Szolnok Megyei Néplap, 1967. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-26 / 49. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1867. február 26. János és Jánoska Peter Weiss drámát ír Vietnamról SZAKONYl KÁROLY: öt órakor Jánoska azt mondta Novák Évának. — Te, Vica, nekem haza kell mennem. Sajnos. Novák Éva nem nagyon értette, mit mond, mert a jégpálya hangszórói egy ke- ringőt harsogtak. Körülsik- lotta Jánoskát, korcsolyái szép ívet rajzoltak a fiú köré a jégen. Megkapaszkodott Jánoska karjába, puha barna haja a lendülettől az arcába csapódott. — Mondtál valamit? — Igen, Vica. Nekem, sajnos haza kell mennem. — Ö, máris? És megint? Tegnap sem maradtál zárásig. Pedig csuda jó a pálya. — Sajnos — hebegte Jánoska. — Várnak. — Ki a csuda vár? — kérdezte Novák Éva. Ellökte magát a fiútól, csinált néhány ügyes figurát hátra felé, aztán visszakorcsolyázott. Szép, vékonyélű arca piros volt a friss téli levegőtől. Jánoska nagyon restelte magát — Az öregem vár. Akar valami fontosat... Vagyis mondta, hogy menjek haza fél hatra, mert akar valami hogyishívjákot... nem tudom mit. — Menjek én is? — kérdezte Novák Éva. — Hát te maradhatsz-— Jánoska szeme összeszűkült — Itt van a Bíró Gyuszi, ugye... — Ne marháskodj — nevetett a lány. — Bíró Gyuszi! Elmegyek haza én is. Ha te nem vagy itt, úgysem ér semmit az egész korizás. De azért még futhatunk egy kört nem? — Persze. —- Vagy nagyon kikapsz? *— A lány kuncogott, de Jánoska nagyon bosszús volt. hát abbahagyta. Megfogták keresztben egymás kezét, és ügyes lendülettel nekivágtak. — A fene egye meg! — szitkozódott a fiú. — Legyek csak egyszer a magam ura! Megszorította a lány csuklóját válluk összeért Szépen siklottak a reflektorfényben a fehér pályán. A keringő még szólt A hideg az arcukba vágott kerülgették a korcsolyázókat siklottak. Jó meleg volt Novák Éva tenyere. Jánoska a kisujjával simogatta a lány csuklóját Nagyon jó érzés volt így, egymásba kapaszkodva, száguldani a jégen. Időnként a lendülettől összeért az arcuk. Jánoska érezte Novák Éva hajának enyhén kölnis illatát Nem ismerte a kölni-fajtákat de nagyon kellemes illat volt Visszaértek a melegedőhöz. — Tényleg menned kell? — kérdezte kifulladva Novák Éva. Kicsit nekidőlt a fiúnak. Párát lehelt amint beszélt Jánoska a fehér fogakat nézte, a kipirult lányarcot; ügyetlenkedve magához húzta, de amaz kiperdült, nevetett, megfogta a kezét és vonszol i a a kijárat felé. — Kikapsz otthon! — kacagott Novák Éva. — Várj! — mondta Jánoska. A lány megállt. Szemben álltak, a fiú kicsit magasabb volt pedig egy osztályba jártak. — Na? — kérdezte Novák Éva. Egy otromba fickó nekiütődött Jánoska majdnem elvágódott — Mégis, jobb lesz, ha megyünk — mondta a lány. Kinn, a melegedőben, lecsatolták a korcsolyákat. Furcsa volt lépni korcsolya nélkül .Együtt mentek a földalattin; Novák Éva egy megállóval előbb szállt le, mint Jánoska. — Szia! — köszönt a lány. Szíjra fűzött korcsolyáit megemelte, a vasak 0—ecaörrenték. — Szia! — mondta Jánoska. Egyszer majd megcsókolom, gondolta. Majd lesz egy olyan alkalom. Talán a jégen. Amikor már kevesebben vannak. Csak ne kellene mindig hazamenni! Otthon az anyja azzal fogadta: — Apád már türelmetlen. Eridj be hozzá. Fintort vágott de az anyja rászólt. — Meg ne lássam ezt mégegyszer! Ledobta a lemberdzsekiét, a sálját, a kesztyűjét. Az anyja szedegette fel a földről. — Azt akarjátok, hogy megszakadjak? Törődtök is ti vele! — Itt van? — nézett ki János, Jánoska apja, a szobaajtón. — Na, megjöttél végre? Azt mond- tan, ötre légy itthon. — Azt mondtad, hogy ötig lehetek a jégen. — Már megint ez a vita! — sóhajtott Jánoska anyja. Bement a konyhába és becsukta az ajtót. — ötig a jégen! — mondta János. — Amikor én már ötre itthon vagyok! Amikor én sietek, felugrálok a villamosokra, hogy itthon legyek és tovább építsem neked a vonalat. Jánoska ott állt az ajtó előtt, féllábra ereszkedve, unottan, lógó karral. Novák Évával korizhatnák a jégen, gondolta. — Na, most ne állj itt, hanem gyere, gyere. Nézd meg, mire jutottam, addig is, egyedül. Az apja kitárta a szobaajtót. Különös fények égtek a padlón a szoba homályában. Alulról világították meg a férfi borzas fejét, gyűrött irsgjét, amit ráncokba szorított a csíkos nadrágtartó. — Csukd be már az ajtót! — szólt János. A fiú cipősarkával belökte az ajtót — Na, nem is érdekel? — kérdezte az apja. — Csak azt ne mondd, hogy nem érdekel. Amikor neked csinálom, amikor any- nyira oda vagy érte. Egymásra néztek. Az apa arcán ideges mosolyba futottak a ráncok. Piros és zöld fények világítottak a földről, az egész szobát behálózó játékvasút sínéi, állomásai, őrbódéi, sorompói, alagútjai mellől. Parányi szemafórok, lámpások fényei. — Megépítettem a nagy viaduktot! — mondta lázas örömmel János. ▲ fiú zsebre fett kézsMl állt, nézte az apja arcát Ma reggel talán nem borotválkozott, az őszes sza- kálltüskék beborították az állát Egyszercsak nem állta a tekintetét Félrefordította a fejét A tompán csillogó síneken két szerelvény vesztegelt. Személy és teher. Diesel mozdony és gőzös. A könyvszekrény mentén a sínek szabályos, harmincöt fokos emelkedője egy merklin hídba torkollt a híd alatt keresztbe futott egy vágány. De másutt is: a sínek össze-visz- sza tekergőztek, hirtelenjében nem is lehetett tudni, merre visz útjuk. — Na. mit szólsz hozzá? — kérdezte János. Vigyázva, hogy kárt ne tegyen a bonyolult vaspályában, a viadukthoz lépdelt — Szabályos emelkedő. Képzeld, mennyit kellett kísérletezni, amíg rájöttem, hogy hány fokos emelkedőt bír ki ez a masina. De most felfut rá, csak látnád! Ez most a pálya legveszélyesebb szakasza. Voltaképpen elég labilis, de így legalább ugyanolyan kilengése van, mint akármelyik nagy viaduktnak. Itt aztán van egy kis izgalom. Gondoltam, megvárlak a végső munkálatokkal, de... ugye... te ott a jégen... Jánoska nekidőlt a falnak. Miért van az, töprengett, hogy a lányok olyan helyesek, kedvesek, de ha az ember kicsit magához akarja ölelni őket mindjárt kisiklanak? Pedig én igazán, szeretlek, Vica Én igazán szeretlek. Tőlem nem kell félned. Öa szeretlek Vica — Na nézd csak — mondta az apja —, na nézd, kapcsoljuk csak be a dieselt. Mondjuk a dieselt. Légy szíves. Holnap nem jövök haza, gondolta Jánoska. Nem, akármi lesz is. Ottmaradunk zárásig a jégen. — Légyszíves! — szólt János. — A hatos őrházná! vesztegel a diesel. Látod, tilos a jelző. Légyszíves tedd szabaddá a pályá1. Most tizenhét óra, ötvenhét az idő. A késést természetesen igazoljuk... hehe... Pályaépítés. Rendkívüli akadály... Légyszíves, ott a hatos őrháznál... — Apa — szólt halkan Jánoska —, most ne. — Nem értelek. — Most ne. Jó? — A hatos őrháznál.-, — Ne, apa, most ne. János, az apa, ott térdelt a viaduktnál. A szabályos emelkedőnél. Két keze tehetetlenül lógott a földre, amint térdelt. Még mosolygott. — Dehát miért? Majd meglátod... Jánoska megfordult. Állt a csukott ajtóval szemben, égett a torka. — Most mi van veled? — kérdezte János. — Nincs kész az algebra. — Nincs kész? 0, hát tudod, hogy majd együtt megcsináljuk. Majd vacsora után. Jánoska megfogta a kilincset. Istenem, gondolta, Vica, szeretlek. Vajon ér- Zied-e? Tudod-e? Nem merte kinyitni az ajtót Sértés. Azért azt tudta, hogy sértés. Megforrósodott kezében a kilincs. Hallotta, hogy az apja feláll, valami csörrent, talán az egyik sínpár. Hallotta, hogy az apja a nadrágja térdét porolja. — Miattad csinálom az egészet — dohogta János. — Sietek haza. Villamosokra ugrálok. Miattad építem az új vonalakat. Annyira odavagy érte. Mit gondolsz, nem lenne más dolgom? Nekem! Miért nem kiabál? — gondolta Jánoska. — Ha kiabálna, jobb lenne. Az ajtó egyszercsak kinyílt Kinn volt az előszobában. Várt. A gázóra kattogott — anya főzött a re- zsón. Kinn az udvaron égett egy lámpa, a szél ló- bálta, mint a jégpálya fölött a fényeket. Vica, gondolta, istenem, Vica. Halk zümmögést hallott. A diesel elindult a hatos őrháztól. Kattogott a váltókon. Most a viaduktra kapaszkodhat fel, erőlködik a motorja Anya résnyire nyitotta a konyhaajtót és kikiáltott: — Aztán majd gyertek vacsorázni! Peter Weiss a Svédországban élő német író dekadens kisregények, szürrealista kísérletek — ahogy ő maga fogalmazta meg, „az élettől való menekülés kísérletei” — után jutott a történelemmel való szembenézésig, a nálunk más másfél éve oly nagy sikerrel játszott „Marat Sade”-ig, majd a nemrégiben bemutatott „A vizs- gálat”-ig. De a Nagy Francia Forradalom problémái után a második világháború időszakának kérdéseivel foglalkozó író nem állt meg Auschwitz-nál és annál a frankfurti pernél, amelynek tükrében ott látható a fasizmus minden embertelen galádsága és az is, hogy még ma is vannak erők, amelyek védeni próbálják azt, ami Hitler Németországában — a legjobb német hagyományokat megcsúfolva — történt. Hiszen most mutatták be Stockholmban — Etienne Glaser rendezésében — Weissnek azt a sajátos „musical”-ját, amely egyszerre szól az afrikai portugál gyarmatosítás félezer esztendős történetéről és arról a Salazarról, aki „megállította az időt, megállította a középkort és akinek ősz haja, meg finom homloka alatt csillogó tekintetéből új Auschwitzek néznek szembe a világgal”. A legújabb idők kiváló drámaírója — aki megőrizte ifjúkora kísérletező kedvét, de a kísérletezést az újszerű és egyéni hangvételt százezrek és milliókat érdeklő — érintő ügyek szolgálatába állítja — új művében felidézi az 1961-es angolai felkelést is és azt a „külföldi finánc-hat almas- ság”-ot is, aki erre fel 170 millió D-márkát kölcsönöz Salazarnak, az „elegáns lu- zitán szörny”-nek... Az író azonban nem pihent meg a korral való találkozásnak ezen a magasMivel korunkban — minden más tárgyú irodalommal egyetemben — a katonai irodalom is egyre tere- bélyesebbé válik, feltétlenül szükséges egy vezérfonal, mely megmutatja a tudomány irodalmának megoszlását. A bibliográfia a következő fő fejezetekre oszlik: A hadtudomány általános kérdései, a hadtudomány elmélete és gyakorlata, hadtörténelem, katonai kiképzés, hadseregszervezés, katonaföldrajz, haditechnika, katonai egészségügy, polgári latán sem. Svéd és más lapok tudósításai szerint már javában készül Vietnamról szóló, új színpadi alkotása, „A vizsgálat” napjainkban játszódó párja. — Megint csak egy tárgyalóteremben zajlik le készülő drámám, — nyilatkozik az ötven esztendős író — és ez a mű, ha lehet, még zártabb lesz, mint az, amit a frankfurti per anyagából írtam. Azt a sok borzalmat, és szörnyűséget ugyanis, amelyet az állig felfegyverzett amerikaiak hazájukat védelmező parasztokkal szemben elkövetnek, nem. is lehet másképp megjeleníteni, mint egyetlen színtér, és a rémtetteket már elvontiá tevő kérdések és feleletek formájában. Nem tudhatjuk, természetesen, hogy sikerül majd művészileg a készülő mű, amelyen Peter Weiss — Jürgen Horlemann Vietnamban többször járt újságíró társaságában — most éjjel-nappal dolgozik. Igen érdekes azonban, hogy Peter Weiss, a felelősség, a» emberség, a népek élete iránti elkötelezettség írója ebben a formában vesz részt annak a társadalmi bíróságnak a munkájában* amelyet az elmúlt év végén Bertrand Russel, az idős angol filozófus és békeharcos hívott össze. Emlékszünk rá. Peter Weiss ia vállalkozott rá, hogy — mint több más kiváló író és publicista — ő is ott legyen az agresszió lényeinek összegyűjtői között, és hogy az áprilisban összeülő bíróságon is hallassa szavát. Peter Weiss sokáig csak az „izolált Én” belvilágában tapogatózott, hogy aztán szembenézzen — a Ma- rat-drámában — a XVIII. század végének történelmi kérdéseivel. Fokról fokra haladt előre egészen napjainkig. Antal Gábor védelem és hadtudományi segédkönyvek. Jelentős része a műnek — bár függelékként tüntették fel — egy ajánló bibliográfia a katonai szépirodalomból. E rész is téma szerint csoportosítva közit anyagát, két fő fejezete a magyar és a nem magyar vonatkozású szépirodalom. A szép kiállítású, Ízléses könyv kiadásával hasznos segítséget nyújt a Zrínyi Katonai Kiadó az érdeklődőknek, a hadtudománnyal foglalkozóknak egyaránt. (Szlovák György rajza) Katonai könyvkiadás Magyarországon 1945—1965 A ZRÍNYI KIADÓ ÜJ BIBLIOGRÁFIÁJA GÄCSI MIHÁLY: VADÁSZOK
