Szolnok Megyei Néplap, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-05 / 55. szám
iWí. március 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP a A szülőváros A nők ügyének szószólója — Éppen az este voltam a jelölő gyűlésen. Tizenhét éve mindig otthon jelölnek Most is elmeséltem, hogyan kezdtem... Az a téglagyár volt az első munkahelye. Apja és anyja aratni szerződtek. Vasárnap kimentek a tanyára és szombaton jöttek vissza. Az öt kicsit a legnagyobbra, a 11 éves Zsuzsikára bízták. Káposztás tésztával várja őket haza. Korán főzzön, mert éhesek lesznek. Eny- nyit mondtak. Zsuzsi pedig még aznap megkérte a szomszédasszonyt, vigyázzon a kicsikre, ö meg másnap reggel bement a gyárba. Cserepet hordott egész héten. Szombaton a borítékban egyheti fizetéssel a kezében szaladt haza tésztát gyúrni. Nem főtt ki, mire jöttek. — Kiesik a gyomrunk, te meg eljátszod az időt — korholta az anyja, de apja már megpillantotta a sublóton a borítékot Elakadt a szavuk. A kisebbek nem értették, miért sírnak ezen mind a hárman. Dolgozott a mai tanácsháza építkezésén is. Az is emlékezetes neki, mert a malteros láda örök nyomot hagyott: vékony csuklóin nagy dudorokat. Ennél azonban sokkal több köti szülővárosához. Ott lett az Illegális kommunista párt tagja, 1931-ben. Ennek pedig nagy volt az ára: a hatóságok kitiltották a városból férjét is, őt is. A csendes, őszhajú élettárssa) most ki-kisegítik egymást az emlékezésben. — Amikor Pestre kerültünk, mindenek előtt munkát kerestem, öt hónapig jártam például a Lamport gyár elé minden reggel, mire felvettek és három hónapig dolgozhattam ott. A munkásmozgalom tagjaival azért mindenhol hamar megtalálták egymást fis milyen idegfeszítő, félelmetes volt már a háború közelgése, de a közelsége szinte kimondhatatlan. Egyik napról a másikra tűntek, sodródtak el emberek, elvtársak. Naponta volt fenyegető hír: a Cigány eltűnt.. Szavaiét lefogták. Fischer Pistát, Boros Matyit kivégezték stb., stb. Ha valaki — aki ugyan nem kommunista, de józan ember a Siemens művekben — nem figyelmezteti, őt is megtalálják a most bíróság előtt álló zuglói gyilkosok. Az üzemiek közül második volt a kivégzésre ítéltek névsorán, mint a zuglói segédmunkás szak- szervezet vezetője, a tulajdonképpeni illegális kommunista szervezet tagja. Háromszor keresték Erzsébet királynő úti lakásán a fegyveres banditák. Szik- szai néni, a házmester mindig letagadta. Nem mozdulhatott rejtekhelyéről. 1944 decemberében. Rákoskert felszabadulásának napjaiban aztán gyalog indultak haza. 1949. január 11-e délelőttiének emlékét leghitelesebben egy fénykép őrzi. A szép fiatalasszony szeméből, arcvonásaiból a hihetetlen öröm és a mérhetetlen kétségbeesés egyszerre tükröződik ma is. Én, Gonda Zsuzsanna, aki annyit nyomorogtam, akinek hat testvére halt bele a nélkülözésbe, a nyomor gyógyíthatatlan hagyatékaiba? Én volnék, akit megyei főispánná kineveznek? Mi lesz most? Elképedésre, tiltakozásra azonban nem volt ideje. Nyolc felejthetetlenül nehéz év következett. Főispán i. majd tanácselnöki munka. Mellé öt év szakadatlan tanulás, csaknem az összeroppanásig — a jogi egyetem elvégzéséért. Nagyon nehéz volt. Ki is tagadhatná, hogy formálódó sorsunk, alakuló történelmünk legnehezebb szakaszának egyike volt az a szűk évtized. Sok benne a szép, de sok a fájó emlék is. És az utóbbiakért olykor még most is emészti magát. Néha sikerül, máskor pedig nem az önfelmentés. Legjobban, legmélyebben a begyűjtés fájt. Elhozni onnan is, ahol úgy is kevés van? Kegyetlenül sokat vívódott. Nyolc évig volt a megyei NEB elnöke. Mióta onnan Pesti lányként végzett, egyik napról a másikra a fővárosi élethez szokott pedagógusjelölt a községek közt is kicsi Tiszaszentim- rére került- Itt ismerkedett meg első kollegáival, akik közül egyet életpárjának választott. Több mint tíz éve tanít már Mucza Andrásné Tiszaszentimrén. Szó szerint ismeri a falu apraját, nagyját. A nagyvárosi élet forgatagához szokott agilis fiatalasszony a kisközségben sem csak a tanításban talált elfoglaltságot. A színház, a hang- versenyterem és a múzeum hiányát a gyermekekkel való nem hivatalos foglalkozással pótolja már tizenkét éve. Nem élvezheti a művészetet, de önmaga is művész, mivel a legmagasabb rendű anyaggal, az emberrel bánik. Nem unatkozik sem az iskolában, sem odahaza, vagy a délutáni diákrendezvényeken- Sokaknak hihetetlennek tűnik, hogy a gyerekek milyen hálásak tudnak lenni, ha igazán szeretik nevelőjüket. Mucza Andrásné azonban érzi ezt, amikor végigmegy a falu utcáin. „Csókolom, tanár néni”, „Hova tetszik menni, tanár néni”, „Én is elmehetek?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések verik fel az utca csendjét, ha meglátják a községben. Mit csinálnak a szülők, hä a nevelőjükről áradozó gyermekeket hallják? Mosolyognak, meg-megsimo- gatják a copfos vagy buksi fejeket és szeretettel Is nyugdíjba ment sokszor lepergette önmagának is a múltat, az emlékezés csodálatos filmszalagjáról Sok-sok képen csak ő ismerheti fel saját magát, s kis libapásztort, a cseréphordó, malterhordó leányt, a műszerész munkásnőt, a röpirathordót, a nőmozgalmi munkást, a vándorpárt- iskola vezetőjét, a rendőrt, a munkásőrt, az izguló diákot, a jogászt és a feleséget, az anyát. Most is csa- pong, egymást kergetik, váltják gondolatai. Amihez végül ismét visszatérünk, a szülőváros. — Mezőtúron ma is Zsuzsika vagyok. Örülök, hogy ismét jelöltek. Zsuzsika, Juhász Imréné dr. Gonda Zsuzsanna, aití- nek közel félévszázados munkásnő múltja nemcsak mérhetetlenül nehéz volt, hanem felemelően szép is, megbecsült, szívesen látott és fáradhatatlan tanácsképviselője ma is Mezőtúrnak. Borsi Eszter gondolnak a közkedvelt tanár nénire. Bizonyára a gyermekek dicsérő szava csengett az édesanyák és édesapák fülébe, amikor nemrég a jelölő gyűlésre mentek. — Ezért lendültek fel egyszerre a karok a levegőbe, amelyek azt jelképezték, hogy Mucza Andrásné pedagógust tiszaszentimre lakossága egyhangúlag megyei tanácstagnak jelöli- A köszönő szavak után hazafelé menet a tanárnő szinte önmagának mondta: „A gyermekeknek köszönhetem, miattuk szeretnek az emberek”. T- L. Amikor telefonon kerestem, nem beszélhettünk, mert áruátvételt bonyolított le. Mikorra pedig a 61-es bolthoz értem — ahol ő a vezetőhelyettes — már kávét darált — Ezerkilencszáznyolcvan üveg sört hoztak, azt vettem át Másfél ezer üveget pedig üresen küldtünk vissza. Sok munkába, időbe telik ez. Amíg Sándor Gézáné mindezt elmondta — közben szinte minden második vevőt név szerint köszöntött, beértünk a bolti irodába. Apró kis helyiség, tele kellékekkel, amelyeket csak egy pihenő kutya őriz. A kávé illattal telített szobában éppen két szék van és annyi hely, hogy leülhessünk. ö kezdi: — Közel két évtizede élek Szolnokon. Nagyon megszerettem ezt a várost. Pedig sokszor napokon át csak itt a bolt és a Csokonai úti lakásom között közlekedek. — Egyhangú? — Nem, egyáltalán nem. Kedvesek, közvetlenek az emberek. De hozzátehetem azt is, hogyha csak egy kis eső van, a sár már majdnem felvet bennünket. Meg is vagyok most szep- penve, mert a lakókörzetünkben jelöltek tanácsA sokezer rántanivaló csibe között két asszony hajladozott Az etetővályúkba tápot raktak, az itató edényekbe friss vizet öntöttek. — Mikorra végeznek? Magára várunk — szólította az elnökhelyettes a fiatalasszonyt Jött a válasz azonnal: — Még tíz perc, s aztán ráérek. Míg eltelt az a kevés idő, az elnökhelyettes elújságolta: — Danczáné nagyon dolgos asszony. Az egyik női munkacsapat vezetője, mert különben a növénytermesztésben dolgozik. Csak most, a téli hónapokban csibegondozó. Szorgalmáért, emberi magatartásáért az asz- szonyok szeretik, úgy is mondhatnánk, hogy bizalmasuk. A tsz vezetőségében is szószólója a nők ügyének, merthogy annak is tagja már vagy két esztendeje. Néhány hete a nőgyűlésen a tsz nőbizottsága titkárává választották. Egy asszony sok évvel ezelőtt férjével, egy négy esztendős és egy háromhetes kisfiával, két bőröndnyi ruhával Martfűre érkezett. Messziről jött. Otthont, szülőt, rokonokat hagyott ott, mert férjével együtt ott kellett hagyniuk, mert magyar állampolgárok voltak. Mi várta itt őket? Az otthon- teremtés gondja, s egy új munkalehetőség reménye. Egy asszony világra hozott négy gyermeket, fel is nevelte őket becsülettel. A legidősebb Józsi, vagy ahogyan anyja nevezi Dot- kó, már megnősült. — Az asszony nem sokára nagytagnak. örülök, hogy szívesen jelöltek, megtapsoltak. Mégis meg vagyok ijedve, mert úgy érzem, mintha csodát várnának tőlem. Azt, hogy majd én újjávarázsolom a környéket, pedig egyelőre azt sem tudom, hol kezdjem, mit tehetek a körzetemért. Ha csak az akaratomon múlna, akkor biztos, hogy ez lenne a legszebb választókörzet a városban. De mivel pénz nélkül, munka nélkül ilyen varázslat nincs, nehéz dolgom lesz. Fényképet kérnék Sándor Gézánétól, de csak a családról van a táskájában. Az első éves technikumi — No már itt is vagyok — perdült elénk Dancza Józsefné. — Fellépése, beszéde elárulta, hogy évek óta nemcsak a fakanalat forgatja, hanem a közösség ügyével is foglalkozik. A termeléssel, a munkaversennyel, az asszonyok és mások gondjával, bajával törődik. — öt évvel ezelőtt kértem felvételemet a Rákóczi Tsz-be. A férjem a gépállomás traktorosaként már korábban itt dolgozott. — Most ő is kérte a felvételét. Átveszi a gépeket a tsz, s jön a Zetorjóval —, mondta Dancza Józsefné. — Jobb lesz így? — Hogy a férjem is tsz- tag lesz? — válaszolt kérdéssel. — Eddig is a tsz- ből éltünk. Azóta alakítottuk, nagyobbítottuk meg a házunkat, amióta én is dolgozom. Televíziót, mosógépet vásároltunk, kicseréltük a konyhabútort, tavaly pedig a szobabútort is. Pedig a két gyereknek is mindig kellett hol ez, hol az. Most már a kislányom is kereső lett, néhány hónapja a Tisza Cipőgyárban dolgozik. Gyűjtögetni keil a lányunk kelengyéjét is. Most már ez kerül majd sorra. — A többi asszony is így vélekedik a tsz-röl? — Aki rendszeresen dolgozik, az így, mert megtalálja a számítását. Könnyű kiszámítani, hogy 250—260 munkaegységre mennyi járt 38 forintjával. A mostani mama lesz. Feri alighogy leérettségizett, átképzős lett. Ám ha minden sikerül ősszel, mint szakmunkás tanul tovább az egyetemen. Mérnök szeretne lenni. S az asszony aggódik: vajon sikerül-e? Márti most harmadikos gimnazista, jó tanuló, anyja jobb keze- Az asszony szíve sokszor fáj, amikor munkából hazamenve nagytakarításban találja lányát. Nincs ideje kényeztetni a gyerekeit. Endre, a legkisebb, most hatodikos. „Szerencsém, hogy jó ember az uram” — gondolja sokszor magában. Egy asszony rendkívüli hallgató fiúról és leányáról a harmadéves mezőgazda- sági technikusról, Mariann- ról beszél legtöbbet. Róla, aki „felfordította” a családi szokásokat, mert senki sincs a családban — még az ismerősök között is kevés —, aki mezőgazdasági pályán dolgozna. Ö pedig biztos, hogy mezőgazdász lesz. — Szülővárosa? — Szombathely. Ott nevelkedtem. Ott éltem át a háború borzalmait. Előbb azt, hogy egy tű nem sok, annyi sem maradt meg az otthonunkból a bombázások után. Aztán azt, hogy egy szörnyű harc alkalmával hiába védtem saját testemmel is a 17 éves öcsémet, hiába vonszoltam éjnek idején egyedül a már orvos nélküli kórházba, másnap reggelre belehalt a tüdősérülésébe. A háború utolsó napján, a város fel- szabadulása előtti napon vesztettük el őt. Talán ez a gyógyíthatatlan, szörnyű emlék teszi, hogy olyan barátságos, kedves mindenkihez. hogy olyan meleg szavakkal tud beszélni saját gyerekeiről, szomszédairól, a boltban tanuló harminc kislányról, munkatársairól. S talán kicsit azt is, hogy olyan nagy felelősséggel gondol a bolt dolgaira, a tanácstagi munkára egyaránt. B E. zárszámadáskor én 37S munkaegységre részeltem, s még ehhez jött a prémium, meg a részes és háztáji kukorica termése. — Hogy is volt az a verseny? — No, most azzal nem dicsekedhetünk. Két női munkacsapat is lepipált bennünket. Azért nem hátrálunk, az idén újra próbálkozunk- Nem féltem én az asszonyokat — s ezt mind a nyolcvanötre értem —, tudom, hogy szorgalmasak, dolgosak. — Bizonyára a nőnapon is szó esik erről? — A munkáról, meg a versenyről? Biztosan. De azért akkor főleg szórakozunk. Teadélutánt rendezünk. Majd egy későbbi időpontban összedugjuk a fejünket az asszonyokkal; hogy megbeszéljük, hová is menjünk az idén kirándulásra. Többfelé jártunk már az országban, de még annyi szép tájra szeretnénk eljutni. Együtt indultunk az alkonyaiban a város, Török- szentmiklós felé. Dancza Józsefnét még otthon is várta a munka. Igaz, segít neki a férje, a lánya és a kisfia is, de azért mindig talál tennivalót Bármilyen fáradt is, addig nem törődik magával, a pihenéssel, míg ezt nem mondhatja ma is megtettem ami erőmből telt a családomért éa a közösségért Ilyen a természete. Nagy Katalin ülésre hívta össze a helyi Vöröskereszt vezetőségét- „Segítenünk kell.” Ezzel kezdte, amikor az összehívás okát kérdezték tőle. „Van egy asszony, aki azért nem tudja üdülni küldeni kislányát, mert nincs pénze arra, hogy pizsamát, ruhát vegyen a gyereknek; ismerem a körülményeket Nagyon rendes munkásnő. Családi körülményei miatt újra kell kezdenie az életet.” Ezer forint segélyt adtak a nőnek, s a kislány három boldog hetet töltött a hegyek köztEgy asszony virágállványt csináltatott. Nem a lakásába. Az. általános iskola egyik tantermébe, mivel húsz év óta a szülői munkaközösség osztályelnöke. Ez a sok asszony tulajdonképpen egy és ugyanaz. S mégis mindez csak parányi töredéke Mihovits Józsefné — a martfűi Tisza Cipőgyár főművezetője — életének. Tulajdonképpen ott kellett volna kezdeni, hogy ő az egyetlen főművezetőnő a gyárban; hogy huszonkét tűző- dei műhely tartozik hozzá, melyek váltott műszakban dolgoznak, vagyis közvetve háromezer asszony és leány. A munkát még a Bata cégnél kezdte, Gott- waldovban végzett főművezetői iskolát- Ma, ha az ipari tanulóknak problémájuk van, csak Jolika nénihez futnak: majd ő elintézi. A tiszaföldvári gimnazista lányok, akik a martfűi gyárban politech- nlkások, a gyakorlati vizsgánál egy cseppet sem izgulnak: „Jolika néni vizsgáztat, s ő olyan rendes”. És Mihovits Józsefnét most megyei tanácstagnak jelölték a martfűiek. Azóta esténként százszor is megkérdezi önmagától: „Fog ez menni? El tudod te ezt a munkát látni? Hisz any- nyi gond van itt Martfűn. A választ már a jelölő gyűlésen elmondták a martfűiek, akik tudják: Mihovitsné a munkában kérlelhetetlen, de ugyanakkor ember a szó legnemesebb értelmében. ■ immimiuiiui ASSZONYOK A KÖZÉLETBEN Vázlatok egy asszony portréjához Munka nélkül varázslat sincs Varga Viktória „A gyermekeknek köszönhetem
