Szolnok Megyei Néplap, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-31 / 308. szám

19&I. december 31.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

3

Szolnok- Alcsi nyugdíjban

Sorompó karjait égnek tartja, megadta magát az állomás. Többé nem gördít akadályt a közúti forgalom elé. Az idevezető síneket már bontják. A peron kihalt, elhanyagolt.

Csényi János, az állomás nyugdíjas főnöke egykedvűen néz ki az ablakon.

— Mikor 1942-ben idekerültem, három napig hordtam el innen a szemetet. Virágokat ültettem végig a peronon. De amikor nyugdíjba mentem, dudva lett ott. Az utódom ugyanazt a szemétdombot hagyta rám, amit idekerü- lésemkor találtam. Nem tudom megérteni. Én min• dig annak a barátja voltam, hogy másoknak is örömet szerezzek, ne csak magamnak.

Nem volt pedig könnyű dolga az öreg Csényinek. A háború végéig nemcsak a jegyeket kellett kiadnia, hanem a nagyállomás bejárati váltójáig ötezerhat- száz méter vágány gondozása is rá hárult.

— Negyvenötben már ketten szolgáltunk itt. Huszonnégy óránként váltottuk egymást. Különben én csináltam állomást ebből a megállóból. Ötvennyolcban letettem az önállósí- tói vizsgát. Akkor lett önálló az állomás. Azután közvetlenül a budapesti Igazgatósághoz tartoztunk, s a jegynyomdával is mi tárgyaltunk. ötvenkilencben már hárofn pénztárunk működött.

Havonta átlag negyvenezer forint értékű jegyet adtak el. Pedig innen csak négy-öt forintos jeggyel utaztak az emberek. Nem a távolsági vonatok, hanem a közvetlen szomszédba indulók állomása volt ez. Ezért volt nagy szó az a negyvenezer forint.

A háború alatt a nagyállomást és a Tisza hidat nagyon bombázták. Biztatták is a szomszédok hogy meneküljenek, ha közeleg a front.

— Én azt mondtam: engem ideköt a munkám. Nem mentem sehová. A harcok alatt egészében bement a konyhaablak, a szolgálati helyet is gránát érte, de megúsztuk nagyobb baj nélkül.

Ha már ennyire vonzódott a vasúthoz, utazott-e sokat? — kockáztatom meg a kérdést.

— Csak szolgálati érdekből. Szabadidőmben is elmentem ugyan Debrecenbe, Békéscsabára, meg egyéb helyekre, de nem azért, mert nagyon érdekelt az utazás, hanem azért, hogy megnézzem, merre esik ott az állomás, miként lehet ott eljutni a központba. Utóvégre nem maradhat szégyenben az ember, ha érdeklődik az utas, hogy merre juthat el céljához. Nem igaz?

— De igaz, nagyon igaz!

— Hát karambol volt-e itt?

■ — Török Mihály csinálta a legnagyobbat. A sorompót nem engedte le, egy szalmabálákat szállító vontatót kapott el a csabai személv. A sofőr menhalt.

— Nyugdíjba ment a gazda után az állomás is, itt már több ilyen eset nem lesz.

— Nem — bólint az öreg. — November 9. óta nem jár erre a vonat.

Szálában szomorkás mosoly búikéi. Vaoy csak nekem tűnik úgy?

— Tudja, huszonnégy évig az ereszünk alatt járt a vonat. Naponta száznál több szerelvény is elment. Megszoktuk. Aztán egyik napról a másikra csend lett. Eltűntek a vonatok, elmaradtak az utasok. Olyan ridegek voltak az első napok. De most már lassan megszokjuk a csendet. Meg azt, hogy úgy élünk, mint a többi család a környéken.

Elbúcsúzom, kilépek a peronra. A szomszédban autóbuszra várnak. Közéjük állok én is.

Simon Béla

Búcsúzunk

tőled

óesztendő

Vége hát egynek megint. Letépjük a naptár utolsó lapját is, s fogad- kozhatunk újra, mint mindig: holnaptól más életet kezdünk. Nem kell komolyan venni. Nem is lehet. A végtelen idő kis átutazói vagyunk, örök emberi szokásokat hordunk magunkkal. Ezer éve is úgy volt már pedig: az emberiség vígassággal, jó ita- lokkel, ínyencfalatokkal búcsúzott tegnapjától. Mi se adjuk alább eleinknél. Íme a bizonyság:

„Halat, vadat, s mi jó falat, szem-szájnak ingere... Benne finom csemege, cukrászati nyalánkság is. Most már mindegy, ebben az évben úgyse hízhatunk többet. De legalább kedves emlék marad az a szilveszter este, mikor azokat a* aranyos cuki malacokat fogyasztottuk'

„Régi esztendő — új ruha. Azt mondják ki mint kezdi az új évet, úgy folytatja 365 napon át. Hát nem lenne rossz végig ilyen elegánsan járni. Álmodozás? — Szilveszterkor mindent szabad. Csak azt nem, hogy az új esztendő első táncosának ez a szép ruha ne let- szen. Az ő kedvéért készíttettem'

»Egész éven át csinos voltam, pont az utolsó napon ne lennék az? Ki tudja mi yen újdonságokat hoz az új esztendő? Egy régi hagyomány bizonyosan fennmarad: a szép frizura, a csinos nő továbbra is tetszeni fog”

Darvas József:

V.

Ügy éreztem, forog velem az ágy és minden megsemmisül körülöttem. Istenem, mi van itt? Nagy nyomorúságunkat még ilyen szerencsétlenséggel is tetézni akarod? Honnan lehetne pénzt szerezni a bátyámnak. hogy tudjon csizmát venni? Én eljárnék mezítláb is, nem bánnám, ha csúfolódnának a gyerekek, csak a bátyám ne menjen lopni...

— Ennek nem szabad megtörténni — ebben az elhatározásban kristályosodott ki bennem az utolsó percek sok zűrzavaros benyomása.

Agyamban tépetten zar- gatták egymást a gondolatok. Mit csináljak? Mit lehet itt . csinálni? Szólok anyámnak. Nem, ez nem jő. Ezen még csak jobban ösz- szevesznének és nekem olyan rossz, mikor szavakkal tépik egymást. És hátha... Ezt a lehetőséget magamnak is alig akartam fölvetni. Hátha anyám is beleegyezik? Hiszen ő is szeretne kimenekülni ebből a fenekeden» nyomorúságból... Mi lesz akkor?

— Nem, ő nem egyezne bele — nyugtattam meg magam. — Anyám jó. De mégse szólok neki. Hogy ne veszekedjenek.

Azután arra gondoltam, hogy holnap beszélek Fülek! bácsival. Megmondom neki, hogy nagy bűn az, amit csinálni akarnak. — Hogy én őt mindig jó embernek ismertem és a jó emberek ilyet nem tesznek. Mit mondhat erre Füleki bácsi? Talán azt, hogy ne törődjek a nagyok dolgával. Biztosan szól majd a bátyámnak és az megver. Még soha nem ütött meg, de azért biztosan megver.

Legjobb lesz, ha nem Füleki bácsinak szólok, hanem neki. Elmondom neki mindezt. Még most, ha visz- szajön.

Kint becsapódott az ajtó és befelé tartó lépések ne- szezése hallatszott. Nemsokára belépett a bátyám. Gyufa lángja villant és Imbolygó, behemót árnyéka ott sötétlett a szemközti falon. Meg akarta gyújtani a lámpát, de a kanóc nem lobbant lángra, csak izzott kesernyés, kelletlen bűzzel. Sokáig próbálgatta, a gyufa egészen a körméig égett. Felszisszent és dühös káromkodással földhöz csapta.

— Petró sincs... — morogta, mintha ezzel is alá akarná támasztani jövendő terveit. Mintha ez érződött volna ki ezekből a szavakból: Akkor majd az is lesz.

Csak úgy a sötétben vetkőzni kezdett és közben folyton mormogott valamit magában. Szorongva hallgattam minden moccanását. Mikor lefeküdt és nagy sóhajtással magára húzta a takarót, megmozdultam az ágyban és megszólaltam:

— Feri bátyám!

A bátyáimat mindig így szólítottam és magáztam őket. így nevelt az anyám, mert, mint mondta, ők sokkal idősebbek, kijár nekik a tisztelet.

— Mit akarsz? — kérdezte. — Te még ébren vagy?

— Ébren. Csak azt akarom mondani, hogy hallottam, amit a Füleki bácsival beszéltek.

— Ha hallottad, akkor aludj — mordult rám ellenségesen.

Kicsit megrettentem a mogorva hangjától és elhallgattam. De nemsokára újra kezdtem:

— Hallottam, hogy kukoricát akarnak hozni Ben- kőék góréjából...

— Mondtam már, fogd be a szád és aludj! Ne törődj te a nagyok dolgával!

Már-már úgy volt, hogy hagyom az egészet, de egyszerre újra belémnyilallott a fájdalom: az én bátyám lopni fog... Nem bánom, ha megver is. de megmondom, ami a szívemen fekszik.

— A lopás csúnya dolog

— vetettem oda a szavakat.

— Feri bácsinak nem szabad ilyen dolgot csinálni.

— Nem vagyok kíváncsi a taknyosok véleményére.

— Pedig én megmondom anyámnak...

— Azt adja csak az a nagyon jó Úristen! Kitekerem a nyakad, az biztos.

— A csendőröknek is elárulom.

— Hallgass, míg szépen mondom! Mikor ilyen kis taknyos voltam, mint te, eszembe se jutott, hogy beleüssem az orrom a nagyobbak dolgába.

— Megmondom az anyámnak, a csendőröknek. Mindenkinek megmondom, hogy mit akarnak — kiabáltam most már hisztérikusan és ordítva sírni kezdtem. A belső részemet majdnem szétrágta a vad fájdalom és kínomban a párnát harapdáltam. Bátyám éppen föl akart kelni az ágyból, valószínűleg, hogy megverjen, de ebben a pillanatban nyílt kint az ajtó. Anyám jött haza. Hirtelen befelé gyűrtem a sírást és úgy tettem magam, mintha aludnék. Bátyám se szólt. Anyám sietve levetkőzött és odabújt mellém. Egy ágyban feküdtünk, bátyáim is együtt egy másikban. Nem volt több ágy, meg a takaró is kevés volt. így legalább összebújtunk és melegítettük egymást, mint malacok a hideg ólban.

Éjjel nyugtalanul aludtam és sokszor fölriadtam. Azt álmodtam, hogy a bátyámat csendőrök kísérik.

Másnap egy szót se beszéltünk a bátyámmal az estéli dologról, csak kerülgettük egymás pillantását. Feldúlt lélekkel mentem az iskolába, mintha szörnyű titkokat hordoznék magamban. Rettegtem, hogy valaki megérzi a gondolataimat és kikiabálja a világnak. Egész nap az esti beszélgetés rettenetében éltem. Hiába próbáltam mással foglalkozni, gondolataim, akár az elhajított bumeráng, egyre csak ehhez' a szörnyű tényhez hajlottak vissza: bátyám lopni akar. Görcsösen meredt föl bennem a kérdés: miért? Újra és újra megkérdeztem ezt masamtól, de megnyugtató Meletet sehogy sem találtam. A tanító nyelvtanból magyarázott valamit, de nem értettem a szavait, csak azt láttam, hogy a szája mozog, beszél. Szerettem volna odarohanni hozzá és sírva eloana- szolni nagv bánatomat. Talán ő tudna segíteni. De hátha szólna a csendőröknek? Ezt pedig nem szabad. Bátvámat is csak elkeseredésemben fenyegettem meg ezzel az este.

— Mi lenne, ha délután elmennék Benkn<si<hez és könyörögnék nekik, adjanak néhénv zsák kukoricát? Akkor lenne a bátyámnak cs'.zmáia és nem menne lonni. De hw+osan nem adnának. Veréb Jani hánsí csak kölcsönbe kért fnlíík hogy ősszel maid visszaadja, — mégse adtak.

— Zsugori vén paraszt az, — így mondta Jani bácsi és szidta, mint a

bokrot. — Ha ott rohadna el az egész a góréban, akkor se adna...

Miért kell nekünk ilyen nagy nyomorúságban élnünk?

Miért nem lehet nekünk is annyi kukoricánk, mint Benkőéknek? Vagy annyi nem js kellene, csak, hogy a bátyám csizmát tudna magának venni. Meg nekem is, hogy ne fázzon a lábam és ne kelljen szégyenkeznem a többiek előtt. Miért kín nekünk újra és újra a tél?

Nem tudom, volt-e még gyerek az iskolában, aki ilyen kérdéseken törte a fejét, de engem nagyon elkeserített életünk céltalansága.

Délben nem mentem haza az iskolából, mert mesz- sze laktunk. Iskolai tarisznyámban, a könyvek és füzetek mellett hoztam magammal egy darab kenyeret és azt majszolgat- tam el ebédre. Otthon se kapnék mást, és azért igazán kár lett volna hazacsúszkálni a fagyos hóban, hogy otthon fogyasszam el. Pedig most nehéz volt a falak között maradnom. Szerettem volna otthon lenni és hű kutyaként a bátyám nyomában maradni, hogv a kezénél fogva visszacibáljam vagy könyörgésemmel visszatartsam, ha el akar menni.

— Hiszen úgyis csak este mennének, — nyugtattam meg azután magam. — De biztosan nem is megv... Nem szabad. elmenjen...

(Folytatjuk)-Qijjlni ízkíü mi ibSL