon az asszony is benn van most a pajtá­ban?” — nézelődött Feri. Szerette volna, ha láthat­ja, már két napja arra vár, hogy szólhasson hozzá, vi­zet húzhasson néki a kút­ról, vagy efféle. De csak az orosz tisztet látta, ott ült a ház előtt egy széken és cigarettázott. Meleg volt, május eleje. Feri elment a tiszt előtt, amaz mondott neki valamit oroszul, de a fiú nem ér­tette, hogy mit akar. A tiszt legyintett. — Robot, robot — mondta a katoná­nak, s mutatta sáros ba­kancsát. Aztán felment a lépcsőkön, benyitott a konyhába. Megkerülte a géppuskát, — a szobából hallotta az oroszok hangos beszélgetését, meg egy rá­dió fülsértő recsegését, sí­polását Egyikük hirtelen kitárta az ajtót, Ferire bá­mult, a fiú megállt. — Nyicsevo, nyicsevo... — mondta gyorsan a katona, s eltűnt az ajtó mögött. Nagyanyó a konyhában, a szokott helyén ült, a sa­rokban. Imádkozott. Vas­kos, öreg ujjaival rózsafü­zért morzsolt. — Te vagy? — kérdezte. Feri leült a dikóra, ki­fűzte sáros bakancsát. Nézte nagyanyót a félho­mályban. — Halottakat ástunk ki — mondta csendesen. Nagyanyó hallgatott Alig látszott a sarokban. — Anyád a pékhez ment — szólt később. — Sort áll, kenyérért. — Ajkához emelte a rózsafüzért és megcsókolta. — Már vagy két órája, hogy elment. — Egy csomó halottat — mondta Feri. Szabaddá lett lábujjait mozgatta, fáradt volt. — Egy gödörben he­vertek egymáson. Kinn, a régi cukorgyárnál. — Kifélék voltak? — kér­dezte nagyanyó. — Akiket a táborban őriztek — mondta Feri. — Mind meztelen volt. — Ar- ráb lökte a bakancsait, ke­reste apa papucsát a dikó alatt. Amióta apa nem volt itthon, ő viselte a bőrpa­pucsokat. — Az előbb mostam fel a követ — szólt nagyanyó. — Vidd ki azokat a ko­szos bakancsokat. A fiú nem mozdult. Be­lebújt a papucsba, s nézett maga elé. — Mind meztelen volt, és sovány — mondta. A fejü­kön meg lyuk. — Uram Jézus! — sóhaj­tott nagyanyó. — Ne be­széld el senkinek. — Miért? — nézett a homályos sarok felé a fiú. — Ott voltak az oroszok is. Egy ezredes fényképe­zett. Álltunk a gödör szé­lén, ásókkal. Lefényképe­zett minket. — Ó, te. még bajba ke­rülsz! — Á, — mondta Feri, tudják, hogy a németek csinálták. Kicsit hallgatott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, öklendezett. — Nagyon büdös volt ott... Kicsit kimegyek. — Vidd ki azokat a ko­szos bakancsokat — mondta nagyanyó. — Fel­mostam a konyhát, egész délután hajladoztam. Hal­lod? A fiú fogta a bakancso­kat és kiment. Az ajtóban találkozott az orosz tiszttel, ott állt a lépcsőkön, az eget vizsgálta. Már lát­szottak a csillagok. — Há? — nézett Ferire — Kák gyélo? — De nem fiiéit rá. Csak úgy szo­kásból, megveregette a fiú válllát. Feri cseppet elmo­solyodott, de aztán megint a pajtát vizsgálgatta, nem jött-e ki az ukrán asszony. Hátra ment a favágító- hoz. Kicsit fülelt a neszek­re: megint az autók az or­szágúton. s talán tankok is. Kiválasztott néhány tüsköt; felaprította. Kapkodva felemelt egy újabb tüsköt. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és in­tett — neki. Mintha csak most fedezte volna fel Fe­rit. Üjra intett, hívta, fárad­tan. A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a fé­lelem. A nő megint felemelte a kezét, s mondott is vala­mit. Várt. Feri végre le­dobta a fejszét, lassan in­dult feléje. Amaz bevárta, aztán előre ment a paj­tába. Viharlámpás égett odabenn, tompa fénnyel. A két gyermek a szalmán guggolt, kenyeret rágcsál­tak. Feri meglátta az öreg­embert is, ott feküdt a két gyermek mellett az almon, csend volt. A nő lassan letérdelt az öregember mellé. Nézte egy darabig szótlanul, az­tán feltekintett Ferire. A fiú megrémült. A mozdu­latlan öreg hegyes orra, a kissé kitátott száj sötét ürege, a pajta csendje, az asszony fáradt pillantása megzavarta A nő újra visszahajolt az öreg fölé, megemelte a mozdulatlan kezet, aztán elengedte. Az öregember karja vissza­hullt a szalmára Feri hátra hőkölt. Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asszony nem sír, csak leroskad a szalmára, állát a mellére ejti és bá­mulja a pajta falát. Lassan megfordult és ki­ment. Az udvaron neki­dőlt a lapos, különös sze­kérnek. Remegett a lába. Tele volt csilaggal az ég. A tiszt ismét az ajtó előtt állt, cigarettázott, és tü­relmetlenül vizsgálgatta az eget. — Talán szólni kel­lene neki —, gondolta Fe­ri. De nem ment oda hoz­zá. — Ekkor a tiszt felkiál­tott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Fehér rakéta röppent az égre, durranása csak egy pilla­nat múlva hallatszott. Az­tán még egy rakéta, meg még egy. És hirtelen lövöl­dözés támadt, rakéták, lö­vedékek szálltak a sötét­ben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul be­szélt, harsogva, lelkendez­ve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsent a lövöldözésbe, utána meg egy régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a ka­tonák leszaladtak a lép­csőn, egyikük felkapta géppisztolyát és belesoro­zott a levegőbe. Feri döb­benten nézte a zenebonát, nem értette. De a tiszt most észrevette őt. Odaug­rott hozzá, felkapta, meg­pergette, s közben egyre kiáltozott, vidáman neve­tett, a többiek meg egyre lövöldöztek. Ekkor jött meg anya. Kenyeret hozott a kosará­ban, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta — Feri, Feri­kém!. .. Feri végre a földön volt, dühödten ráncigálta helyre a ruházatát. Odament az anyjához és elvette tőle a kosarat. — A háború — lihegte anya — azt mondják, Ma­gyarországon vége a hábo­rúnak. — Vége? — kérdezte Fe­ri. de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a házba. — Mi történik itt? — méltatlankodott nagyanyó. — Mama! — lelkende­zett anya —, hát látja! Feri ott állt az asztalnál, kivette a kosárból a ke­nyeret. Jólsütött kenyér volt, a sarkánál kis gyür­ke, ropogós. Letörte, ha­rapott belőle. Anya csap- dosta a kezeit, sírt és ne­vetett, és hajtogatta: — hát vége, látja, mama! Nagyanyó az ajkához emelte a rózsafüzért, né­mán mozgott a szája. Az­tán azt mondta: — Az én János fiamat, a te férje­det, Róza, a te édesapádat Ferike, vezéreld haza Jé­zusom. .. — Meghalt az ukrán a pajtában — mondta csen­desen Feri. Senki sem hallgatott rá. Feri visszaült a dikó szélé­re, rágcsálta a gyürkét. — Az az öregember. Meghalt. Anya ránézett. de nem értette a fiát. — Hát vége. vége, és hazajön apád! — mondogatta sírva. A rakéták fénye bevilá­gított a konyhaablakon. SZ. LUKÁCS IMRE Akkor még nyár volt. Stukáéknál ültünk az eperíák alatt. A parányi ház előtt két hatalmas fa tartott árnyékot. Az udvart porcsiny fű verte fel. Felmásztunk a fákra. Méz íze lehetett az epernek. Később csak ültünk. Zöid levelek között lógott a lá­bunk. Délutánra járt. Pihent az utca. Eszti jött. A fa tövé­hez kuporodott. Kenyeret tartott a kezében. — Mit hoztál? — kér­dezte Stuka. — Semmit. — Láttam. — Láthattad. Nem eszel belőle, csak majd este. Később batyut hozott ki. A fák alá jött egészen. Le­dobta a földre. — Jancsi meg várja — sziólt. — Várhatja — fölényes­kedett Stuka. — Vidd ki a tanyára. — Ha bolond lennék. A lány visszament a ház­ba. Ügyet sem vetett ránk. A nap melegen sütött. Át­tört a leveleken. Szeret­tünk ülni az eperfán. — A Gödrök közben ilyenkor jó a víz. — Jó — mondtam. Lemásztunk. Stuka hóna alá szorította a batyut. A földes oldalban mentünk. A cigányvölgy után elér­tük a vályogvető gödröket. Sohasem fogyott ki belőlük a víz. Lerúgtuk a gatyát. Sokáig fürödtünk. Átvágtunk a Vásártéren A falutól nem messze esett a Fontos-tanya. jönni? — Nem. Nem akarok. — Kár. Már közel jártunk. A ló- ger után megpillantottuk a tanyát. Tehenek legeltek a tarlón. Kakas őrizte őket. — Mit hoztatok? — vette át a batyut. — Ezt — ültünk le az út szélére. — Az ingem van benne? — Az hát. Legeigettek a tehenek. A nap már elbágyadt, leesni készült. Vörös pír futott vé­gig a tarlón. — Egyszer még elmegyek Amerikába — szólt Stuka. — Az messze van. — A nap is odaér. Csak egy jó lovam lenne. Szomorúan ültünk a nyá- rj alkonyaiban. A postako­csira gondoltunk, vágtató okos lovakra, és a prérire. — A padláson találtam egy puskát. Kétcsövű; — Lovak is vannak? — Három. — Holnap elköthetgénk. — El — egyezett bele Kakas. Indultunk a faluba. Sze­kerek döcögtek az úton. Por szaladt utánuk. — Holnap jöttök? — Jövünk. A cigánytemetőnél elfo­gott bennünket az este. Ki­dőlt, szegényes fejfák inte­gettek. Ijesztően zúgott a Gerőék malma. Futottunk hazáig. Egyszer sem pillan­tottunk hátra. Nagyapám már várt. Kis széken tanyázott a gangon. — Megint elcsavarogtál? — nyomott barackot a fe­jemre. Még sokáig bámultuk a csillagokat. Pipafüst szállt. Az égen megszaladt egy csillag. — Meghalt valaki — kö­pött a földre nagyapám. — Amerikában is van­nak csillagok? — kérdez­tem. — Ott is. Hallgattunk. Lábunkhoz feküdt a kutya. Megsimo­gattam fejét, nyalogatta a tenyeremet. Fáradt szekér­nyikorgások ütődtek el hozzánk. — Holnap a Homokra megyek. Kijössz? — Nem. Nem megyek. Felemelte a fejét az öreg. Szívott pipájából. Máskor, ha hívott örültem. El nem maradhattam volna. — A szélmalomnál már megérett a szilva. — Lehet — bólintottam. Lefeküdtünk. Mire feléb­redtem, elment az öreg. Stuka kiabált az eper­fáról. Készülődtünk. Egy óvatlan pillanatban elcsen­tem a nagykést. Diadalma­san szaladtam vele. Ö ke­nyeret szerzett. Két hatal­mas karéj kenyeret útrava- Itónak. A kiserdőnél megpihen­tünk. Meztelen felsőtestün­kön csillogott a por. — Holnap talán már oda­érünk. Vagy holnapután. — Ismered a járást? — csodálkoztam. — A Nap is arra megy. Megkondult a harang. Az ONCSA-házakból krumpli­leves szaga szállt. — Menjünk. El ne kés­sünk. — Mit gondolsz, sírnak majd utánunk? — jutott eszembe. — Sírnak. Egészen bizto­san sírnak. — Akkor inkább ne Amerikába menjünk. — Hát hová? — Nekem mindegy. Ezen elgondolkoztunk. A Gödrök közben libák fü- rödtek. Lányok vigyáztak rájuk. — Pénzt csak onnan küldhetünk. — Sokat? — Persze — hagyta rám. — Sokat. A postás egyedid el se bírja vinni. — Akkor gyerünk. — ugrottam én is. A tehenek ott feküdtek a lóger közelében, össze­bújtunk a fák alatt Ta­nácskoztunk. Kakas elin­dult a puskáért Izgatottan figyeltünk. Nemsokára jött. — Eltörött a csöve — lökte földre a fegyvert. Leverten pihentünk. Még sok időnk volt estig — A lovak? — Hordják a búzát Csüggedten ültünk. A lá­gerból jól hallatszott a cséplőgép zaja. Egy-két kis asztag, ha lehetett még Elmúlt már régen a szent- istváni búcsú. — Nemsokára hideg lesz. — Akkor már nem me­hetünk. — És jövőre? Vagy az­után? — kotyogtam közbe. — Hülyeségeket mondása Vártunk. A paripák kés­tek. Hosszúra nyúlt a nap­juk. Alkonyattal zörögtek a szekerek. A lovakról le­vették a hámokat és ki­csapták őket legelni. Kö­zelebb hajtottuk a lóger- hez. Az egyikre felültet­tek engem. Sörényébe ka­paszkodtam — Tudsz te lovagolni? — Tudok — mondtam pirulás nélkül. — Na, lássuk! Megzavarták a lovat Az istennek se akart mozdul­ni. Aztán lépett néhányat Tört. A csontos, vén állat legelgetett tovább. Idétle­nül pillantottam a többire. Stuka többszöri kísérlet után végre felmászott a másik lóra. Az se akart elindulni. * Kakas rávert az én lo­vamra, Trappolni kezdett. Mindjárt le is estem Pi- tyeregtem. — Még lovagolni se tudsz? Ezekkel menjek én Amerikába? Kakas a tanyába hajtot­ta a jószágokat. Többet ránk se nézett. — Gyerünk, mert adnak otthon. Több helyen keresett már az öreg. Nyugtalanul járkált a gangon, a kaput is nyitva felejtette. Be- csusszantam rajta. De az ajtó előtt nyakon csípett — Merre jártál, rámusz? Hallgattam. Hátra dug­tam a kezemet — No, ki vele. Te nagv hős. — Mi csak Amerikába akartunk menni. Lovakkal. — Amerikába? — lepő­dött meg az öreg. — No, akkor kiadom az utat. Meg­jegyezd. S azonnal munkához kezdett. Azóta se akartam Amerikába menni. Országház

Next

/
Thumbnails
Contents